Orosz Atanáz püspök jubileumi apostoli áldással érkezett. Különleges ez az áldás, hiszen szinte az utolsók egyike, amelyet még Ferenc pápa adott, kérve az égi kegyelmek bőséges ajándékát. A főpásztor ünnepi beszédében méltatta Tyukodi Attilának a különösen nehéz sorsú gyermekek körében végzett munkáját is, hiszen ezek a gyermekek istenképüket olyanná alakítják, mint amit Attila atya képvisel, hiszen rajta keresztül tapasztalhatják meg Isten szerető jóságát, meghívó tekintetét. Tyukodi Attilával a hálaadó liturgia előtt beszélgetett Varga-Juhász Bernadett, a Miskolci Egyházmegye médiamunkatársa.
– Egész eddigi életed ide, a Miskolci Egyházmegyéhez kötődik.
– Nos, igen, itt nőttem fel, itt szolgálok. A gyermekkoromat Rakacaszenden töltöttem. Mint egy játszótér, olyan volt nekem az egész falu. A mai napig, ha sok minden összegyűlik, hazamegyek, és ott tudok leengedni.
– A szüleid élnek még?
– Nem. Édesanyám hét éve halt meg, édesapám pedig 1994-ben. Édesanyám lánykorában Rakacán dolgozott a boltban, édesapám buszsofőr volt, főként a bányászjáraton. Gyerekkoromban, sőt inkább még azt megelőzően a kis falvak szorosabb kapcsolatban voltak egymással: Rakaca, Rakacaszend, Meszes, Viszló, Tornabarakony. Ismerték is egymást az emberek, búcsúra is eljártak egymáshoz szekéren vagy gyalog. Egyfajta családias hangulata volt. A rokoni kapcsolatokat is jobban ápolták.
– Hogy fogadták a környéken, amikor pap lettél? Nem könnyebb „idegen” helyen szolgálni?
– Első kinevezésem Rakacára szólt volna. A szentelésem előtt egy beszélgetés közben – ahol Keresztes Szilárd püspök atya is jelen volt –,
megjegyeztem viccesen, hogy majd biztos fogják mondani, hogy ez a pap József, a buszsofőr fia, ismerjük apját, anyját.
Ez valószínűleg elgondolkoztatta Szilárd püspök atyát, így végül Felsővadászra helyezett. Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe körül kezdtem ott a szolgálatomat 2000-ben.
(...)
– Feleséged, Zsuzsa tisztelendő asszony messzebbről származik. Hol ismerkedtetek meg?
– A KÖZ-ön (Keresztény Összejövetel Zemplén). Telenkó Miklós atya 1994-ben már Sárospatakon szervezte meg ezt a nyári, többnapos ifjúsági tábort.
– Már akkor papnövendék voltál?
– Nem, de akkor kezdtem a civil teológiát. Középiskolába a Bláthyba jártam Miskolcon, villamosmérnök szerettem volna lenni. Jelentkeztem is Budapesti Műszaki Egyetemre. A villamosmérnöki karra nem vettek fel, de helyette felajánlották a gépészmérnökit. Azonban az nem tetszett. Majd átjelentkeztem a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára, villamos üzemmérnök szakra, de ott sem találtam a helyemet. Hazamentem, otthon dolgozgattam, és kerestem a helyemet. A szüleim nagy türelemmel viselték a dolgot. A vallásosság inkább kamaszkoromban kezdett megérni bennem, sokszor szívesen betértem egy-egy templomba imádkozni. Érlelődött bennem, hogy teológiát kellene tanulnom, de civilként. Jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre. Emlékszem, az írásbeli témája a szentségek voltak, Török József és Bolberitz Pál szóbeliztettek.
Bolberitz atya meg is kérdezte, hogy nem akarok-e pap lenni, és határozottan tiltakoztam.
