A forradalom arcai: fiatalok, egyház és hatalom 1956-ban – Megjelent A Szív októberi száma

Földváryné Kiss Réka történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökével; Szekér Nóra történésszel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának osztályvezetőjével és Keller Márkus történésszel, egyetemi tanárral, az MTA doktorával Szokol Réka történész, A Szív szerkesztője beszélgetett a Magyar Katolikus Rádió stúdiójában.

A beszélgetés nyomtatott változata A Szív jezsuita magazin 2026. októberi lapszámában jelent meg.

– Ha egy mai fiatalnak kellene néhány mondatban elmagyarázni, miért fogott fegyvert valaki húszévesen, mit mondanának neki?

Keller Márkus: Az igazság az, hogy nemcsak húszévesek, hanem jóval fiatalabbak, tizenhat évesek is harcoltak ’56-ban. Mai szemmel talán nagyon furcsának tűnik, hogy valakinek tizenhat évesen fegyver volt a kezében, de akkoriban a második világháború, a fegyveres erőszak tapasztalata még nagyon elevenen élt a társadalom minden tagjában. Sőt a világpolitikai eseményektől nem függetlenül egy kicsit háborús pszichózisban tartottak felülről mindenkit: a fiataloknak is kötelező katonai gyakorlatokon kellett részt venniük, a hadsereg kifejezetten nagy létszámú volt – tehát ez a fajta fegyveres lét része volt a hétköznapoknak. Az erőszaknak nem lett vége 1945-ben. A háború után az, hogy az utcán az embernek baja eshet, évekig hétköznapi dolognak számított. A „pesti srácok” szakmunkás, szakközépiskolás fiatalok voltak; elég sokan munkába álltak már, és a hétköznapokban igen kemény életet éltek. Nem úgy kell elképzelni, hogy megírták a házi feladatukat, majd elmentek angolórára meg sportolni, vagy zenéltek egy picit, hanem rengeteget dolgoztak, mert nyomorúságos körülmények között éltek, és kellett a pénz. Az ő reakciójuk ’56-ban radikális, mondhatni egyszerű reakció volt, nem volt benne sok kifinomultság, nem írtak verset abban a pillanatban, amikor frusztráció vagy kihívás érte őket, hanem azon a nagyon kemény, hétköznapi nyelven beszéltek, ahogy velük is kommunikáltak mindennap a gyárban, az iskolában, az utcán.

Földváryné Kiss Réka: Ráadásul ez a generáció a szovjet partizánfilmek kultuszán nevelkedett. Ezekben a háború izgalmas kaland volt, a heroikus és leleményes fiatalok könnyedén túljártak a túlerőben lévő ostoba ellenség eszén. Persze ahhoz, hogy valaki ténylegesen eljusson az élete kockáztatásáig, nagyon erős személyes élmények és egyéni motivációk kellenek. 1945-ben egy totális diktatúra kiépülése kezdődött el, de sokan, akik túlélték a második világháború borzalmát, bíztak a jövőben: reménykedtek az ország újjáépülésében és a demokratikus átalakulásban. A csalódást, hogy mégsem ez fog történni, egyesek már 1945-ben megtapasztalták, mások később ábrándultak ki, s volt, aki csak a Rajk-perrel szembesülve ébredt rá a valóságra. Egy olyan társadalomról beszélünk, amelynek a legkülönbözőbb rétegeit nagyon mélyen megsértette, megbántotta a terrorrendszerre épülő hatalom. Hála Istennek a mai fiatalok, a gyerekeink már nem tapasztalják meg a bőrükön, hogy milyen az, amikor nincs szabadság. Ma szabadon utazunk bárhova, útlevél sem kell már. Akkor viszont a totális megfigyelés, a fekete autók világa volt a valóság, egy olyan besúgórendszer, amely arra épült, hogy senki senkiben nem bízhatott, mindenki kiszolgáltatott volt, és mindenki félt. A forradalom nem fegyveres harcként kezdődött. A lengyelek melletti szolidaritásból fakadó szabadságélményként és békés tüntetésként indult, majd a hatalom végtelenül brutális, ostoba döntéseinek következményeként alakult kvázi polgárháborúvá, aztán pedig a szovjetekkel szemben vívott szabadságharccá. A szabadság reménye és a nemzeti függetlenség vágya juttatott oda sokakat egy generációból, hogy fegyverrel is kiálljanak az értékeik mellett. Ezt az elszántságot egyszerre táplálta a fiatalok természetes kalandvágya és a partizánromantika.

