„Ő már átment előttem a hídon” – Berhidai Piusz OFM Szent Ferenc tranzitusáról

– Miért beszél a ferences hagyomány Szent Ferenc tranzitusáról, és nem egyszerűen a haláláról?

– Azért nevezzük Szent Ferenc halálát tranzitusnak – azaz átmenetnek, átkelésnek –, mert már életében olyan emberként tapasztalták meg őt, aki különleges módon meghallotta Isten hívását, befogadta kegyelmét, és az evangéliumot konkrét, mindennapi valóságként akarta megélni. Ezáltal Isten felé haladva élt. Az életrajzi források is arról tanúskodnak, hogy életének radikalitása és hitelessége olyan újszerűen hatott környezetére, hogy halálát nem megszűnésnek, hanem megérkezésnek tekintették. Nemcsak Ferenc esetében volt ez így a történelem során. Sok szent életének végén érezte a hívő közösség:

ez az ember megérkezett, hiszen földi léte során úgy hangolódott rá Isten akaratára, hogy halála nem lehetett más, mint átlépés abba a valóságba, amelyre teremtetett. Isten barátjaként érkeztek meg Istenhez.

Ferenc esetében ezt különösen két dolog erősítette. Az egyik a stigmák ajándéka: Krisztus sebeit viselte testén, így külsőleg is hasonlóvá vált ahhoz a Jézushoz, aki az Atyától jött közénk, és a feltámadás után visszatért az Atyához. A stigmák nyilvánosan csak halála után váltak ismertté, addig csupán a legközelebbi testvérek tudtak róluk. A másik a Naphimnusz tanúsága, amelyben Ferenc a halált is „nővérének” nevezi. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a környezete is úgy tekintsen halálára, mint boldog átmenetre, vagyis tranzitusra.

– Mit jelent, hogy Szent Ferenc tulajdonképpen már életében meghalt a világnak?

– Ferenc élete során számtalan „kis halált” élt meg. Amit megértett az evangéliumból, azt igyekezett azonnal valóra váltani. És ez a következetes hűség önmagában is önmegtagadás: lemondás saját igényeinkről, önközpontúságunkról. Például amikor valakit Isten ajándékaként fogadunk el, akkor lemondunk arról, hogy csak a saját érdekeink mentén tekintsünk rá a saját szükségleteink körül forogva. Ferenc a Regulában előírta: ha valaki isteni sugallatra csatlakozni akar a közösséghez, fogadják jóindulattal. Ez nem puszta „bandaszellem” vagy valamiféle „jófejség” ajánlása, hanem az egoizmus meghaladása. Ugyanilyen „kis halál” a szegénység vállalása az élet különböző területein. A tulajdonnélküliség nemcsak anyagiakról való lemondást, hanem egzisztenciális kiszolgáltatottságot is jelentett és jelent. A testvérek életformája a kezdetektől „úton járó” életvitel volt, nem telepedtek le, abból ettek, amit eléjük tettek, nem válogathattak; továbbá nem ragaszkodtak tisztségekhez, vagyonhoz, saját elképzeléseikhez. Ez mind-mind gyakorlás a végső átmenetre. Az aszkézis – ami szó szerint gyakorlást jelent – a keresztény hagyományban mindig is a „meghalás” iskolája volt: kiüresedés Isten számára. Ferenc ezt evangéliumi radikalitással élte meg. Az evangelizációban sem elsősorban szavakat, hanem létformát adott tovább.

Előbb az számít, hogyan vagyok Istennel, és csak ebből fakadhat minden más evangelizáció.

– Mit taníthat Ferenc halálhoz való viszonya a mai – egész életét a halálfélelem árnyékában élő – embernek?

