„Istenemmel legyőzöm az ellenséget” – A Katolikus Karitász orvosmissziójával jártunk Kárpátalján

Felkeresünk menekültszállásokat, szegénykonyhákat, befogadó otthonokat. Hosszú utat teszünk meg, testben és lélekben egyaránt.

Ukrajnának ebben a szegletében békésnek tűnik az élet. A városi utcákon vásári forgatag, a boltok polcai tele vannak árukkal, az emberek az ortodox húsvétra készülnek. Az otthon lévők azonban összerezzenek, valahányszor megszólal a csengő, a behívókat ugyanis személyesen viszik ki a lakásokra. Folyik a mozgósítás, egyre több férfi kapja kézhez a bevonulási parancsot.

Az óriásplakát felirata: Istenem, Te megmentesz minket!

Az utcákon számtalan óriásplakát figyelmeztet arra, hogy az országban harcok dúlnak. Kék-sárga nemzeti színek mindenütt, a feliratokon az emberek Isten segítségét kérik vagy neki adnak hálát: „Hála Istennek, hogy szemeink meglátták az új nap reggelét!”, „Istenem, adj erőt harcosainknak!”, „Hatalmas és egy Isten! Őrizd meg nekünk Ukrajnát!”, „Veled töröm szét az ellenséget, és Istenemmel legyőzöm az ellenséget.” Háború van, ezer kilométerre innen mindenfelé pusztulás, por és hamu.

Egy olyan országban járunk, ahol a vallás fontos kapaszkodó az emberek számára. Erről beszélnek az út menti keresztek is: a friss aranyozás mutatja, mennyire gondjukat viselik az itt élők. És a hit fontosságáról vallanak az épülő arany-kék kupolás templomok, s az ott imádkozó és az onnan kiáramló sokaság. Elindult egy imalánc is, „Fogadj örökbe egy ukrán katonát!” felhívással. Egyre többen csatlakoznak a kezdeményezéshez felekezettől és nemzetiségtől függetlenül, a fronton harcoló katonák pedig arról számolnak be, hogy érzik a harcokban a természetfeletti erő jelenlétét.

A mikrobuszokkal tartós élelmiszereket, tisztítószereket, 
gyógyászati segédeszközöket, gyógyszereket visznek Kárpátaljára

Kárpátalján ötszázezer menekülő talált befogadásra. Veszélyben volt az életük, elhagyták a szülőföldjüket, az otthonukat, amit egy élet munkájával építettek fel. Hátrahagyták szeretteiket, mindennap rettegéssel várják, hogy híreket kapjanak tőlük. Iskolaépületekben, tornacsarnokban, felújításra váró kórházakban, plébániákon, kolostorban teremtettek itt számukra otthonos, biztonságos körülményeket helyi és külföldi – főképp magyarországi – támogatással. A menekültek is beleállnak a munkába, hallatlan emberi tartásról tesznek tanúbizonyságot.

Most mi is adományokat viszünk: tartós élelmiszerrel, tisztítószerekkel, gyógyászati segédeszközökkel, gyógyszerekkel megpakolt öt mikrobusszal indultunk útnak április 20-án Barabásról, Kecskés László, az orvosmisszió karitászfelelőse vezetésével. Orvosok ezúttal nincsenek velünk, régi és új önkéntesek segítenek az adományok célba juttatásában. Koroknai András ortopéd szakorvos, aki ötödik éve tagja az orvosmissziónak, telefonon arról számolt be, hogy a háború kitörése óta a misszió nem tudja ellátni eredeti feladatát, a szakorvosi szűréseket. De folyamatosan tartják a kapcsolatot a kórházak munkatársaival, felmérve, hol mire van szükség. „Olyan összefogás alakult ki Kárpátalja és a menekültek megsegítésére, ami visszaadja az ember hitét a magyarság és az emberiség jövőjét illetően. Sok-sok ember és szervezet dolgozik együtt. Ebben a nehéz helyzetben nem az egymást elválasztó ellentéteket nézik, hanem az összefogást keresve sietnek a bajbajutottak megsegítségére.”