Ebben az évben indult el Nyíregyházán is a világi teológusképzés; görögkatolikus lévén inkább ezt választottam. Azon az őszön, tanév kezdetén Rakacára jöttek a kispapok focizni. Már velük együtt mentem Nyíregyházára. A mostani főiskola helyén volt egy kis egyszintes épület, oda jártunk órákra. Úgy emlékszem, hárman voltunk a civil évfolyamon, de a kispapokkal együtt volt a képzés, velük barátkoztam. Aztán jött az ifjúsági búcsú Máriapócson. Akkoriban ez még április végén, május elején volt, és oda már úgy mentem, hogy döntést kell hoznom. Rájöttem, hogy tulajdonképpen évek óta „rugdalóztam az ösztöke ellen”, és végül is igent tudtam mondani a Jóistennek. Akkor kértem meg a feleségem kezét is. Két nagy döntés egyszerre.
Atanáz püspök volt akkor a rektor, és amikor bementem hozzá, hogy szeretnék pap lenni, azt válaszolta, hogy látta ő ezt már rajtam régebben is.
Szóval kispapként folytattam a tanulmányaimat.
(...)
Örülök, hogy a szentelésem Úrszínváltozás ünnepén történt. A papszenteléskor is történik egyfajta átváltozás. A külsőségek megmaradnak, és bár nem látható módon, mégis megváltozik valami. Többet kapunk a Lélekből talán. Hatalmat kapunk olyan dolgok véghezviteléhez, mely hatalom másoknak nincs meg. Ez leginkább a szentségek kiszolgáltatása során nyilvánul meg. Minden gyarlóságom ellenére Isten felruház ezzel a hatalommal. Ez mélyen megrendítő. Három gyermekünk van: Sámuel egyetemista, biológia–kémia szakos tanárnak készül; Hanna a középső, ő most grafikus képzésre jár; Zóra pedig most nyert felvételt gyógypedagógia szakra Debrecenbe.
– Egyszer meséltél egy fiatalkori elképzelésedről, a szegényebb sorsú gyerekkel való törődésről.
– Két szent vésődött a szívembe gyermekkoromban. Az egyik Assisi Szent Ferenc. Szerintem a pénz iránti elutasítása fogott meg leginkább. Tudom, hogy szükség van pénzre, de mindig eszközként tekintettem rá. Számomra a pénz soha nem cél. Ha valamit meg akarok valósítani, ahhoz igyekszem előteremteni, ami szükséges, de ennyi. A másik példakép Bosco Szent János. Kaptam egy könyvet az életéről, munkásságáról. Szóval példájuk, életszentségük megragadott. Ez a vidék pedig nagyon szép; a Barakonyi-völgy, Meszes, Rakacaszend és Tornabarakony között.
Tizenhat-tizennyolc évesen arról ábrándoztam, milyen szép lenne itt létrehozni egy kis gyermekfalut nehéz sorsú, vagy árva gyerekeknek. A domboldalon házakkal; a völgy alján ott a Barakonyi-patak.
Nagyon sok szép, pozitív élményem volt a falusi élettel kapcsolatban, és valami hasonlót akartam megteremteni nekik is. Végül ez nem így következett be.
– Mégis velük foglalkozol, igaz másként: a Szent Zotikosz Gyermekvédelmi Intézményben a fenntartó képviselőjeként. Nehéz ez a munka?
– Időnként nehéz. Hogy mi miatt nehéz, az sokrétű. Történtek tragédiák, melyek a fájdalmon túl felszínre hoznak emberi kérdéseket: Elkerülhető lett volna? Elrontottunk valamit? – és így tovább. Amikor kicsit belefáradok a dolgokba, akkor az általában nem a gyerekek, hanem a felnőttek, vagy a gyermekvédelmet körülvevő téves hozzáállások miatt van. (...)
Mindezek mellett látunk szép eredményeket is, ha nem is olyan sokat. Most, tanév végén egyik nevelőszülő írt egy köszönőlevelet, egyik gyermeke mesterdiplomát, a másik diplomát szerzett. Többen vannak, akik szakmát tudnak, tudtak szerezni. Persze van, aki nagyon nehezen indul, és már az is eredmény, ha az általános iskolát be tudja fejezni, de nekik is örülünk. Öröm az is, amikor a Szent Teklából kikerülhetnek az anyukák és a babák, mert az apuka rendezi a körülményeket, és normális életet élnek.