– A halálban mindig marad valami félelmetes és abszurd az ember számára. De a mai kor embere talán még inkább retteg a haláltól a korábbi korokhoz képest. Lehet ez a külső körülmények, a globális változások és válságok miatt, amelyek elbizonytalanítják, de lehet a hit elvesztése miatt is. A jóléti társadalomban úgy élünk, mintha a saját életünk egyedüli urai lennénk. Minden hiány és veszteség csupán egy megoldandó probléma: ha beteg vagy, vegyél be gyógyszert; ha veszteség ér, „lépj tovább”; ha gyerekkori trauma ért, csak „fel kell dolgoznod”. A legtöbbször fenntartva azt az illúziót, hogy ez maradéktalanul sikerülhet. Pedig

a fogantatásunktól kezdve kiszolgáltatottak vagyunk: szegények. És Isten a mi egész valónkat éltető, és az életünket teljessé tevő, újjáteremtő gazdagság.

Legalábbis Szent Ferenc szerint. A halált akkor értjük meg jobban, ha belátjuk: létünk végső biztosítéka nem mi magunk vagyunk, és nem is a társadalom vagy az anyagi biztonság – hanem az, aki a létünk forrása, aki gondoskodik rólunk, akár élünk, akár halunk. Erre tanít az evangélium is: „Nézzétek az ég madarait…”

– A II. Celanói-életrajz gyönyörűen örökíti meg Szent Ferenc tranzitusát. Hogyan készült Ferenc erre az átmenetre? Illetve milyen szerepe volt a közösségnek az utolsó órákban?

– Élete végén Ferenc kiengesztelődött emberként állt testvérei előtt. Ennek az lehetett a titka, hogy az addig vezető úton hagyta magát Istentől vezettetni. Beleállt azokba a próbatételekbe, amelyeket az Úr megengedett útja során; sosem bújt ki alóluk. Ilyen próbatétel lehetett számára megtérése idején a családjától való elszakadás, különösen az apjával való konfliktus. Később a körülötte születő közösség hirtelen megnövekedése, az újszerű és radikális szegénységet vállaló evangéliumi életformához ragaszkodás, majd az e körüli feszültségek saját közösségén belül és kívül. Csak sejtjük, hogy Ferenc milyen belső feszültséget élt meg például a halála előtti években, még Alverna, vagyis a stigmatizáció előtti időben. Ma depressziónak mondanánk. Mindezeknek a helyzeteknek azonban nem csak passzív elszenvedője volt, hanem ezek közepette is megmaradt istenkeresőnek, és keresésében a támpont mindig Jézus maradt, aki Egyházában jelen van. Úgy gondolom, valamiképp ebből a hűségből születhetett meg az a békesség, amivel köszöntötte az embereket, és amelyek átjárják utolsó imáit A Leó testvérnek adott cédulán. 

Élete utolsó szakaszában arra kérte a testvéreket, vigyék vissza a Porciunkulához, az Angyalos Boldogasszony-kápolnához Assisi közelében, amelyhez különösen kötődött. Meztelenül akart a földön feküdni – evangéliumi egyszerűségben. A testvérek zsoltárokat énekeltek körülötte, majd megkérte őket, olvassák fel János evangéliumából az utolsó vacsora szakaszát, amely a lábmosással kezdődött és Jézus örök életbe való átlépésének ígéretével zárult. Fontos minta lehet ez számunkra:

egyrészt az a szándék, ahogy a haldokló Ferenc az Úr Jézus felé fordul, másrészt az imádkozó közösség, amely körbeveszi – nem hagyják magára utolsó óráján csak, mert nem tudnak mit tenni.

A jelenlét mindig fontosabb, mint önmagában az aktivitás.

– Többször elhangzott már, hogy a tranzitus szó átmenetet, átkelést jelent – amiben ugyanaz a dinamika sejlik fel, mint a húsvéti misztériumban (héberül pészah, vagyis átvonulás). Beszélhetünk-e úgy Krisztusról, mint aki maga is egyfajta „átmenet” Isten és ember, ég és föld, élet és halál között?

– Ez voltaképp a keresztény hit központi misztériuma.

Krisztus maga az Út, ahogy az evangéliumban halljuk, az átmenet: az Atyától jött, közöttünk élt, és engedelmességben ment vissza az Atyához. Ez nemcsak az ő története, hanem a miénk is.