K. M.: A csalódást elsősorban nem is a tizenhat–húsz éves fiatalok élték meg, hanem a szüleik és az egyetemista korosztály. A frusztrációk felgyűltek egy nagyon felkavart, nagyon bizonytalan, rendszerváltásokat újra meg újra átélő társadalomban, amelyben az üldözöttből üldözővé válás állandó körforgását tapasztalta meg az ember, amelyben nem lehetett tudni, hogy mi a helyes stratégia az életben, hogyan kell boldogulni – és most elsősorban nem is az erkölcsi értékekre gondolok, hanem nagyon is hétköznapi helyzetekre. Amikor egy ilyen nagyon összekavart társadalmat folyamatosan nyomás alatt tartanak, az robban, és ennek voltak katalizátorai (többek között) a fiatalok.

Szekér Nóra: Engem nagyon megérintett, ahogyan Hamvas Béla az egész 1956-os történést a megaláztatásra adott válaszként definiálta. A Rákosi-rendszer megalázta az embereket, és ez érvényes volt a magyar társadalom egészére, még a munkásokra – akiknek a jelszavával, felemelkedésével érvelve működtették ezt a diktatúrát –, de a kommunista párt tagjaira is. Egyéni szinten is megélhették ezt, de kollektíven is. Az egyik oral history interjúalanyunk mesélte, hogy a háború után a grundon nőtt fel, mondhatjuk, utcagyerek volt, és a grundon a szülő, az apa, az anya szent fogalmak voltak. Olyan háborús generációról van szó, amelyben nagyon erősen működött a kötődés az elveszített szülőkhöz. Ha a grundon valakinek szidták a szüleit, azt nem lehetett szó nélkül hagyni, ez része volt a grunderkölcsnek. Amikor az iskolákban szovjet mintára propagandát folytattak egy olyan szovjet kisfiú mellett, aki a szüleit is feljelentette, ezek a gyerekek, fiatalok azt érezték, hogy ez elfogadhatatlan. Amikor maga a rendszer szembement a grunderkölccsel, az alapvető erkölcsi morállal, és megkövetelte, hogy az ember adott esetben a hatalomért kérdőjelezze meg a saját, nem is definiált, de benne lévő erkölcsi iránytűjét, az mélyre nyúló ellenszenvet szült. Szerintem szimbolikus, hogy ’56 nem elméleti alapon álló rendszerkritika volt, hanem érzelemből születő, zsigeri vállalása a rendszer elsöprésének.

F. K. R.: Mit tudhatott akkoriban egy tizennégy–tizenhat éves fiatal? Azt, hogy mi az ÁVO, és hogy az ÁVO-tól félni kell, és amikor október 23-án az ÁVO lőtt a Magyar Rádiónál, tulajdonképpen a diktatúra legszimbolikusabb, legrettegettebb és leggyűlöltebb erőszakszervezete fogott fegyvert a magyar társadalomra. Ez nagyon sok megaláztatást előhozott. Aztán ott volt az a tömeges társadalmi trauma, az az elhallgatott emlékezet, hogy itt 1945-ben mit tettek a szovjetek a nőkkel. A magyar társadalomnak volt egy tapasztalata arról, hogy milyen a Vörös Hadsereggel találkozni, és október 23-án éjszaka szovjet tankok jelentek meg Budapest utcáin.

