„Az egyedüli biztos pont a hitünk” – A Katolikus Karitász orvosmissziójával jártunk Kárpátalján

Aknaszlatinától végig a Tisza mentén, a Máramarosi-havasok lábánál haladunk Kőrösmező felé. Ez a kétezres hegycsúcsok közötti völgykatlanban fekvő település békeidőben turisztikai célpont. Most azonban nem a turisták, hanem a menekültek a település vendégei. Április vége felé járunk, de ide még nem érkezett meg a tavasz, a tájat és a települést téli kopárságában ismerjük meg. A háború miatt a Katolikus Karitász orvosmissziója most nem tudja ellátni itt szokásos feladatát, a szakorvosi szűréseket. Ehelyett adományokat szállít a bajbajutottak megsegítésére.

Első utunk a magyar tannyelvű iskolához vezet, ahol Kolesznyikova Mária, az egyik tanítónő fogad minket. Online oktatás van, így az épület a karitász adományainak raktáraként működik, innen látják el a település rászorulóit.

Mária: „Az adományok jelzik nekünk, nem felejtettek el minket a keleti végeken.”

Kőrösmezőn 2002 szeptemberében közel nyolcvanévnyi kihagyás után éledt újjá a magyar tannyelvű oktatás. A régi iskolaépület lakhatóvá tétele helyi szervezők és Magyarország érdeme volt. Itt kapott helyet a magyar óvoda, a magyar tannyelvű alsó tagozat és a felső négy osztály, ahol a magyar idegen nyelvként tanulható. Húsz év óta minden évben új osztály tud indulni. Mára az óvodában hetven, az iskolában száz gyerek tanul. Mária elmondja, nagy bánatuk, hogy sok magyar szülő nem a magyar osztályba adja a gyerekét, míg ukránok szívesen választják a kiscsoportos, színvonalas oktatást. „Nem biztosított a teljes magyar tannyelvű oktatási út. Itt már felső tagozaton is az ukrán a tanítás nyelve, ezért alsóban sem választanak minket a magyarok, mert félnek, hogy a gyerekek később hátrányba kerülnek.”

A nyolcezer lelkes Kőrösmező lakosságának mára kevesebb mint tíz százaléka magyar. A Katolikus Egyháznak nagy szerepe van a magyar közösség fennmaradásában, összefogásában. Jelenleg ukrán anyanyelvű a plébánosuk, de magyar hitoktatók foglalkoznak a gyerekekkel. Nagy plébániaépületükben most menekülteket szállásoltak el. Mindannyian harkoviak. Sokan úgy jöttek el az otthonukból, hogy mindenüket elvesztették. Egyikük állami alkalmazásban dolgozik, nem szívesen árulja el a nevét. A férje harcol, minden napért hálát ad, amikor felveszi a telefont. Édesanyja megszállt területen rekedt, egy hónapja semmit nem hallott felőle. Az asszony ennek ellenére úgy gondolja, inkább legyen háború, mint egy rossz béke.

Vlagyimir Ivanovics: „Hálás vagyok, hogy fedél van a fejem felett, és étel az asztalomon.”

Egy idős bácsi, Vlagyimir Ivanovics viszont vallja,

a béke mindennél fontosabb. Minden szava köszönet, hála azért, hogy fedél van a feje felett és étel az asztalán.

Az ukrán iskola épületében több mint hatvan menekült kapott szállást, többségében asszonyok gyerekekkel. Matracok, kempingágyak felállításával rendezték át az osztálytermeket hálótermekké. Egy termen általában több család osztozik, kivételt képez egy irpinyi nagy család. Három generáció érkezett együtt, a nagyszülők, a nagynéni és a szülők – az apuka is itt van – meg a gyerekek. Náluk is ugyanolyan szép rend van, mint mindenütt az egész épületben.Érkezésünkkor a házaspár magába roskadva ült, a nagymama a legkisebb fiúval beszélgetett. Március 8-a óta vannak itt.

A pokol után a paradicsomba kerültünk

A házukat szétlőtték, ők már a harcok közepette menekültek el a lakóhelyükről. A szemük láttára vittek el két fiatalt, és tanúi voltak a brutális kivégzésüknek is. Lángokban álltak a szomszéd házak, az emberek menekültek. Ők másfél órán át feküdtek a földön, végül sikerült kijutniuk a városból. A család legfőbb vágya, hogy hazamehessen. Már most elindulnának, holott tudják, a veszély nem múlt el, és fogalmuk sincs, mi vár rájuk, ha visszatérnek. Az édesapa azt mondja, hacsak nem lesz rosszabb a helyzet, májusban útra kelnek. A nagymama kezét összetéve köszöni, hogy itt lehet:

A gyerekek itt nyugodtan alszanak, otthon éjjelente a  hangos sírásukra ébredtünk, annyira féltek a rakéták zajától. A pokol után a paradicsomba kerültünk. Soha nem felejtem el, milyen jó emberekkel találkozhattunk itt.” 

Az iskolaépületben Tánya a házfelelős. Ő osztja be, ki mikor takarít, ki miben és mikor segít a konyhán. Szigorú rend szerint zajlik a fürdő használata is, hiszen az iskola nincs felkészülve ennyi ember tisztálkodására. A fűtéssel is takarékosan kell bánni, csak este néhány órára tudják felfűteni a radiátorokat.

A házunkat szétlőtték, a harcok közepette menekültünk el, de Irpiny az otthonunk, visszamennénk

A konyhán háromszáz adag étel készül, a településen lakó időseknek, valamint a családoknál, illetve más közösségi szállásokon elhelyezett menekülteknek is biztosítják az ellátást. A szállítmány, amit a karitász hozott, Ilona, a konyhafőnök szerint nagyjából egy hónapra elegendő. Az ebédlőben már szépen meg van terítve, közeledik a vacsoraidő. Az asztalokon számok mutatják, ki hova ül. Itt is jól szervezett rend van. A terem lassan megtelik, vacsora közben az emberek halkan beszélgetnek.

Látogatásunkkor Alexandra, Ilona lánya van segítségünkre a tolmácsolásban. Magyarországon dolgozik, húsvétra jött haza, azóta folyamatosan a menekültek segítése foglalja le. Könnyek között mondja el, mennyi megpróbáltatással találkozott.

Tanár vagyok itt is, délelőtt megtartom online óráimat

A helyiek segítségével rakodjuk ki a szállítmányt. Van még időnk egy imára a szomszédos ortodox templomban, amely a nagycsütörtöki szertartáson tele van imádkozókkal.

A templom körüli temetőben egy friss sír mellett kisfiú üldögél. „Hős volt, a barátom” – mutat a keresztre. A huszonhat éves fiatalember az elmúlt hetekben esett el.

Nem sokkal később elköszönünk a kőrösmezőiektől, indulunk tovább. A jövő héten újra itt vagyunk! – búcsúzik Kecskés László, az orvosmisszió karitászfelelőse. Egy rövid időre megállunk Rahón, ahová gyógyszereket hoztunk egy rákbeteg gyereknek. A következő állomás Nagyszőlős, a ferences plébánia. A karitász adományaként névre szóló csomagokban szemüveget hoztunk azoknak a gyerekeknek, akikről az orvosmisszió legutóbbi útja során, a szűrővizsgálaton kiderült, hogy szükségük van rá. A misszió orvosai személyesen most nem lehetnek jelen az átadásnál, nem láthatják a gyerekek csillogó szemeit, holott ez az, ami újra és újra erőt ad nekik ahhoz, hogy péntekenként munka után útnak induljanak a határon túlra, a szűrővizsgálatokra. „A gyerekek jövője szempontjából meghatározó, hogy a vizsgálatok során fény derül egészségügyi problémáikra, melyek jelentősen befolyásolják a mozgásukat, a munkabírásukat és a tanulmányaikat” – foglalja össze a misszió jelentőségét telefonbeszélgetésünk során Koroknai András ortopéd szakorvos, aki ötödik éve tagja az orvosmissziónak.

A ferences plébánián Betti fogad minket. Kávéval kínál, majd hosszú beszélgetés kezdődik. Megérkezik Timi is, aki nem sokkal ezelőtt még a templom virágdíszítésével foglalatoskodott, ennek örömét és békéjét hozza magával. A Kapisztrán Szent János Lelkigyakorlatos Házban most menekültek laknak, a ferences közösség gondoskodik róluk. Timi és Betti is tele van aggodalommal. Elmondják, hogy a közösségből már több férfit behívtak katonai szolgálatra, Timi testvére is megkapta a behívót. Nagyszőlősről sokaknak már az első hullámban el kellett menniük, így még inkább megfogyatkozott az amúgy is kicsi közösségük. A vasárnapi szentmiséken ez különösen szembetűnő – állapítják meg szomorúan.

A jövőről nem merek gondolkodni. Letettem Isten kezébe, jöjjön, aminek jönni kell.  

Mindennap három órakor online imára gyűlünk össze, másfél órára. Már tizenkilencen vagyunk” – mondja Timi. Betti is megerősíti, milyen fontos számukra az ima: „Legutóbb két közeli barátunkat hívták be katonának. Arról számoltak be, hogy rakétatámadás érte a laktanyát, tőlük száz méterre felrobbant egy raktár, sok katona meghalt, ők megmenekültek. Buszra ültették őket, hogy mennek a frontvonalba, de az utolsó pillanatban visszavonták a parancsot. Ebben biztosan benne volt a Jóisten keze – mondta a barátunk. – Mindketten érzik, hogy imádkozunk értük.”

Nagyszőlősről továbbindulva már csak egyetlen úti célunk maradt: Karácsfalva, a görögkatolikus parókia. Ide szintén nagy csomagnyi szemüveget viszünk, a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum diákjainak. Tóth Gyula parókus és felesége fogadnak minket. A házaspár úgy véli, a magyarok számára nincs jó forgatókönyv a jelenlegi helyzetben. „De várjuk ki a végét, bízzunk. A kárpátaljai ember örök túlélő. Úgy gondoljuk, azok közül, akik elmentek, tízből négyen vissza fognak jönni, és elkezdik majd törni a fejüket, miből lehet megélni, hogyan tovább. Egyelőre óriási a bizonytalanság.”

A háromnapos utunk során sok-sok embertől hallottuk ezeket az utóbbi szavakat, ukránoktól, magyaroktól egyaránt. Csupán két dologban biztosak a Kárpátalján élők: Mindannyian nagyon vágynak arra, hogy vége legyen a háborúnak. És senki nem tudja, miként lesz vége, s mi lesz azután. Imádkozzunk értük mi is! Ahogyan Szocska A. Ábel nyíregyházi püspök fogalmazott:

Életünk Isten kezében van. Az egyedüli biztos pont a hitünk, ami erőt ad. Ebbe kell kapaszkodnunk, a többit az élet hozza. Az imádság elkíséri az embert, bárhová kerül is. Hiszek abban, hogy nagy ereje van, hogy segít.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 8-i számában jelent meg.