A teljességre való eljutáshoz szükség van Istenre – Ünnepi interjú Varga Lajos püspökkel

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

– Budapesten születtem, pontosabban Újpesten. Édesanyám polgári családból származott, édesapám pedig egyszerű iparosember volt. 1899-ben született, és a villanyszerelési munkákban közreműködött IV. Károly koronázásának előkészítésében. Dolgos, szorgos mesteremberként a két kezével építette fel Rákospalotán a házat, amelyben a gyermekkorunkat töltöttük az öcsémmel. A történelmi változások a családunkat sem kímélték, édesanyámat kilakoltatták a saját házából. Abban az időben mindenkinek csak egy lakása lehetett, ha férjhez ment vagy megnősült.

– A szülei mennyire voltak vallásosak?

– A családunk őrizte a vallásosságot, olyannyira, hogy anyai ágon az egyik rokonunk 1948 előtt hittant tanított egy ipari tanonciskolában. Az apai nagymamám minden vasárnap elment a szentmisére. Édesapám nem járt templomba, de a tízparancsolatot nagyon fontosnak tartotta, és a betartására tanított bennünket is. A vallásosság anyai ágon erősebb volt a családunkban.

Elsős koromban voltam elsőáldozó, másodikban bérmálkoztam. Az öcsémmel együtt járultunk a szentségekhez. A szüleink mindketten fontosnak tartották, hogy hittanra járjunk. Budapesten ez nem volt egyszerű. Eleinte még húszan-harmincan voltunk az iskolai hittanon, később egyre kevesebben. A plébánosunk, Nemes István nem taníthatott minket hittanra, nem adtak neki hitoktatói engedélyt. A rákospalotai főplébániáról jártak hozzánk az iskolába a hitoktatók. Az első évben még nem pap tanított minket, hanem civil hitoktató. Emlékszem, nem akartam hittanra járni. Édesanyám nagyon könnyen segített ezen: elkapta az egyik kezemet, a hitoktató meg a másikat, kinyitották az ajtót, és bevittek a terembe. Ettől kezdve nem volt semmi gond, örültem, hogy hitoktatásra járhatok. Másodiktól már papok tanítottak, akik szintén elnyerték a tetszésemet. Szatmári Attila atya volt az egyikük, a másik pedig Földi Dezső atya, aki eredetileg premontrei szerzetes volt. Ők mutatták be a rákospalotai nagytemplomban a kilenc órai szentmisét. Nagyon tetszett nekem, hogy ugyanazokat az atyákat hallottam prédikálni, akikkel a hittanórán találkoztam.

A legnagyobb élményem Földi Dezső atya egyik prédikációjához kötődik. Hogy miről szólt a homíliája, arra már akkor sem emlékeztem, de

miközben beszélt, indíttatást kaptam arra, hogy minden vasárnap szentáldozáshoz járuljak, és havonta elvégezzem a gyónást.

A szentségek vételére tehát elsősorban nem a családom ösztönzött – noha nagyra értékelték ezt –, hanem belülről fakadt, a templomi légkör és a prédikáció hatására. Számomra ez fordulópontot jelentett, megértettem, hogy a hittel kapcsolatos dolgokat nagyon komolyan kell venni. Később ministráltunk is az öcsémmel a rákospalota-kertvárosi templomban. Itt egy rendkívül bensőséges lelkületű közösség jött össze, egy idős tanító néni volt a sekrestyés, egy szalézi atya a kántor. Őt Rónay Detre ciszterci szerzetes váltotta, aki börtönviselt pap volt, mivel a tiltás ellenére fiatalokkal foglalkozott. Tőle kaptam a szentek életéről szóló könyveket.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy az általános iskolai tanáraim közül szinte mindenki járt templomba, pedig én 1957-ben kezdtem az iskolát. A rákospalotai nagytemplom jelentős szerepet töltött be az életemben. Ott voltam elsőáldozó, ott bérmálkoztam. A templom gyönyörűen ki van festve. Utólag megtudtam, hogy a tervezője Chobot Ferenc, a Váci Egyházmegye történész papja volt, aki középkori reminiszcenciák alapján építette fel. Emlékek kötötték ide nagymamámat és édesapámat is, aki gyermekkorában látogatta ezt a templomot. A rákospalotai nagytemplom a szépsége miatt nagy hatással volt rám, az istenélményem is ehhez a templomhoz kötődik. Végső soron annak az élménynek a hatására kötődtem Istenhez és aztán az Egyházhoz is, amit ennek a templombelsőnek a látványa keltett bennem.