A nemzeti függetlenségért harcolás nem elvont ideológiaként volt jelen, hanem konkrét társadalmi tapasztalat húzódott meg mögötte, az, hogy szinte minden családban volt a Gulagra hurcolt nagybácsi vagy megerőszakolt unokahúg, és erről nem volt szabad beszélni.

– Kik voltak ezek a fiatalok, milyen társadalmi háttérből érkeztek? Az értelmiségiek, munkásfiatalok, iparostanoncok, paraszti származásúak vonásaiból ki lehet hámozni egy szimbolikus arcot, az ’56-os fiatal arcát?

F. K. R.: Szerintem nem lehet megrajzolni egyetlen arcot, de talán nem is kell, ’56-nak pont az az egyik nagyszerűsége, hogy nagyon sokarcú volt. Van egy 1960-ban készült belső állambiztonsági jelentés, amely szerint közel egymillió ember vett részt valamilyen formában az eseményekben: ott volt az egyetemi előkészítő nagygyűléseken, a tüntetéseken, a munkástanácsokban, a nemzeti bizottságokban; élelmet, kötszert, vért gyűjtött, vagy éppen fegyvert fogott. Ezek nagyon különböző formái a részvételnek, és rendkívüli dinamikát mutatnak. Az egyetemisták kezdték, akik kezdetben a diákjóléti elégedetlenségeiknek – például a menza rossz minőségének – adtak hangot, de a szegedi hallgatók már október 16-án eljutottak a legfontosabb politikai kérdésekig: ki kell vizsgálni a koncepciós pereket, legyen demokratikus titkos választás, és egyébként meg „ruszkik, haza!”. Ebből bontakozott ki a budapesti műegyetemisták által kezdeményezett több százezres tüntetés. Ez az egyetemista réteg persze többnyire nem ugyanazokból a fiatalokból állt, akik később a Corvin közben, a Tompa vagy a Tűzoltó utcában szembeszálltak a túlerővel. Közéjük tartozott például Wittner Mária, aki gyermekotthonban nőtt fel nagyon nyomorúságos körülmények között; fiatalon lett anya, egyedül nevelte a gyermekét, gépírónőként dolgozott – a társadalom pereméről vállalt valami heroikusat. Ott vannak azok, akiket ez a rendszer joggal vagy ok nélkül köztörvényesített, és ott van például a holokauszttúlélő, egyetemről kizárt Angyal István, aki a Tűzoltó utcában együtt harcolt a külvárosi vagányokkal. Ez nagyon kiemelt pillanat volt.

Olyan emberek voltak együtt, akik egyébként a „normális” mindennapokban nem feltétlenül kapcsolódtak volna egymáshoz, az életmódjuk is különbözött, és valószínűleg az értékrendjük is eltért egymástól.

Olyanok, akik nagyon ellentétes életpályákat jártak be, majd gyakorlatilag mindannyian a Rákosi-rendszer kárvallottjaivá váltak, és most találkoztak egymással. Mert voltak közös céljaik, az, hogy a terrorisztikus diktatúrának – ennek az ÁVO volt az egyik szimbóluma – és a szovjet megszállásnak véget kell vetni. Nagyon különböző hátterű csoportok kooperáltak, tették félre az ellentéteket. Szerintem ez nagyon nagy tapasztalata ’56-nak, amin érdemes volna többet és mélyebben gondolkodni.

K. M.: Nagyon felkavarodott világ volt ez, az emberek költöztek, jöttek-mentek, a munkások jelentős része vidékről került fel a fővárosba, vagy bejárt Pest környékéről, nem is olyan régen még gazdálkodott, de elvették a földjét, és gyárban kellett dolgoznia. Vagy a háború előtt iskolaigazgató volt, most meg csak éjjeliőrként kapott állást, és ezért került a gyárba. A társadalom hatvan–hetven százaléka máshol volt a társadalmi rétegződésben ezekben az években, mint a szülei. Nagyon nagy kényszermobilizáció zajlott, forrongásban, változásban volt az egész társadalom, és ezek a folyamatok igazából csak a hatvanas évek közepére zárultak le és szilárdultak meg. Nehéz egyetlen arcot találni, mert nagyon sokféle arc van, és sokszor ki is zárják egymást. Az ’56-osok sem szerették mind egymást, ugyan egyszerre cselekedtek, egy időben, egy célért, de nem mindenki ismerte el egyformán a másikat. Újra meg újra megbukik az a kísérlet, ha megpróbálunk egy embert kiemelni az emlékezetpolitikában, mert hirtelen kiderül, hogy mégsem mindenki tud vele azonosulni.