Vagy amikor nálunk védelembe vett és nevelkedett gyermeket évekkel később már felnőtt fiatalként mint munkatársunkat fogadjuk újra.
Jelenleg ketten is vannak, akik nevelőszülői tanácsadóként tértek vissza hozzánk. Ilyenkor is látjuk, hogy van értelme a munkának. Ugyanakkor nehéz és fájdalmas, ha valaki az intézményünkből kikerülve elkallódik.
– A gyermekvédelem helyzetét mi oldaná meg? Mi hiányzik?
– Szerintem alapvetően az az emberi hozzáállás, amit még gyerekkoromban tapasztaltam meg: a jóindulat, a figyelem, a tolerancia, a segítőkészség, s nem utolsósorban a szeretet. De azt hiszem ez az élet más területeire is igaz,
ha az emberek nagyobb jóindulattal viszonyulnának egymáshoz, akkor sokkal több minden működne jól.
A napokban olvastuk fel az evangéliumból a két hal és az öt kenyér történetét. Szerintem ez ilyen. Ha azt a keveset, amink van, oda tudjuk adni, felajánlani a Jóistennek, akkor az gyümölcsözővé válik, és elég tud lenni. Azt jónak tartanám, ha a gyermekvédelemben dolgozók anyagilag is jobban meg lennének becsülve, de önmagában a pénz nem elég. Ha nincs meg a valódi elkötelezettség a gyerekek iránt, akkor kaphat valaki bármennyi pénzt, attól nem lesz jobb.
– Sok nevelő nagyon nehéz gyereksorsokkal találkozik. Azért ez lelkileg is megterhelő.
– Eléggé, és
ezt a Jóisten nélkül, ha ő nem ad erőt, nem is tudjuk csinálni. Még az is vele csinálja, aki esetleg nem hisz benne.
Ilyen a betegápolás is, vagy a tűzoltók munkája. Ez csak a Jóisten kegyelméből működik, máshogy nem. (...)
– Hivatal és parókia együtt nem sok egy kicsit?
– Nehezen tudnám magam elképzelni papként úgy, hogy nincs egy közösség, egy kis parókia mellettem. Nem tudom megmondani az okát, hogy miért vagyok pap, viszont nem tudok más lenni, mint pap, hiába tiltakoztam az elején. Ahogy Jeremiás próféta fogalmaz: „Rászedtél, Uram! S én hagytam” (Jer 20,7). A közösségben végzett szertartások is mindig feltöltenek.
Valahol a papságomban benne van mindenki gyermekkorom falujából. Örülök, hogy ott nőttem fel.
Imádsággal kezdem a napot, a Szentlélekhez, hogy adjon erőt és bátorságot megtenni, amit kell; alázatot, hogy helyesen tegyem; erős hitet, hogy kitartó legyek a jó megtételében. Sokszor bemegyek egy rövid imára, például a székház kápolnájába is. Ez mindig segít.
Hitem szerint a pap Isten szolgája. Az a feladatom, hogy akaratát, üzenetét közvetítsem, amennyire az én gyarlóságomon keresztül ez át tud jönni. A papi jelmondatom is ez: „Uram, nyisd meg ajkaimat, és szám a te dicséretedet fogja hirdetni” (Zsolt 50,15). Ezzel az ünneppel is úgy vagyok egyébként, hogy ez nem rólam szól. Annak a 25 évnek a kegyelméről szól, amit a Jóistentől kaptam. Itt a neki való hálaadás a lényeg. Jézus a búcsúbeszédében azt mondta tanítványainak: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket” (Jn 15,16). Ebből is szoktam még erőt meríteni, ha elbizonytalanodom, ha pedig nagyon elbíznám magam, ez térít vissza.
A teljes interjú ITT olvasható.
Forrás és fotó: Miskolci Egyházmegye
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria