XIV. Leó pápa homíliája Saurimóban: Úr Jézus, követni és szolgálni akarunk téged felebarátainkban!

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Kedves testvéreim!

A világ minden részén az Egyház olyan népként él, amely Krisztus, a mi testvérünk és Megváltónk nyomában jár: ő, a Feltámadott, megvilágítja számunkra az Atyához vezető utat, és a Lélek erejével megszentel bennünket, hogy életvitelünket az ő szeretete szerint átalakítsuk. Ez az örömhír, az evangélium, mely vérhez hasonlóan áramlik ereinkben, és fenntart bennünket utunkon. Egy olyan úton, amely ma ide vezetett engem, hozzátok! Jézus nevében összegyűlt gyülekezetünk örömében és szépségében nyitott szívvel hallgatjuk az ő üdvözítő igéjét, mert arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk azon, mi az oka és célja annak, hogy követjük az Urat.

Amikor ugyanis Isten Fia emberré lesz, beszédes tetteket visz végbe, hogy kinyilvánítsa az Atya akaratát: látást adva a vakoknak világosságot gyújt a sötétségben, feloldva a némák nyelvét hangot ad az elnyomottaknak, megszaporítva a kenyeret a szegények és a gyengék számára az igazságosság iránti éhségünket csillapítja. Aki hall ezekről a tettekről, Jézus keresésére indul. Ugyanakkor

az Úr belelát szívünkbe, és megkérdezi, vajon hálából vagy érdekből, számításból vagy szeretetből keressük őt.

Így szól ugyanis az őt követő emberekhez: „Nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből, és jóllaktatok” (Jn 6,26). Szavai feltárják azok szándékait, akik nem egy személlyel akarnak találkozni, hanem dolgokat akarnak fogyasztani. A tömeg Jézust eszköznek tekinti valami máshoz, szolgáltatások nyújtójának tartja. Ha nem adna nekik enni, tettei és tanítása nem érdekelné őket.

Ez történik, amikor az igazi hitet babonás kereskedelem váltja fel, amelyben Isten bálvánnyá válik, akit csak akkor keresnek, amikor szükség van rá, és addig, amíg szükség van rá. Még az Úr legszebb ajándékai is – aki mindig gondot visel népére – követeléssé, jutalommá vagy zsarolás eszközévé válnak, és éppen azok értik félre őket, akik kapják. Az evangéliumi elbeszélés tehát megérteti velünk, hogy helytelen indítékok is léteznek Krisztus keresésére, mindenekelőtt akkor, amikor egyfajta szent embernek [gurunak] vagy szerencsehozónak tekintik. Az a cél is elégtelen, amelyet ez a tömeg maga elé tűz: nem egy mestert keresnek, akit szeretni lehet, hanem egy vezetőt, akit saját érdekükben tisztelnek.

Egészen más Jézus magatartása velünk szemben: ő ugyanis nem utasítja el ezt a nem őszinte keresést, hanem arra ösztönzi, hogy megváltozzon. Nem küldi el a tömeget, hanem mindenkit arra kér, hogy vizsgálja meg, mi lakozik a szívében.

Krisztus szabadságra hív bennünket: nem szolgákat vagy ügyfeleket akar, hanem testvéreket keres, akiknek teljesen odaajándékozza önmagát. Ahhoz, hogy hittel válaszoljunk erre a szeretetre, nem elég hallani Jézusról: be kell fogadnunk szavainak értelmét. Nem elég az sem, hogy látjuk, mit tesz Jézus: követnünk és utánoznunk kell kezdeményezését. Amikor a megosztott kenyér jelében felismerjük az Üdvözítő akaratát, aki önmagát adja értünk, akkor közeledünk a Jézussal való igazi találkozáshoz, amely követéssé, küldetéssé és életté válik.

Így az intés, melyet az Úr a tömeghez intéz, meghívássá válik: „Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre” (Jn 6,27).

Ezekkel a szavakkal Krisztus megmutatja igazi ajándékát, melyet nekünk szán: nem arra hív, hogy közömbösek legyünk a mindennapi kenyér iránt, sőt, azt bőségesen meg is szaporítja, és arra tanít, hogy kérjük azt imádságunkban. Megtanít bennünket arra, hogy miként keressük helyesen az élet kenyerét, azt a táplálékot, amely örökre fenntart bennünket. Így a tömeg vágya még nagyobb és meglepőbb választ kap: Jézus nem olyan eledelt ad, amely elmúlik, hanem olyan kenyeret, amely nem enged elmúlni bennünket, mert az örök élet eledele.

Ajándéka fényt vet jelenünkre: ma ugyanis azt látjuk, hogy az emberek sok vágya meghiúsul az erőszakosak miatt, kizsákmányolják őket a hatalmaskodók, és megtéveszti őket a gazdagság. Amikor az igazságtalanság megrontja a szíveket, a mindenkinek szánt kenyér kevesek tulajdonává válik.