Sz. N.: Számos ellentmondás van itt a rendszer működéséből adódóan is. Például a deklasszált elemek jelentős része műveltségét, képzettségét, hátterét tekintve értelmiségi ember volt, de büntetésből munkásként kellett dolgozniuk. Hamvas Béla raktárosként dolgozott; az arisztokrata származású egykori politikus, Esterházy Móric pedig útépítő volt, miközben hivatalosan, a kommunista párt propagandájában a munkáslétnek kiemelt státusza volt. Az ideológiai zavar a társadalmi osztályozásban is okozott problémát. Egyébként a hatalom nem tudott kielégítő választ adni arra, miért fogtak fegyvert ellene olyan nagy számban az osztályharc támogatottjai, hiszen a klasszikus értelemben vett munkásosztály vagy abban a korban munkásként definiált társadalmi osztály alapvetően a forradalom mellé állt. Később, már az események értékelésekor és a megtorló perekben muszáj volt a beszédmódban új kategóriákat létrehozni, hogy magyarázatot lehessen adni erre a jelenségre, ilyen volt például a lumpenproletár vagy a fiatalokra alkalmazott huligán fogalma. A rendszer a saját ideológiai bukását egy groteszk szociológiai karakterológiával próbálta elfedni.

’56 emlékezete folyamatosan keresi, ki legyen a forradalom arca. De nem lehet egy embert kiemelni. Ahogy az 1956-os eseményeket sem lehet bekategorizálni.

A történtek fontos jellemzőjének érzem, hogy a munkásosztályt szavakban, az ideológiában kiemelték, a korábbi elnyomottból privilegizált státuszba került, a valóságban azonban ugyanúgy elszenvedte a diktatúrát, mint mindenki, és nem érezte magáénak a kommunista rendszert. Azt gondolom, abban, hogy a forradalom során ilyen mértékben vállalta magát a hatalommal szemben, benne van, hogy megerősödött az identitása, a megelőző évtizedben megélte a szólamokban megjelenő kiemelt státuszt, és merte vállalni, hogy fellép az elnyomás ellen.

K. M.: Ezek az emberek elhitték azt a propagandát, amit beléjük sulykoltak. A fiatalok azt, hogy ők az új értelmiség, hogy övék a felszólalás és a megvalósítás kiváltsága, mert már egy új világ gyermekei. Ugyanez érvényes a munkásságra is: beletanultak a politikai cselekvésbe, abba, hogy miként tudnak működtetni olyan szervezeteket, mechanizmusokat, amelyek formálisan az érdekeiket képviselték. Szóval volt egy ideológiai előkészítés, amit persze senki nem gondolt komolyan, hiszen kifejezetten álságos volt, de amikor hirtelen komolyra fordultak a dolgok, jelen voltak azok a szervezeti és viselkedési formák, amelyekhez nyúlni lehetett.

F. K. R.: Zajlott az erőszakos iparosítás, ami tönkretette a magyar vidéket, de közben a munkások sem éltek jól. Az volt a valós tapasztalat, hogy a propaganda és a mindennapi nélkülözések között óriási a feszültség. 1956 nyarán Bács-Kiskunban, az ország éléskamrájában élelmiszerhiány volt és kenyérjegy. Lehet, hogy a kirakatban munkás–paraszt hatalom volt, de a parasztoknak nem volt kenyerük. 1945 után nagyon radikális elitcsere zajlott, a régi értelmiségi eliteket, a gyerekeiket megpróbálták kisöpörni az egyetemekről, és az újak a rendszer elvi támogatottjai voltak. De hát ők is hazamentek, és az egyetemen tanult ideológia, illetve az otthoni tapasztalat szöges ellentétben állt egymással.