Krisztus a halálon át az életbe lép, és ezzel megnyitja az utat az életbe az ember számára is. Szent Bonaventura ezt a gondolatot különösen szépen bontja ki A lélek zarándokútja Istenbe (Itinerarium mentis in Deum) című művében. Ennek utolsó, hetedik fejezetében arról ír, hogy a hit útját járó ember az „igazi béke embere”, aki először önmaga körül, a világban keresi az életet, majd önmagába tekintve, végül önmaga fölé emelkedve. S mivel „ebben az átvonulásban Krisztus az út és az ajtó”, végül, a kereszten függő Krisztust szemlélve, „vele együtt ünnepli az átvonulást, a húsvétot”.

– Mit jelentett Szent Ferenc számára, hogy Jézus az út, a kereszt pedig híd? Hogyan tehetjük magunkévá mi is ezt a valóságot?

– Ferenc számára a kereszt nem pusztán a szenvedés eszköze volt, hanem az Isten életébe való belépés útja. Ezért is szemlélte gyakran a San Damianó-i keresztet, amely nemcsak a szenvedő, hanem a feltámadt, élő Isten Fiát ábrázolja; így egyszerre hordozza a szenvedést és a dicsőséget, a halált és az életet. A kereszt előtt elmondott imádsága szavaiból világosan kirajzolódik Ferenc hittapasztalata: a kereszt szemlélésében fedezi fel Krisztust mint utat. Így imádkozik: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét.” A hívő ember ebben a mondatban felismerheti saját rászorultságát.

Minél mélyebb kérdésekkel szembesülünk, minél inkább találkozunk saját bűneinkkel és a világ sötétségével, annál inkább belátjuk, hogy önmagunk ereje kevés, szükségünk van arra, hogy Isten beragyogjon bennünket.

– Az ima folytatása viszont irányt is mutat…

– Pontosan. Az imádság folytatása azt is megmutatja, miként történik ez a „beragyogás”: „Adj nekem, Uram, igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet.” A hit, remény és szeretet – mint isteni erények – Krisztusban és Krisztus által tárulnak fel számunkra. Ha az evangéliumot befogadó lélekkel hallgatjuk – még akkor is, ha az fájdalmasan szembesít önmagunkkal –, megtapasztaljuk, hogy a hit nem saját kitalációnk, hanem kapott igazság. Tanulnunk kell, úton kell lennünk, amíg megértjük. Ez az út azonban nem céltalan bolyongás. Nem arról van szó, hogy „majd lesz valami”, hanem komoly ígéret és cél vezeti. Amikor az evangéliumban Jézus megszólít valakit, egyszerre hirdeti Isten országának valóságát és ad reményt. Gondoljunk például a nyolc boldogságra: a kihívás mellett ott van az ígéret is. A Krisztussal való kapcsolat akkor válik valódi úttá, ha ebben a reményben élünk. A szeretet pedig úgy születik meg, hogy Jézusra tekintünk, és tőle tanuljuk meg, mit jelent szeretni – majd ezt tettekre váltjuk.

– Viszont az úton levéshez az is szükséges, hogy elinduljunk.

– Isten szüntelenül jelen van számunkra, folyamatosan adja kegyelmét és meghívását. Lehet, hogy botladozva, girbegurbán, elesve és újra felkelve – a lényeg, hogy menjünk. Az életünk során sokszor megtapasztaljuk, hogy ez az út „meghalás”: lemondás, önátadás, önmegtagadás. A legnagyobb lépés azonban életünk végén történik. Ezért imádkozik a keresztény hagyomány a „jó halál kegyelméért”. A zsolozsma befejező imájában az eredeti latin szöveg „beteljesült véget” (finem perfectum) kér: hogy Isten adjon teljes, beérett befejezést. Ha hitben csatlakoztam Krisztushoz, akkor reménnyel tekinthetek a halálomra is. Ő már átment előttem ezen a hídon. Ez adja a reményt: ha igyekszem hűséges maradni a szeretetben életem végéig, akkor átléphetek oda, ahol ő van.