Az orvosmisszió nyolcfős csapatát önkéntesek erősítik. Ketten évek óta hűséges tagjai a társaságnak. Tibor fotózással és sofőrként segíti a missziót, Béla szintén sofőr. Első ízben vesz részt ebben a munkában Árpád, akit egészen magával ragad a feladat. „Örülök, hogy megtalált ez a lehetőség. Nem tudom otthon, a fotelból nézni a háborús eseményeket, el kellett jönnöm, hogy én is tegyek valamit” – mondja.

Utunk végső célállomása Kőrösmező, amely Kárpátalja keleti csücskében fekszik, a Fekete-Tisza völgyében. Az oda vezető hosszú utat az utóbbi években felújították, nincsenek már kátyúk, mégis lassan haladunk. „Kőrösmező messze van a határtól, érthető módon oda kevesebb figyelem jut. A magyarságnak ebben a keleti végvárában a magyar óvoda és iskola jelenti az embereknek a legfőbb kötődési pontot, és az is, hogy adományokat kapnak Magyarországról” – magyarázza Kecskés László. Az orvosmisszió most hetente szállít ide egy mikrobusznyi rakományt, mindig azt, amire éppen a legnagyobb szükség van. És hozzák a Magyarországon készülő szemüvegeket is az itt élő gyerekeknek.

A határon tételesen ellenőrizték a szállítmányt, így csak hosszú várakozás után jutunk át. Késő délután érkezünk Munkácsra, az első állomáshelyünkre. Míg folyik a kirakodás, Zsabej Edit mesél arról, hogyan élik meg most a mindennapjaikat: „Egyszerre vagyunk tanúi a gonoszságnak és a kegyelem áradásának. Szinte sátáni, ami körülöttünk történik, látjuk a pusztulást, nehéz harag és gyűlölet nélkül megélni mindezt. Az ember soha nem tudja, mire ébred. De a vészhelyzet összehozott bennünket, az összetartás, az egymásra támaszkodás mindennap megerősít minket. Összefogunk, megtesszük, ami tőlünk telik. Sok éve haragban álló emberek békülnek ki, eltűnnek a szakadékok az emberek között.” Edit figyelmeztet: „Távolabbról könnyebb ítélkezni, az az ember, aki biztonságban van, könnyen mondja, ki miben hibás. De amikor légiriadó van, és nem tudni, mi lesz a következménye, másképp gondolkodik az ember, és egyértelművé válik, ki az ellenség.” Ezzel a felkészítéssel indulunk tovább utunkon.

Száradnak a kimosott ruhák a menekülteket befogadó központtá alakított kórházépületben

Késő este érkezünk Viskre. Finom vacsorát, tiszta, meleg szobákat kapunk, két házban szállásolnak el bennünket. A tulajdonosok – egy fivér és a nővére a házastársával – szobák kiadásával egészítik ki a csekély nyugdíjukat. Nagy vendégszeretettel fogadnak minket. Ez a Huszt közeli, mintegy nyolcezer lakosú nagyközség százhuszonöt menekültnek ad otthont az önkormányzat szervezésében. Az alpolgármester, Varenka Renáta vezet körbe minket, és mutatja meg, hogyan élnek.

Egy használaton kívüli kórházépületet rövid idő alatt alkalmassá tettek az érkezők befogadására. Lecserélték a csöpögő radiátorokat, korszerűsítették a villanyvezetékeket, bojlereket szereltek fel, javításokat végeztek a vizesblokkokon. Az épületben még megvoltak az ágyak, de a berendezésből és a felszerelésből semmi más nem maradt. A viskiek egy emberként mozdultak meg. Két szobára való ágyneműt és lakásfelszerelési tárgyat hordtak össze. A testvértelepülések – Fegyvernek, Paks, Pápa, Hajdúnánás, Felsőzsolca, Vásárosnamény, Romániából Hosszúmező – is azonnal segítettek. Tőlük kaptak elektromos főzőlapot, mikrohullámú sütőt, mosógépet, tévét. Otthont varázsoltak az épületből, ami bontásnak nézett elébe. A folyosón és a szobákban rend és tisztaság. Aljona, egy irpinyi menekült asszony a „sztaroszta”, ő szervezi meg a beosztást, hogy ki mikor takarít, melyik család mikor használhatja a zuhanyzót.