E bajokkal szemben Krisztus meghallja a népek kiáltását, és megújítja történelmünket:

minden bukásból felemel, minden szenvedésben vigasztal, és a küldetésben bátorít bennünket.

Miként az élő kenyér, melyet mindig ad nekünk, az eucharisztia, úgy az Ő története sem ér véget, s ezért elveszi a véget, vagyis a halált a mi történelmünkből, melyet a Feltámadott megnyit Lelkének erejével. Krisztus él! Ő a mi Megváltónk. Ez az evangélium, amelyet megosztunk, testvérré téve a föld minden népét. Ez az az örömhír, amely a bűnt megbocsátássá alakítja. Ez az a hit, amely megmenti életünket!

A húsvéti tanúságtétel tehát bizonyosan Krisztusra vonatkozik, a megfeszítettre, aki feltámadt, de éppen ezért ránk is vonatkozik: őbenne a mi feltámadásunk is meghirdettetik.

Nem azért jöttünk a világra, hogy meghaljunk. Nem azért születtünk, hogy a test romlottságának vagy a lélek romlottságának rabszolgáivá váljunk:

az elnyomás, az erőszak, a kizsákmányolás és a hazugság minden formája tagadja Krisztus feltámadását, szabadságunk legfőbb ajándékát. Ez a rossztól és a haláltól való megszabadulás ugyanis nem csupán az idők végén történik meg, hanem a mindennapi történelemben is. Mit kell tennünk, hogy befogadjuk ezt az ajándékot? Maga az evangélium tanít meg rá bennünket: „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött” (Jn 6,29). Igen, hiszünk! Ma együtt mondjuk ki ezt hangosan és hálával feléd, Úr Jézus. Követni és szolgálni akarunk téged felebarátainkban: szavad életünk szabálya, az igazság ismérve.

„Boldog az az ember, aki az Úr törvényének útján jár” (vö. Zsolt 119/118,1) – énekeltük a zsoltárban. Kedves testvéreim,

az Úr jelöli ki ennek az útnak az irányát, nem a mi sürgető igényeink vagy az éppen aktuális divatok.

Ezért Jézus követésében az egyházi út mindig „a feltámadás és a remény szinódusa” (Ecclesia in Africa apostoli buzdítás, 13), amint Szent II. János Pál fogalmazott az Afrikának szóló apostoli buzdításában: haladjunk tovább ebben a bölcs irányban! Ha az evangéliumot szívetekben hordozzátok, lesz bátorságotok a nehézségek és a csalódások közepette: az út, melyet Isten nyitott meg számunkra, soha nem vész el. Az Úr ugyanis mindig mellettünk van, hogy előre tudjunk haladni az ő útján: maga Krisztus ad irányt és erőt a haladáshoz, egy olyan úthoz, amelyet egyre inkább úgy akarunk megélni, amilyennek lennie kell, vagyis szinodálisan.

Emlékeznünk kell arra, hogy „az Egyház nemcsak az Úrtól kapott ige hirdetésével hirdeti az örömhírt, hanem életének tanúsága által is, melynek révén Krisztus tanítványai számot adnak a bennük élő hitről, reményről és szeretetről” (uo., 55). Osztozva az eucharisztiában, az örök élet kenyerében arra kapunk meghívást, hogy népünket olyan odaadással szolgáljuk, amely felemel minden bukásból, újjáépíti azt, amit az erőszak lerombol, és örömmel osztozik a testvéri kötelékeken.

Rajtunk keresztül az isteni kegyelem kezdeményező ereje különösen a megpróbáltatások idején hoz jó gyümölcsöket, amint azt az első vértanú, István példája mutatja (vö. ApCsel 6,8–15).

Kedves testvéreim, a vértanúk és a szentek tanúságtétele bátorít és ösztönöz bennünket, hogy a remény, a kiengesztelődés és a béke útján járjunk, melyen Isten ajándéka az ember elköteleződésévé válik a családban, a keresztény közösségben és a civil társadalomban. Ezen az úton együtt haladva, az evangélium fényében, az angolai egyház növekszik abban a lelki termékenységben, amely az eucharisztiából fakad, és minden egyes emberről és az egész népről való teljes körű gondoskodásban folytatódik.

Ki kell emelnem, hogy

a hivatások bősége, melyet tapasztaltok, annak a válasznak a jele, amelyet az Úr ajándékára adtok, aki mindig bőségesen ad azoknak, akik tiszta szívvel fogadják.

Az új élet kenyerének köszönhetően, melyet ma megosztunk, tovább járhatunk az egész Egyház útján, melynek célja Isten országa, világossága a hit, és lelke a szeretet.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír