Ennyire egyszerű kereszténynek lenni! – Balog Márta nővérrel csodákat tehetünk Afrikában

– Hogyan lett a tartományi elöljárói szolgálatból egy olyan misszió, amelyet olvasóink is támogattak és támogathatnak továbbra is?

– A közép-afrikai köztársaságbeli Banguiban a Magyar Kurír adományából két éve karácsonykor több mint hétszáz gyereket ajándékoztunk meg, és olyan sok pénz gyűlt össze, hogy az ottani közösség elkezdett egy iskolát is építeni belőle. Az első osztálytól az érettségiig tanulnak majd itt a diákok. Már épülnek az első osztálytermek és a tanári, később pedig minden évben újabb termekkel bővítik az épületet. Afrikában nincs ingyenes oktatás, ez is egy magániskola lesz, a közösségünké. A lakónegyedben, ahol jelen vagyunk, a 2016–2018-as polgárháború óta megháromszorozódott a lakosság, mert vidékről idemenekültek az emberek. Tizenöt éve még a miénk volt az utolsó ház, most egy két-három ezres lakónegyed van körülöttünk, és nagyon nagy a szegénység. A közösségnek jó híre van, ezért biztosan több gazdagabb család is ebbe az iskolába járatja majd a gyermekét; részben ebből szeretnénk fenntartani az iskolát. A szegény diákokat pedig Magyarországon „örökbe lehet majd fogadni”, vagyis anyagilag támogatni a tanulmányaikat. Nagyon nagy ajándék számomra a Magyar Kurírral való kapcsolat. Kétségbeesésemben hívtam fel két éve a főszerkesztőt, Kuzmányi Istvánt, amikor karácsonyi ajándékokat ígértem a gyerekeknek Banguiban. És annyira nagyvonalúan adományoztak az emberek!

– Mi elől menekülnek továbbra is azok, akik Banguinak ebbe a városnegyedébe költöznek?

– A Közép-afrikai Köztársaságban 2014 óta polgárháború van. A kormány Oroszországtól kért segítséget a lázadók ellen, így 2016 óta jelen van a Wagner-csoport. Jelenleg még tizennyolc törzs között dúl háború, a fővároson kívül sehol nincs közbiztonság, ezért az emberek, ha tehetik, idemenekülnek. Az egész országban a Wagner-hadsereg „szabadítja fel” a törzsi területeket. A különböző nagyhatalmak, Kína, az Európai Unió, az Egyesült Államok gyakori stratégiája, hogy felfegyvereznek egy-egy törzset, ezáltal ellentétet szítanak, és destabilizálnak egy régiót, így olcsón tudnak bányakoncessziókat szerezni. Gyakran muszlim törzseket fegyvereznek fel, ezért ezek az ellentétek hamar vallási konfliktusokká alakulnak át.

– Ilyen, konfliktusokkal terhelt helyzetben hogyan éli meg a küldetését egy kis keresztény közösség?

– Azok az emberek, akik évtizedeken keresztül háborús közegben élnek, mélypontokkal, reményvesztett időszakokkal szembesülnek. Egy többségében muszlim lakónegyedben élünk, ahol a közösségünk a keresztények számára egy sziget. A legfontosabb missziónk a hűségünk, a jelenlétünk, továbbá van egy orvosi rendelőnk, ahol az újszülöttek ingyen kapják meg a szükséges oltásokat, emellett malária elleni kezelést, egynapos sebészeti kezeléseket nyújtunk. A közeljövőben szeretnénk terhesgondozást, szülészetet, nőgyógyászatot is beindítani. Mindezeket az egészségügyi ellátásokat a muszlim közösség tagjainak is biztosítjuk. Vannak olyan magánrendelők a fővárosban, ahol meghamisítják a gyógyszereket. Sokan azért járnak hozzánk gyógyszert venni, mert megbízhatóak vagyunk, tudják, hogy mi nem csapjuk be őket.

– Olvasóink a kongói missziót is támogatták, amikor tönkrement a kórházat is ellátó szivattyú.

– Igen, és sikerült is beszerezni a szivattyút, de még nem érkezett meg. A mi fejünkkel gondolkodva felfoghatatlan, hogy egy éve nincs víz. A kórház egy százötven-kétszáz méter magas dombon áll, a kút pedig a völgyben, ötszáz méternyire. A völgyben a szivattyút védeni kell, ezért ott lakik egy afrikai család, akiket azért fizetünk, hogy vigyázzanak a szivattyúra és a vezetékekre, nehogy ellopják azokat. A német származású Mária nővér, aki a kórház igazgatója és a helyi közösségünk vezetője, azt javasolta, próbáljunk inkább a kórház közelében, a dombtetőn kutat fúrni. Ehhez azonban kétezer kilométerről kellett szakembert hívni, aki sajnos nem talált vizet. Végül megrendelték Olaszországból a szivattyút, már hajón van, két hónapon belül megérkezik.

– Máshogyan mérik az időt Afrikában. Nekünk valóban felfoghatatlan, hogy egy éve nincs víz.