– Ha már átmenetekről beszélünk, a mostani kort is szokták egyfajta átmeneti időként emlegetni: háborúk, társadalmi bizonytalanság, gazdasági, politikai, erkölcsi és identitásválságok. Mit taníthat Szent Ferenc az átmeneti korszakokról?

– Ferenc nem tanított mást, mint ami az evangélium. Ezzel együtt azt is belátta: az evangélium nem önkényesen értelmezhető szöveg, hanem Krisztus élő hangja, amelyet az Egyház őriz és közvetít mind a tanításban, mind a szentségekben. A média ma óriási mennyiségű információt közvetít. Egy individualizált, atomizált világban ezek az információk úgy zúdulnak az egyes emberre, mintha mindezek megoldása az ő személyes feladata lenne. Politikai konfliktusok, háborúk, klímaválság – olyan problémák, amelyek meghaladják az egyén kompetenciáját. Ennek következménye könnyen a tehetetlenség vagy akár a depresszió érzése. Fontos lenne felismerni, melyek azok a válságok, amelyekben valóban illetékesek vagyunk, illetve hogy az egyes helyzetekben mi a mi feladatunk. Ebben iránymutató lehet Szent Ferenc példája: ő a keresztes háborúk korában élt, mégsem a fegyveres vagy ideológiai küzdelmet választotta. Nem erőltette rá senkire a maga igazát, például nem vitázott látványosan eretnekekkel sem. Inkább Isten dicséretére, és megtérésre hívott, békét és testvériséget hirdetett.

Ma talán az egyik legfontosabb feladat, hogy valódi, éltető személyes kapcsolatokat építsünk. Közösségeket, ahol hordozzuk egymást. Nem érdekből, hanem hitből. Ahol a fókuszban az egyedüli Jó van, aki forrása az igazi békének,

és aki miatt (akiben és aki által) lehetségesek egyáltalán emberi kapcsolatok, ahol testvérré válhatunk.

– Hogyan lehet jól megélni a személyes életünk nagy átmeneteit, fordulópontjait: hivatás, veszteség, betegség, öregedés?

– Valóban, a tranzitus ott van a személyes életünk fontos eseményei körül is. Egy életre szóló döntésben, egy betegségben, egy szerettünk elvesztésekor, az életünk egyik szakaszából a másikba lépve… Mintha sokszor nem akarnánk ezekről tudomást venni, és csak úgy át lehetne rohanni rajtuk. Valószínűleg félünk azzal szembesülni, hogy ezeket a helyzeteket nem tudjuk megoldani úgy, mint egy problémát. És ijesztő lehet a magány is, mert az ilyen élethelyzetekben megtapasztaljuk, hogy végső soron a másik ember sem tudja megoldani az életemet. Ott tud lenni mellettem, de nem helyettem. Assisi Szent Ferenc számára, amennyire 800 év távlatában látjuk, visszatérő módon ott volt három „eszköz” vagy „hely”, amely fogódzót jelentett az ilyen helyzetekben: az egyik a teremtett világ, a természet – szívesen töltött egyedül is sok időt az erdő csendjében, a szabad ég alatt, kiénekelve, -sírva-nevetve magából, ami a szívében volt; a másik hely a templom, ahol hallhatta az evangéliumot, ahol imádkozhatott, ahol az Eucharisztia előtt csendben elidőzhetett; a harmadik hely, ahol egyszerre visszatalált Istenhez és önmagához, az irgalmasság gyakorlása volt, a rászoruló segítésében, a leprások ápolásában. Életünk krízishelyzeteire nincs valódi recept, legalábbis azok belső megélésére, mégis ezekre is igaz, hogy az Úr felé fordulva, vele egységbe kerülve valamiképp ezeken is át lehet menni.

Az interjú a Pasaréti Körkép húsvéti számában jelent meg.

Szöveg: Ádám Rebeka Nóra

Fotó: (kiemelt kép, archív) Merényi Zita; Wikimedia Commons; Pasaréti Ferencesek

Forrás: Ferences Média

Magyar Kurír