K. M.: Ez a rendszer egy nagyon vékony elitrétegtől eltekintve ’56-ra már mindenkinek rossz lett. A munkás rájött, hogy a parasztok nem is gazdagok, nem esznek kolbászt mindennap, miközben a városokban üresek a boltok, hogy a mellette dolgozó kollégájának az apja éhezik vidéken, mert mindenét elvették. A parasztok is rádöbbentek, hogy nem azért vettek el tőlük mindent, hogy a városi munkások dőzsöljenek, hiszen azok sem kaptak semmit. És akkor hirtelen kiderült, hogy itt mindenki rosszul járt, közös frusztrációk vannak. Ez olyan motivációt teremtett a különböző társadalmi rétegekben, ami egy irányba, egy nagyon erős, közös célért mozdította meg az embereket.

– Az egyházüldözés, az illegális hitélet, az a tapasztalat, hogy 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, 1950-ben betiltották a szerzetesrendek működését, aztán létrejött az állami egyházügyi hivatal, hogyan hatott a hívő fiatalok nemzedékére? Milyen szerepet játszott az egyház az 1956-os eseményekben?

K. M.: A nagyon erős, direkt egyházellenesség nem rögtön ért célba az ötvenes években, a vallásosság ekkor még jelen volt a társadalomban. Az igazi vallástalanodás a hatvanas–hetvenes évek terméke. Úgy látom, ’56 a valláspolitika szempontjából nem volt igazi cezúra. Az egyháziak eleinte nem is érezték magukénak a forradalmat, mert azt gondolták, azok beszélnek most reformokról, akik korábban börtönbe küldték őket. Ugyanakkor az egyházak vezetői és az egyházakhoz kötődő értelmiség meg volt nyomorítva. Az 1950-es évek hétköznapjai számukra nem azt jelentették, hogy hazamentek a munkából, otthon üldögéltek, és programokat írogattak, hanem egzisztenciálisan, lelkileg, mindenféle formában tönkretették őket, és mire ebből október 23-a hatására fölépültek, mire megerősödtek, addigra már véget ért a forradalom.

Sz. N.: Akik korábban börtönben, Recsken, internálótáborban vagy kitelepítésben voltak, akiket egyéni életükben a legsúlyosabban érintett a megtorlás, még erősen traumatikus állapotban éltek, és ezért közülük sokan nem vállalták a közvetlen harcot. Ez érvényes volt az egyházra is, hiszen az egyházi személyeket direkt módon üldözték. Mélyen átélték a megfélemlítettséget, volt bennük bizalmatlanság is. De a direkt egyházellenes politika nem volt egyértelműen sikeres. A háború után a valláshoz való kötődés megerősödött. 1945 után Magyarországon volt egy vallási reneszánsz, az emberek egzisztenciálisan próbáltak talpra állni, újra értelmet találni az életüknek. Miközben nagyon erős egyházüldözés zajlott, a valláshoz való erős közösségi kötődés is érzékelhető volt. Főleg vidéken, nem is feltétlenül az egyház mint intézmény, hanem a vallás köré szerveződő közösségek bekapcsolódtak a különböző bizottmányokba, falvak, városok önigazgatási szervezeteibe. A háborús generáció vallási lélektana is közrejátszott a hívő emberek szerepvállalásában: sok olyan ember állt a forradalom mellé, akinek a hatalommal való szembenállása, felháborodása a vallásosságából is fakadt.

F. K. R.: A Rákosi-rendszer az egyházak nagyon masszív üldözésével a szolidaritási, kapcsolati háló, bizalmi közeg szétszakítását is szerette volna elérni – sikertelenül, mert megmaradt az egyház közösségszervező ereje.

Szimbolikus, hogy a magyar katolikus egyház feje, Mindszenty bíboros még a forradalom első napjaiban is házi őrizetben volt Felsőpetényben, és csak október 30-án szabadult.

Teljesen érthető az egyházi közösségek kezdeti bizalmatlansága és félelme. Ugyanakkor vidéken – akár a nemzeti bizottságok összetételét, akár a Budapestre irányuló élelmiszersegélyek felhívásait nézzük – igen hangsúlyossá vált az egyházi személyek: protestáns lelkészek, presbiterek, katolikus plébánosok szerepe. Vidéken a bosszú helyett sokkal inkább a konszolidációra törekvés uralkodott. Számos történetet ismerünk arról, hogy a helyi párttitkárt, tanácselnököt, begyűjtési biztost – vagyis a kommunista diktatúra helyi arcait – éppen a helyi egyházi vezetők védték meg a népharagtól. Ilyen szempontból, vagyis a közösségszervezés oldaláról az egyházak nagyon fontos szerepet játszottak. Éppen ezért az sem véletlen, ahogyan a megtorlás során eljártak velük szemben. Például a Tiszántúlon előfordult, hogy egy református lelkész – az ítélet indoklása szerint – pusztán azért kapott súlyosabb börtönbüntetést, mint a helyi nemzeti bizottság többi tagja, mert „írástudó embernek” számított, akire figyeltek a többiek. Érdemes megemlíteni a három nagy egyház vezetőjének forradalom alatti rádiós megszólalását, amely fontos morális iránytűként szolgált. Mindszenty József, Ravasz László, Ordass Lajos szavára egyaránt odafigyeltek az emberek. És az sem a véletlen műve, hogy az ’56 utáni megtorlás áldozatai közé került Gulyás Lajos levéli református lelkész is, akit koncepciós bírósági ítélettel végeztek ki 1957. december 31-én. Az ő tragikus sorsa az október 26-i mosonmagyaróvári sortűznél pecsételődött meg. Aznap az óvári laktanya határőrtisztjei brutálisan belelőttek a fegyvertelenül, békésen felvonuló tömegbe, ötven és száz közötti halálos áldozatot hagyva maguk után. Amikor a feldühödött emberek a laktanyába bejutva rátaláltak egy halott gyerekre, elszabadultak az indulatok, és megrohamozták a határőröket. Akkor Földes Gábor, a reformkommunista győri színházrendező; Tihanyi Árpád, a kiváló győri tanár (akit a propaganda később „horthysta reakciósként” bélyegzett meg) és Gulyás Lajos életüket kockáztatva lecsillapították az embereket. Bár a népítéletnek így is volt néhány halálos áldozata, Gulyásék több határőrtiszt életét megmentették, és alapvetően békés mederbe terelték az eseményeket. A forradalom leverése után ebből mégis nagyszabású koncepciós per lett, és gyilkosságra való felbujtás hamis vádjával ki is végezték mindhármukat.

Ennek önmagán túlmutató üzenete volt az egyházak számára is: lehet, hogy ti ’56-ban csitítottatok meg békítettetek, de az veszélyes, hogy rátok ennyire figyelnek az emberek.

– Vannak olyan történetek, amelyek érzelmileg is megérintik a történészt, számomra ilyen például Brenner János személye, élete. Megosztanának velünk olyan sorsokat, történeteket, amelyek megrendítő erővel hatottak önökre a kutatásaik során?

F. K. R.: A Brenner-gyilkosság időben is párhuzamba állítható Gulyás kivégzésével, csak ebben az esetben nem egy konkrét ’56-os esemény miatt történt a megtorlás. Ám

az éjszaka leple alatt, titokban harminckét késszúrással meggyilkolni egy fiatal közösségszervező papot, aki rendkívül aktív volt a fiatalok körében, tulajdonképpen ugyanannak a logikának a mentén értelmezhető. Ez a Kádár-rendszer brutális, jogon kívüli bosszúja volt egy olyan emberrel szemben, akinek az volt az egyetlen „bűne”, hogy népszerűségnek örvendett a fiatalok között, és ’56 után közösséget kovácsolt.

A kíméletlen fellépés az egyházzal szemben ’56 után tulajdonképpen a folytatása annak, ami a Rákosi-rendszerben zajlott.

Sz. N.: Nem egy konkrét történetet emelnék ki, hanem azt, hogy nagyon tudatosan elfojtották a társadalom – önszerveződésben is testet öltő – „immunrendszerét”. 1956 állambiztonsági elemzésében a hatalom kiemelten aggasztónak találta azt a fajta önszerveződést, amely lehetővé tette, hogy pár nap leforgása alatt feláll – erősebben tudatosodott a hatalomban, hogy igen nagy veszélyt jelentenek rá nézve azok a közösségek, amelyekben az önszerveződésnek, az autonóm működésnek van hagyománya. Az ötödik pecsét című filmben a nyilas kihallgatótisztet alakító Latinovits Zoltán szájából hangzik el, hogy nem azok az igazán veszélyesek, akik bombát robbantanak, vagy akik vállalják a partizánháborút. Ők csupán pár százan vannak, beazonosíthatók, és könnyen semlegesíthetők. Az igazán veszélyesek azok, akik itt „szuszognak” körülöttünk, élik a mindennapjaikat, adott esetben kritikus gondolatok is megfogalmazódnak a fejükben, és erről még beszélgetni is mernek. 1956 arról is látleletet adott, hogy kik azok, akik egy társadalom szövetét, az emberi közösségeket életben tartják, és látszott, hogy az egyház, a vallási gondolat, a kis közösségek papjai milyen fontos szerepet játszanak ebben. Ezt a szerepvállalást a megtorlásban is érzékelni lehetett, abban, ahogyan célponttá vált az egyház. Nem maga az intézmény vagy egy neves egyházi személy került a fókuszba, nem hangzatos propagandaszólamokat pufogtattak, mint a Rákosi-rendszerben, sokkal inkább

arra törekedtek, hogy gúnyolódó, lesajnáló jelzőkkel nevetségessé tegyék a vallásos érzületet, és az egyházi személyek hitelességét a közösségeik, a hívek előtt is aláaknázzák.

Folyamatosak voltak a karaktergyilkosságok azokkal az egyházi személyekkel szemben, akiknek tekintélyük volt. Ez már az ’56-os megtorlás időszakában mintázattá, eszközzé vált. Nem nagy ügyekben, látványos perekben zajlott, hanem olyan nevetséges, nagyon nehezen védhető vádakban testesült meg, amelyek lényege tulajdonképpen a lejáratás, a hiteltelenítés volt. A hatvanas évekre az egyház közösségformáló szerepének gyengülésében ez érzékelhetően hatott, és szerepet játszott a vallásos élettől való elfordulásban.

K. M.: Az én történetemnek két szereplője van. Általános iskolásként a forradalom után röplapokat nyomtattak és osztogattak Budapesten. Mindketten börtönbe kerültek. Ugyanahhoz a csoporthoz tartoztak, ám nagyon különbözőképpen reagáltak ugyanarra az életüket meghatározó eseményre. Az egyiket megtörte, és önmagát marcangoló, háttérbe szorított, partvonalra került, újra meg újra visszatérni próbáló emberré vált. A másikat megerősítette, megkeményítette, és nagyon sikeres művészi pályát tudott befutni. Nyilván számítanak az egyéni sorsok, a karakter, a családi háttér. A rendszer mindkettejüket ugyanúgy próbálta megtörni, de ez az egyik esetben mégsem sikerült. A remény mindig itt van, bennünk van az a képesség, hogy megküzdjünk a represszióval. Közben azért azt is látni kell, hogy ez nem játék, nem könnyű kaland. Másfél év egy ifjúsági börtönben olyan trauma, amely egy életen keresztül elkíséri az embert, megakadályozza, hogy jó döntéseket hozzon, és boldog legyen.

– Mindszenty József is karaktergyilkosság áldozata lett. Miért történt ez a befeketítés? Érezhető a hatása napjainkban is?

K. M.: Mindszenty jelképes alak, és a politikai vagy egyéb célok elérésekor sokszor tulajdonképpen nem is a személye volt a lényeg, hanem amit jelképezett. 1945 után nagyon karakteresen, egyértelműen és korán felismerte, hogy diktatúra van kialakulóban, és ezt ki is mondta. ’56-ban is nehéz ember volt, mert a „bukott rendszer örököseinek” nevezte és arra szólította fel a reformértelmiséget, amelynek tagjai igyekeztek a hátuk mögött hagyni a sztálinizmust, hogy nézzenek szembe a saját bűneikkel, és vállaljanak felelősséget értük.

Ezért már a forradalom alatt megjelentek az ellenérzések, hogy miért kell Mindszentynek interjút adnia, vagy miért kell így beszélnie a rádióban, ’56 után meg nyilvánvaló lett, hogy a kádári vezetés nem engedheti meg, hogy az egyház élén maradjon. Ráadásul nehéz természetű ember volt, sokszor nagyon makacs és végletes. A Vatikán is nehezen tudott kezdeni valamit egy olyan emberrel, aki nem simult bele az új keleti politikába. De ha azt nézzük, hogy mekkora tömeg volt ott az esztergomi bazilikában, amikor tiszteletreméltóvá nyilvánítását megünnepelték, akkor nem lehet azt mondani, hogy ne lenne jogosan nagyon fontos helye a katolikus emlékezetben.

Sz. N.: Mindszenty rengeteg mindent szimbolizál, és rengeteg problémakör kapcsolódik hozzá, így például a Vatikán és a kommunista rendszer viszonya. Nagyon karakán, határozott személyiség volt, aki a modus vivendi kérdésében nagyon egyenes és következetes álláspontot képviselt, ez pedig a politikai játszmák esetén mindig problémát jelent. A Vatikánnak ugyanúgy, mint a Magyar Népköztársaságnak, hiszen az egyház mint intézmény része volt egy nagyon bonyolult nagypolitikai játéktérnek. De ettől függetlenül Mindszenty a maga következetességével képviselt valamit az emberek felé, és ez az, ami a mai napig tömegeket mozgat meg, ha megemlékeznek róla. Amikor egy ilyen eseményre kimennek az emberek, nem egy történészi eszmecserében vagy politikai vitában foglalnak állást, hanem egy olyan értékrend előtt hajtanak fejet, amit számukra Mindszenty képvisel.

F. K. R.: Életpályája a 20. század jelentős részét átíveli; rendkívül gazdag életút ez, amit lehet és kell is történetileg elemezni. A nyilas és a kommunista totális diktatúrával egyaránt szembehelyezkedett, ami nem azt jelenti, hogy minden egyes döntése, megszólalása hibátlan volt. Van a történeti személyiség a maga gyarlóságaival, és van az az imázs, amelyet a kommunista hatalom ki akart alakítani róla az ellene folytatott perrel, valamint az azt megelőző nagyszabású karaktergyilkos propagandával. Ennek egyetlen célja volt: alátámasztani, hogy ilyen ez a klerikális reakció, elavult, szembemegy a progresszióval, a modernitással, a humánummal. Persze erre meg a vasfüggöny másik oldalán a nyugati propaganda kreált egy szinte hollywoodi, hibátlan hőst. Nekünk az a dolgunk, hogy megmutassuk egy végtelenül nehéz helyzetbe kényszerített ember nagyságát, gyarlóságait és esendőségét, úgy, hogy közben láthatóvá tesszük a mögötte álló, óriási értékteremtő életpályát. Mindezekről kell valahogy egyszerre beszélnünk. Ez pedig Mindszentyn is túlmutat. Arról szól, hogy miként tekintünk a történelmünkre, és végső soron hogyan tekintünk magunkra.

A beszélgetés a Magyar Katolikus Rádió stúdiójában készült.

Szöveg: Szokol Réka

Forrás: Jezsuita Kiadó

Fotó: Hegedüs-Frey Márton

Magyar Kurír