– Kongó technikailag nagyon fejletlen, ezért tart ez ilyen sokáig. Jelenleg a lenti forrásokhoz jár egy autó, a platója tele van harmincliteres műanyag bidonokkal, ezeket megtöltik vízzel; egész nap ingázik, így biztosítjuk a vizet a kórház számára és a főzéshez. A kórházban – talán furcsa ezt hallani – nem főzünk minden betegnek. Régebben így volt, de a kezelések után a betegek nem akartak hazamenni, hiszen itt naponta volt ennivaló. Jelenleg csak az alultáplált gyerekeknek és a legszegényebbeknek biztosítunk étkeztetést. Sokszor megtörténik, hogy a szegény betegek az ennivalójuk felét eldugják, hogy odaadhassák a családtagjaiknak, amikor meglátogatják őket. Szívfacsaró helyzetek ezek. A kórházunk majdnem akkora területet lát el, mint Magyarország, és kétszázhuszonöt ágyunk van. Egyes betegek akár egy hetet is gyalogolnak a kezelésért, a családtagjaik elkísérik őket, és ők gondoskodnak az étkeztetésükről. A kórház területén fenntartunk egy részt a főzésre.

– Mit jelent az Ön számára szerzetesként a nyomor helyein élni?

– Hat országban van jelen a közösségünk. Amikor elkezdtem az utazásaimat, a szegénység különböző formáival találkoztam, amelyek mindig megrázóak voltak. Amit azonban Kabindában láttam, az elképzelhetetlen volt: alultáplált gyerekek, egyszerű betegségben szenvedők, akiket nem kezelnek időben… Egyszerre szerettem volna sírni és kiabálni a dühtől. Hogy lehet, hogy a 21. században így élnek emberek? Hogy merjük civilizált emberiségnek nevezni magunkat? Ami Kongóban történik, az az emberiség szégyene!

A világ ásványkincseinek nagy része itt van, mégis Kongó a világ egyik legszegényebb országa. Isten azonban hűséges a nyomorban, és szép ezt látni.

Bármennyire nemet mondunk mi ezekre az emberekre, Isten igent mond rájuk. Nagy öröm részese lenni Isten igenjének.

– Kongó nem biztonságos ország, és a keresztényeket is érik támadások. Szokott félni?

– Az iszlám nagyon előretör Afrikában, egyre több a szélsőséges muszlim csoportosulás. A kelet-kongói régió veszélyes, ráadásul decemberben választások lesznek, feszült a hangulat. De nem ez a történet lényege; az élet szolgálatáért vagyunk ott, ebben a dinamikában élünk mindannyian. Mbuji-Mayitól százötven kilométer Kabinda, most az úton legalább öt rendőrsorompóval találkoztunk, mert nagyon kiélezett a helyzet. Nem félek, de amikor megérkezem egy-egy sorompóhoz, görcsbe rándul a gyomrom, főleg, amikor lezárják, és ott áll tíz gépfegyveres katona. Nem vagyok bátor vagy erős, de ezekben a helyzetekben mégis van bennem egyfajta erő, biztonságérzés, amin magam is meglepődőm. Azért biztosra megyek, és minden utazás előtt gyónok, és egy papírra fel van írva minden kódom, hogy ha meghalok, hozzáférhessenek a laptopomhoz. Az élet szolgálatáért tesszük, amit tennünk kell, a többiért már nem vagyunk felelősek.

– Afrikai elöljáróként mit jelent ezekben a háború és terrorizmus sújtotta országokban szolgálni?

– Bárhová megyek, a saját közösségemben vagyok, ezáltal a világ az otthonom, és ez nagy biztonságot ad. Rengeteg nagyszerű közösségi testvérrel találkozom. Én az év felét töltöm kint, ők évtizedeken keresztül szolgálnak ilyen körülmények között.

Elöljáróként a munkám legfőbb része a problémák megoldása, és afrikai elöljárónak lenni nem egyszerű feladat. Több poszttraumás stressz szindrómában szenvedő nővérünk is van, mindegyikük több háborút élt túl. Az esti nevetgélések mögött komoly és igényes munka áll, pszichológusokkal dolgozunk együtt. Az örökfogadalomig sok képzésben, lelkigondozásban van részük. Előfordult, hogy beszélgetés közben, amikor valaki hirtelen kinyitotta az ajtót, az egyik nővér, aki háborús közegből érkezett, azonnal az asztal alá bújt. Nap mint nap szembesülünk a halállal, egzisztenciális kérdésekkel, nagy kihívás, hogyan kísérjünk, mikor segítsünk.

– Nagy öröm és ajándék, hogy mi is részesei lehetünk ennek a missziónak. Segít megérteni, amit Ferenc pápa is tanít, hogy a keresztények és a szegények élete összefonódik.

– Afrikában újra felfedeztem, mennyire egyszerű kereszténynek lenni. Egyházjogból doktoráltam, Rómában és másutt is olaszul, franciául írok tudományos cikket, konferenciákon adok elő, azt gondoltam, már nagyon tudok Istenről beszélni. Amikor a közösségem kinevezett elöljárónak, és elkezdtem utazni Afrikában, rájöttem, vagy inkább újra felfedeztem, hogy kereszténynek, szerzetesnek lenni nem más, mint Isten igenjének lenni. Ahogyan II. János Pál pápa is mondta, a keresztények a remény emberei. Szép elvinni hozzájuk a reményt, hogy Isten nem felejtette el őket. Ezért is szeretek mesélni róla, mert jó ezt átadni: nincs akkora nyomor, ahová Isten ne küldene valakit, hogy reményt, jóságot vigyen. Nagyon hálás vagyok ezért.

– A fotókról és a beszélgetésünkből is azt érzem, hogy nagyon derűsen van jelen a világnak ezen a perifériáján.

– Azt gondolom, ez Isten kegyelme. Vannak nehéz pillanatok. Május-június-júliusban szoktam Kongóba menni, ilyenkor kezdenek érkezni az alultáplált gyerekek, és ez mindig nagyon megráz, igyekszem előre felkészülni rá. De erre nem lehet igazán felkészülni. Kérem a Jóistent, hogy tartsa meg a helyén az eszemet és a szívemet. Kongóban azt szoktam mondani a testvéreknek, hogy ott úgy érzem, mintha az evangélium lapjain járnék: szomjaztam, és innom adtatok, éheztem, és ennem adtatok, ruhátlan voltam, és felruháztatok… És ez nemcsak egy elmélkedés, hanem megvalósul ott előttem, emberközelben. Ha van tiszta pólóm, ha van vizem, odaadhatom. Az evangélium ilyen végtelenül egyszerű. Száraz évszakban, amikor két hete csak a port nyeled, a víztől hasmenést kapsz, olyankor a flakonos víz valóban élet. Ezektől az egzisztenciális tapasztalatoktól az evangéliumot is másképp olvassuk.

– Magyarországon ritkán vannak ilyen tapasztalataink, de jó lenne itt is az evangélium oldalain járni.

– Magyarországon másképp kell ezt megélni. Itt is megvannak a kihívások és a kegyelmek. Három nap alatt érek Kongóból Budapestre, a bőröndöm legutóbb nem érkezett meg. Odamentem a pulthoz, ahol sokan reklamáltak, mindenki nagyon dühös volt, két hölgy vette fel az adatokat. Akihez odafordultam, már nagyon fáradt volt. Mondta, hogy az esti járattal hozzák utánam a csomagot, de az nekem már nem volt jó. Rákérdeztem, kiszállítják-e, mire mondta, hogy természetesen. Ennek nagyon örültem, legalább nem kell cipelnem a bőröndöt, hanem házhoz hozzák. Nagyon meglepődött, hogy nem kezdtem el hisztizni, hanem láttam a jót abban, hogy ingyen hazaszállítják a bőröndömet. Ilyet még nem hallott senkitől. És sorolhatnám az ehhez hasonló helyzeteket a villanyszámlák rendezésétől a postai ügyintézésen át. Sok olyan alkalom van nálunk is, ahol Isten reménye, igenje lehetünk, ha a személyes Krisztus-kapcsolatból látjuk az életet. Ilyenkor mindig van a történetben egy krisztusi kacsintás.

– Szokott előadásokat tartani? Hol lehet hallani Önt?

– Szívesen megyek, mert szeretek mesélni. Istenről szól ez az afrikai misszió, és én nagyon szeretek Isten csodáiról mesélni, ha van időm, energiám.

– Mire van most a legnagyobb szükség, hogyan segíthetnénk a legjobban a Nyolc Boldogság közösség misszióját?

– Banguiban szeretnénk befejezni az iskola első osztálytermeit, és tetőt építeni. Kongóba egyre több önkéntes jön segíteni a kórházba: orvosok, gyógytornászok, fogorvos, laborasszisztensek. Egy belga házaspár például, a férj orvosi műszerek technikusa, rendszeresen ott tölti a szabadságát. A férfi hat hét alatt mindent megjavít a kórházban, a feleség pedig laborasszisztens, aki képzést tart a laboratóriumunk munkatársainak. Ilyen önkéntesek számára szükség van vendégházra. Az afrikai klímaviszonyok között sokkal fárasztóbb nyolc órát dolgozni, ezért fontos lenne, hogy az önkéntesek nyugodt helyen tudjanak regenerálódni. Víz már lesz, de kell egy új épület, napelemek az áramszolgáltatáshoz, sok mindenre szükség lesz.

Kétezer-ötszáztól egymillió forintig érkeznek az adományok, és én a kétezer-ötszáztól ugyanúgy elsírom magam, mint az egymilliótól, csodálatos, milyen nagyszerű emberek vannak.

Nincs olyan kis összeg, amivel ne lehetne valaki egy nagy csoda részese.

Maliban, Bamakóban például két leányanya tandíját fizettem ki magyar adományozóknak köszönhetően. Az utolsó félévre nem volt már pénz, éppen írni akartam a Facebookra, és abban a pillanatban felhívott valaki, hogy az apukája adományozni szeretne, mennyi pénzre lenne szükség. Azonnal meg tudtam mondani az összeget. Ott volt az isteni kacsintás. Sok csoda történik így.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Balog Márta Facebook-oldala

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 20-i számában jelent meg.