Viski menekültszállásról kapcsolódik irpinyi online órájához Tánya

A folyosón gyerekek tevékenykednek – közel ötvenen vannak. Néhányan telefonon csetelnek egy kanapén ülve. Két kislány szorgalmasan tanul, online kapcsolódik a tanórájához, a háború kitörése óta ugyanis egész Ukrajnában online oktatás van. Az egyik szobából gyereksírás hallatszik. Bepillantunk. Az anyuka babakocsiban altatja a kicsit. A szobában szárítókötél, a csecsemő ruhái száradnak éppen. Renáta, az alpolgármester elmondja, hogy ez az édesanya itt szülte meg a kis Évát, aki a helyieknek köszönhetően minden szükségeset megkapott. Az édesapa még nem látta a kisbabát. Az anya Csernyihivből menekült el, várandósan. Két hetet töltött kétéves kislányával egy pincében, mire el tudtak indulni. Még éppen időben. Két másik asszony is gyermeket vár, mindennaposak, velük sem lesz itt a férjük a szülésnél.

Szinte sátáni, ami körülöttünk történik, látjuk a pusztulást...

Viskről kelet felé indulunk tovább. Rövid megállót tartunk Técsőn, ahol Andreával futunk össze, aki sokat segít a karitásznak. Ezen a településen is sok menekültet szállásoltak el, Andrea fia is bekapcsolódott az ellátásukba. „Háború van, ezt éljük naponta mi is. Isten az övéit sem mentette ki a nehéz helyzetből, nekünk is vállalnunk kell a megpróbáltatásokat. Elgondolkodtat, hogy megsokasodott a bűn. Imádkoznunk kell, és végigcsinálnunk, ami még vár ránk. Ebben a helyzetben most megmutatkozik, ki milyen ember. A gyerekeinknek lesz a legrosszabb, rajtuk lesz a bélyeg, hogy magyarok. Ezt már most megkapjuk” – magyarázza, és arról beszél, hogy a közösségi oldalakat elárasztó posztokban sokan egymásnak ugranak vagy egymás ellen hangolják az embereket. „Mindenki felelőtlenül mondja a magáét. Én, te, ő – megosztottságban gondolkodunk. Az egyik testvér orosz területen él, a másik itt, Kárpátalján. Most kiabálnak egymásra, ellenségeskednek a beszélgetéseikben. Én is megkapom, hogy magyar vagyok, holott huszonhét éven keresztül ukránokkal dolgoztam együtt, és semmi bajunk nem volt egymással. Vitatkoztunk, de aztán megittuk a kávét, és ment tovább a közös munka. Azt gondolom, alkalmazkodnunk kell a helyzethez, örülnünk annak, hogy fedél van a fejünk felett és kenyér az asztalunkon. Itt a tavasz, be kell vetni a földjeinket. Ideje van a vetésnek” – mondja.

Aknaszlatinán már jártunk korábban, így ismerősként lépünk be a karitász által fenntartott szegénykonyhára. Készül az ebéd, két asszony százötven adag meleg ételt indít útnak hamarosan. Sok itt az egyedülálló idős, és számuk a háború kitörése óta tovább nőtt. A konyhát a Katolikus Karitász látja el alapanyagokkal, ezekből készül az étel, amelyre sokan számítanak. Ezúttal csak röviden időzünk itt, mert messze még Kőrösmező.

Az út innen a hegyek lábánál halad tovább, követi a Tisza vonalát. Egyre több a katonai megállító pont. A magyar rendszám láttán bennünket többnyire nem ellenőriznek, de az ukrán autókat igen. Úgy értesültünk, hogy most már egyáltalán nem engednek át férfiakat a határon. Azokon a szakaszokon, ahol a túlparton Románia van, a Tiszát kerítés és szögesdrót zárja el. Sok településen haladunk keresztül, mire Kőrösmezőre érünk. Következő írásunkban arról számolunk be, hogy mit találtunk ott.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita, Vermes Tibor

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 1-jei számában jelent meg.