XIV. Leó pápa homíliája: A Krisztussal való találkozás kivezet bezárkózásainkból

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.

Kedves testvéreim!

Az, hogy ezen a helyen lehetünk a jubileumi évben, olyan ajándék, amelyet nem vehetünk magától értődőnek. Különösen azért ajándék, mert a zarándoklat és a szent kapun való áthaladás arra emlékeztet bennünket, hogy

az élet csak akkor élő, ha úton van, ha képes „átlépéseket” tenni, vagyis ha képes a „pászkára”, az áthaladásra.

Jó úgy tekinteni az Egyházra, hogy ezekben a hónapokban a jubileum megünneplésével megéli ezt az úton létet, és emlékezteti önmagát arra, hogy állandóan szüksége van a megtérésre; hogy mindig Jézus nyomában kell járnia, késlekedés nélkül és anélkül, hogy megkísérelné megelőzni őt; hogy mindig szüksége van a húsvétra, a pászkára, vagyis arra, hogy átlépjen a rabságból a szabadságba, a halálból az életbe. Remélem, hogy mindannyian megérzitek e remény ajándékát, és hogy a jubileum alkalom lesz arra, hogy életetek újraindulhasson.

De ma különösen hozzátok szeretnék szólni, akik az egyetemi intézményekhez tartoztok, és mindazokhoz, akik különféle módon elkötelezettek a tanulás, az oktatás és a kutatás területén. Milyen kegyelem érintheti meg egy tanuló, egy kutató vagy egy tudós életét? Erre a kérdésre szeretnék így válaszolni: az átfogó tekintet kegyelme, a távlatos látás, a messzebbre látás kegyelme.

Ezt a gondolatot éppen az imént hallott evangéliumi szakaszban (Lk 13,10–17) találhatjuk meg, amely egy görnyedt asszony alakját tárja szemünk elé, aki, miután Jézus meggyógyította, végre megkapja az új látás, a tágasabb tekintet kegyelmét. A tudatlanság állapota, mely gyakran a zárkózottsággal és a lelki-szellemi nyugtalanság hiányával jár együtt, hasonló ennek az asszonynak az állapotához: teljesen görnyedt, önmagára hajló, ezért képtelen önmagán túlra tekinteni. Amikor az ember képtelen önmagán, saját tapasztalatain, gondolatain, meggyőződésein és sémáin túl látni, akkor fogoly marad, rabságban él, képtelen önálló ítéletet alkotni.

Ahogyan az evangéliumban szereplő görnyedt asszony esetében is, mindig fennáll a veszélye annak, hogy önmagunkra szegezett tekintetünk rabjává váljunk. Valójában azonban

az életben sok dolog – mondhatjuk, a legfontosabbak – nem magunktól származnak; másoktól kapjuk őket, eljutnak hozzánk, a tanároktól, a találkozásoktól, az élet tapasztalataitól fogadjuk be őket. Ez kegyelmi tapasztalat, mert meggyógyítja bezárkózásainkat.

Ez valódi gyógyulás, amely – ahogy az evangéliumi asszony esetében is – lehetővé teszi számunkra, hogy ismét egyenes tartással álljunk a dolgok és az élet előtt, és tágasabb nézőpontból szemléljük őket. Ez a meggyógyult asszony reményt kap, mert végre felemelheti tekintetét, és mást láthat, új módon láthat. Ez különösen akkor történik meg, amikor Krisztussal találkozunk életünkben: megnyílunk egy olyan igazság előtt, amely képes megváltoztatni életünket, kiszakít önmagunkból, kivezet bezárkózásainkból.

Aki tanul, az felemelkedik, kitágítja látókörét és nézőpontját, hogy visszanyerje azt a tekintetet, amely nemcsak lefelé, hanem felfelé is tud nézni: Isten felé, mások felé, az élet misztériuma felé.

Ez a tanuló, a kutató, a tudós kegyelme: az ember tágas látásmódot kap, mely képes messzire látni, nem egyszerűsíti le a problémákat, nem fél a kérdésektől, legyőzi az értelmi restséget, s ezáltal a lelki sorvadást is.

Emlékezzünk mindig arra, hogy a lelkiségnek szüksége van erre a tekintetre, amelyhez a teológia, a filozófia és más tudományágak tanulmányozása különleges módon hozzájárul.

Mára a valóság legapróbb részleteinek szakértőivé váltunk, miközben képtelenek vagyunk ismét átfogó látásmódra szert tenni – olyanra, amely egy nagyobb és mélyebb jelentés által képes egységbe fogni a dolgokat.

A keresztény tapasztalat ezzel szemben arra tanít bennünket, hogy az életet és a valóságot egységes tekintettel szemléljük, amely képes mindent átfogni, és elutasít minden részleges logikát.

Ezért arra buzdítalak benneteket – nektek, tanulóknak és mindazoknak mondom, akik a kutatásban és az oktatásban fáradoztok –, hogy ne feledjétek: erre az egységes látásmódra van szüksége a ma és a holnap Egyházának is. És olyan férfiaknak és nőknek a példájára tekintve, mint Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, Avilai Szent Teréz, Edith Stein és sokan mások, akik képesek voltak a kutatást életükbe és lelki útjukba integrálni, felismerhetjük, hogy

mi is arra kaptunk meghívást, hogy az értelmi munkát és az igazság keresését úgy végezzük, hogy azt nem választjuk el az élettől.

Fontos ápolni ezt az egységet, hogy az egyetemi előadótermekben és a más szintű oktatási környezetben végbemenő események ne maradjanak pusztán elvont szellemi gyakorlatok, hanem váljanak életet átalakító valósággá, segítsenek elmélyíteni kapcsolatunkat Krisztussal, jobban megérteni az Egyház misztériumát, és bátran tanúságot tenni az evangéliumról a társadalomban.

Kedves barátaim, a tanuláshoz, a kutatáshoz és az oktatáshoz egy fontos nevelői feladat is kapcsolódik, és szeretném buzdítani az egyetemeket, hogy szenvedélyesen és elkötelezetten válaszoljanak erre a hivatásra. A nevelés hasonlít az evangéliumban elbeszélt csodához, mert aki nevel, az felemeli a másikat, talpra állítja, ahogyan Jézus tette ezzel a görnyedt asszonnyal, segíti, hogy önmaga lehessen, és önálló lelkiismerettel és kritikus gondolkodással rendelkező emberré váljon.

A pápai egyetemeknek folytatniuk kell Jézusnak ezt a gesztusát. Ez valódi szeretetből fakadó tett, mert létezik egy olyan szeretet, amely éppen a tanulásnak, a megismerésnek és annak őszinte keresésének ábécéjén keresztül fejeződik, ami igaz és amiért érdemes élni.

Az ember igazságot és értelmet keres – ennek az éhségnek a csillapítása elengedhetetlen feladat, mert igazság és valódi értelem nélkül az ember a semmibe zuhanhat, sőt meg is halhat.

Ezen az úton mindenki felfedezheti a legnagyobb ajándékot is: tudatára ébred, hogy nincs egyedül, hanem tartozik valakihez, ahogyan Pál apostol írja: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!” (Róm 8,12–17).

Amit az igazság keresése és a tanulás során kapunk, az segít felismernünk, hogy nem egyszerűen a világba vetett lények vagyunk, hanem valakihez tartozunk, aki szeret bennünket, és akinek szeretetterve van életünkkel.

Kedves testvéreim, veletek együtt kérem az Urat, hogy a tanulás és a kutatás tapasztalata, melyet az egyetemi élet kalandjában megéltek, tegyen benneteket képessé erre az új tekintetre; hogy az egyetemi tanulmányok útja segítsen benneteket megfogalmazni, elmélyíteni és hirdetni a bennünk élő remény indokait (1Pt 3,15); hogy az egyetem olyan nőkké és férfiakká formáljon benneteket, akik sosem zárkóznak önmagukba, hanem mindig egyenesen állnak, és bárhová mennek is, képesek az evangélium örömét és vigaszát közvetíteni.

A Bölcsesség Széke, a Boldogságos Szűz Mária kísérjen benneteket és járjon közben értetek!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media; Vatican News

Magyar Kurír