– Kezdetektől fogva pap szeretett volna lenni, vagy voltak más elképzelései is?

– Amikor tízéves koromban erős belső késztetést éreztem a rendszeres szentségi életre, elhatároztam, hogy pap leszek, és emellett mindvégig kitartottam. Korábban arról álmodoztam, hogy kertész leszek, mivel édesapám nagyon szerette a növényeket. A kertünk tele volt gyümölcsfákkal, gyönyörű látványt nyújtottak, amikor áprilisban virágoztak. Egy időben régész is szerettem volna lenni, de végül a papi hivatást választottam.

– Ezért is jelentkezett a budapesti Piarista Gimnáziumba?

– Igen, ez már tudatos döntés volt. A piaristáknál érettségiztem.

– 1974 és 1985 között több plébánián is szolgált. Ez volt a puhának nevezett Kádár-korszak időszaka. Mennyire mutatkozott ez meg az egyházpolitikában? 

– Papi működésemet a dunakeszi plébánián kezdtem. Itt Brusznyai József atya volt a plébános, akinek testvérét, Árpádot 1956 után a kommunista hatalom kivégezte. Az ötvenes években József atyát internálták, sokáig nem gyakorolhatta a papi hivatását, aztán később mégis megkapta a működési engedélyt. Dunakeszin akkoriban – bár alacsony létszámmal – működött az iskolai hittan. Igaz, a hittanórával egy időben úttörő-foglalkozást is beiktattak, hogy ne tudjon minden gyerek részt venni a hitoktatásban. Emellett a templomban is volt hittan, az ifjúsággal is lehetett foglalkozni valamennyire. Dunakesziről Újpestre kerültem. Néhány szülő ott is beíratta a gyerekét az iskolai hitoktatásra, de ez lényegében halott dolog volt, igazából csak a templomban tartottak hittanórákat. Újpesten sikerült létrehoznom egy ifjúsági csoportot. Később az utódom, Sebők Sándor atya nagyon ügyesen foglalkozott a gyerekekkel, ez a csoport lett az újpesti Regnum alapja, és ez az én káplánságom idejéhez kötődik.

Lelkipásztori életem során egyetlenegy embert sikerült a papi hivatás felé irányítanom, a 2019-ben elhunyt Stella Leontin atyát, aki az ifjúsági hittanosaim közé tartozott. Újpestről végül egy ifjúsági kirándulás miatt kerültem máshová. Egy alkalommal túrát szerveztem a fiataloknak. Nem tudtam, hogy az egyik munkatársam kapcsolatban áll a belügyi szervekkel… Vonattal utaztunk, és azonnal feltűnt, hogy idegenek is vannak közöttünk. Úgy helyezkedtek el, hogy engem is hallhassanak.

Amikor a dömösi átkelőnél leszálltunk, ott állt a vasútállomáson egy ügynök, aki közölte velem, hogy nem vagyok pedagógus, tehát nem vihetem kirándulni a fiatalokat.

Egyébként nem történt semmi baj, mert még korábban figyelmeztettem az egyik fiatalt: ha bármi gond adódna, akkor nélkülem menjenek végig az úton a hegyek között. Így is történt, külön mentem én is, ők is. Senkinek nem esett baja, mert arra is felhívtam a figyelmüket, hogy ne csoportosuljanak körülöttem, így az állambiztonság emberei talán nem tudták felmérni, pontosan kik tartoznak a csoporthoz. Ez után az eset után gyakorlatilag ki lettem tiltva Budapest területéről.

Újhatvanba kerültem káplánnak. Az ott élő hívekről tudni kell, hogy 1950-ben kiálltak a ferencesek mellett, ezért többüket internálták. Később közülük kerültek ki azok, akik elindították a rizstermesztést a Hortobágyon, ugyanis többen oda kerültek büntetésből. Az újhatvani kolostor az egyházközség tulajdonában állt, nem államosították. Volt az épületben egy kollégium is. Turóczi József váci egyházmegyés pap édesanyjának a házában, a mosókonyhában laktam. Újhatvanban akkor – 1976 és 1978 között – sokan jártak templomba, száz bérmálkozó volt. Azt nem állítom, hogy a bérmálkozók nagyon mélyen elkötelezettek lettek volna, de még élt bennük a vágy, hogy szentségekhez járuljanak. Jól éreztem magam, csöppet sem bántam, hogy oda kerültem, mert az államhatalomnak nem tetszett az újpesti tevékenységem. Ma is csodálkozom azon, hogy télvíz idején a jeges úton is kerékpárral jártam Kerekharasztra betegeket áldoztatni. Az előttem haladók közül többen is elestek a biciklivel, de velem egyszer sem történt baleset. Megőrzött a Jóisten. Két szép évet töltöttem itt, több fiatallal is személyes ismeretségbe kerültem, néhányukkal mindmáig tartom a kapcsolatot.

– Miért került el Újhatvanból?

– Kispapkoromban a Könyvtártudományi és Módszertani Központban könyvtártudományi tanulmányokat végeztem, ezért az egyházi elöljáróim Alsó-Vácra helyeztek káplánnak, és megbíztak azzal, hogy foglalkozzam a Váci Egyházmegyei Könyvtár dokumentumaival. Így aztán 1978-tól – tizenegy évet leszámítva –Váchoz kötődik az életem. Nemcsak a könyvtárhoz, hanem a levéltárhoz is. A Keszthelyi Ferenc püspöksége idején létrejött Váci Egyházmegyei Múzeumnak én lettem az első igazgatója. Egyébként már váci káplánságom idején elkezdtük az iskolai hittanoktatást. Kedves emlékeim közé tartozik, hogy amikor megkértem a gyerekeket, rajzoljanak valamit, az egyikük egyszer lerajzolta saját magát, a gyerekalak fölé pedig egy fejet. Kérdésemre azt válaszolta, hogy a fej a Jóistent ábrázolja. Mondtam neki, tanultuk, hogy a Jóistennek nincsen teste. Mire ő azt felelte: ezért rajzoltam csak a fejét. A hittanoktatás nagyobbrészt a templomhoz kötődött, nyolcvan-száz fős csoportom volt akkoriban. Az egykori hittanosok többsége ma is közösséget alkot.

– 2006 óta igazgatója az Országos Katolikus Gyűjteményi Központnak (OKGYK), s emellett egészen az idei nyárig plébánosként is szolgált. Mi a lelkipásztori szolgálatának ars poétikája?

– A hit továbbadása. Gyerekkoromtól bennem élt ez a vágy, mivelhogy a családban – amint említettem – volt hitoktató. Újpesti káplánságom idején nem azt diktáltam be a személyi igazolványomba, hogy káplán, hanem hogy hitoktató.

 Nagy kérdés, hogyan lehet a hitet továbbadni, mi kell ahhoz, hogy megérintse az emberek lelkét.

Biztos, hogy számít a közösség is, például gyerekkorom imaközössége. Egy szeretetteljes közösség hozzátartozik a hit továbbadásához. Ezenkívül nagyon fontos a kultúrpasztoráció is. A Katolikus Egyház kultúrateremtő egyház volt. Gondolok itt a könyvekre, amelyek a keresztény tanításról szólnak, a megannyi műtárgyra, amelyek a keresztény lelkiséget közvetítik. A levéltáraink pedig történeti dokumentumokat őriznek.

A Katolikus Egyház ma is kultúrateremtő. A kultúrpasztoráció az egyik lehetséges módja a hit átadásának.

Egy templomot vagy egy művészi minőséget képviselő tárgyat úgy mutathatunk be az embereknek, hogy abban az Anyaszentegyház tanításával, lelkiségével is találkozhatnak. A falvakban, a kistelepüléseken leginkább úgy tudjuk fenntartani a katolikus lelkiséget, ha vannak kisközösségek, amelyek jó hatással vannak a nagyobb közösségre is. Gondolok itt a hitoktatásra, a beteglátogatásra, a templomgondozásra, azokra az alkalmakra, amikor az emberek összegyűlnek jó célok érdekében. Mindez segítheti a közösségek erősödését, hitbeli lelki fejlődését.

– Említette, hogy gyermekkorában a templom szépsége fogta meg, ez vezette el Istenhez. A liturgiának, a szép énekeknek, a zenének, a festményeknek és a szobroknak is nagy jelentőségük lehet, Isten ezeken keresztül is megszólíthatja az embert.

– A templom szépsége, az ott felhangzó zenék és imaszövegek művészi értéke érzelmileg kiemeli az embert a hétköznapok egyhangú világából, és segít belehelyezkedni egy szakrális térbe. Az érzelmi motiváció talán a legfontosabb az ember életében. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az értelemre nem kell hatni. Ellenkezőleg, a hittitkok magyarázata nagyon fontos, mert ha tudjuk, miben hiszünk, elmélyül a hitünk. A hitben való elmélyüléshez azonban szükség van az érzelmi motivációra is. A vallásosságnak értelmi, érzelmi és más összetevői is vannak, és mindegyiket ápolnunk kell.

– Mi a közös az egyházi és a szakrális művészetben?

– Az, hogy valami szépet akarnak létrehozni, a szép élményét igyekeznek átadni az embereknek. A szakrális művészettől elválaszthatatlan, hogy az ember érezze: kikapcsolódott a saját világából, és áthelyeződött a transzcendens világába.

A művészek, akik képesek kifejezni a szakralitást, akik az alkotásaikon keresztül el tudják érni, hogy az ember átlépjen a sacrum világába, iskolát teremtettek. Amikor az alkotásaikban ráismerünk a szakrális művészet általuk létrehozott jegyeire, jellegzetességeire, már benne vagyunk a hit világában.  

– 1974-ben szentelték pappá Vácott. Ha végigtekint az elmúlt csaknem ötvenéves papi szolgálatán, milyen érzések, gondolatok vannak Önben? Annyit beszélnek ma az Egyház, a papság válságáról. Véleménye szerint miért jó papnak lenni? 

– Mindenekelőtt azért, mert az emberi életnek van értelme, és meggyőződésem, hogy ezt a természetfelettiben, tehát Istenben kell keresni. Amit mi, keresztények hirdetünk, hogy szükség van a megváltásra, az nagyon is nyilvánvaló. Mert akármennyit tanul az ember, bármilyen okos is, bármennyire törekszik is a tökéletességre, soha nem jut el a teljességre. Ehhez szükség van a természetfelettire, Istenre, a megváltásra. Az ember önmagából nem tudja előhozni azokat az erőket, amelyek elvezetnék az élet teljességére. Szükséges, hogy a bennünk lévő erőket a kegyelem segítségével mozgósítsuk.

A hitünk legnagyobb értéke abban áll, hogy az emberi élet teljességébe az Istennel való közösségben juthatunk el.

– Hogyan készül a 70. születésnapjára?

– Elsősorban imádsággal. Nem tudom, hogy ebben a járványos időszakban lehet-e, kell-e születésnapi ünnepséget tartani, ez majd kiderül. Most az imádság a legfontosabb. 

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 6-i számában jelent meg.