Amikor Jézusról szól a rap – Interjú a közösségi médiában evangelizáló Manuel Sandesh ferencessel

Manuel testvér keresztény szemmel vizsgál meg égető kérdéseket, a rap műfajában énekel Jézusról és a szentekről, és „Nevetni szabad!” mottóval önironikus vicceket mesél. Vallja, hogy az embereket nem téríteni kell, hanem hidakat építeni feléjük, kreativitással, örömmel és emberséggel szólni hozzájuk, mert Jézust elsősorban az életünkön keresztül oszthatjuk meg másokkal.

– Hogyan ismerte meg a ferenceseket, és mi vonzotta bennük?

– A családom generációk óta keresztény, gyakorló vallásos életet éltünk. Tizenhét évesen, a pubertáskor után az embert sok kérdés foglalkoztatja. Mi az élet értelme? Hová tartunk? Miért pont Indiában születtem, és miért nem, mondjuk, Amerikában? Ezek a gondolatok jártak a fejemben. Már akkor is volt bennem érdeklődés a filozófia iránt. Eredetileg az orvosi egyetemre készültem, meg is írtam a felvételit, de aztán úgy éreztem, szeretnék egy szabad évet, amit egy ferences kolostorban töltenék el. A ferencesek a szomszédságunkban éltek, együtt fociztunk, röplabdáztunk, vidám, jókedvű emberek voltak. Köztük találtam meg a lehetőséget arra, hogy elbeszélgessünk a kérdéseimről. És vonzott közéjük az a vidám, nyitott légkör is, amire fiatalon nagy szükségem volt. Így az egy év leteltével ott maradtam, és elkezdtem a jelöltséget.

Szó szerint beleszerettem Assisi Szent Ferenc szellemiségébe, lenyűgözött a zsenialitása. Ennek már huszonhat éve.

– Mi ragadta meg ennyire Szent Ferencben?

– Az embersége. Ez a szó kulcsfontosságú számomra, erre tanított meg Jézus, és Ferenc is, aki teljesen emberi volt és egyszerű. A szenteket sokszor elérhetetlen, magasan felettünk álló személyeknek képzeljük el, ő azonban egy mezítlábas, vidám, kreatív ember volt, aki nővérének szólította a Napot, és végtelen szeretettel fordult a testvéreihez.

Van egy kedvenc történetem róla, ez indított arra, hogy elkötelezzem mellette az életemet: Egyszer három rabló ment be a kolostorba lopni. A gvardián észrevette, megverte és elzavarta őket. Ferenc épp akkor érkezett látogatóba, és megérezte a feszültséget. Amikor megtudta, mi történt, azonnal szaladt a konyhába, bort és kenyeret vett magához, majd kiment az erdőbe a rablók után. „Rabló testvérek!” – így szólította meg őket, ahogy a Napot is. A rablók megdöbbentek, mert mindenki csak szidta meg verte, de valaki most szeretettel testvérének hívta őket. Ferenc leült közéjük, együtt ettek. A legenda szerint az egyik rablóból később gvardián lett abban a kolostorban, ahonnan lopni akart. Ez az emberi, ugyanakkor Jézust szerető jelenlét egyszerűen lenyűgöz Szent Ferencben.

– Hogyan lett része az életének a zene?

– Amikor elkezdtem a rendi életem, szerettem volna megtanulni hangszeren játszani. Gitározni tanultam, és egészen magával ragadott a zenélés, annyira, hogy még választás elé is állított. Úgy éreztem, ha nem mehetek zenét tanulni, kilépek. Nem engedtek el, inkább engedélyezték a zenetanulást. Diplomát szereztem indiai zenéből, indiai filozófiából, később pedig a nyugati filozófiából és teológiából is. 2009-ben szenteltek pappá, utána három évig káplán voltam Bangalore-ban. Mintegy tízezer család tartozott az egyházközséghez, minden vasárnap tíz misét tartottunk, és a három év alatt háromszáz keresztelőt, kétszáznyolcvan házasságkötést.

– Mi vezette Ausztriába?

– Az osztrák tartományfőnök egyszer ellátogatott Indiába, az én tartományfőnököm pedig megemlítette neki, hogy van itt egy fiatal szerzetes, aki megőrül a zenéért. Akkor már hat CD-m volt. Az osztrák atya erre azt mondta: „Ausztria tele van zenével, jöjjön nyugodtan! Ráadásul nálunk kevés a testvér, szükségünk van a segítségre.” Így kerültem Ausztriába. Klasszikus gitárt tanultam, két éve pedig elvégeztem a jazz- és popének alapképzést is.

– Honnan ered a rap és a dalszerzés iránti elköteleződése?

– A képzés alatt kórust vezettem, több  lemezem is készült. Aztán elkezdtem klasszikus gitárkoncerteket adni, de rájöttem, hogy ezzel csak egy szűk elitet érek el. Én az egyszerű emberekhez akartam eljutni, és hidat építeni azok felé, akik nem járnak templomba. Különösen Ausztriában és Németországban sokan kiléptek az Egyházból, mégis keresnek valamit.

Feltettem magamnak a kérdést: mit hallgatnak a mai fiatalok? Rapet. Nem keresztény dalok vannak a Spotify-listáikon. Megszerettem a rapet mint műfajt, de keresztény üzenettel, Jézustól, a szentekről és az emberségről szólnak a dalaim.

– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „nehezen emészthető” ez a zene.

– A Katolikus Egyház nagyon ragaszkodik a hagyományokhoz, a rap pedig nem része annak. Az valami egészen más. Volt, aki azt írta, hogy amikor a templomban szól a rap, az ősei forgolódnak a sírjukban.

Mások azt mondták, hogy diszkót csinálok a templomból. Ilyenkor viccesen azt felelem: „Igen, és én vagyok a DJ.”

A rap szó hallatán sokan a drogokra és az erőszakra gondolnak, pedig ez csak egy nyelvezet, egy zenei műfaj, kifejezőeszköz. A lényeg, hogy mi a tartalom. Az idősebbek néha kikövetnek, ha rap dalt töltök fel. A fiatalok pedig akkor, ha hagyományosabb egyházi énekkel jövök ki. Ráadásul az algoritmust is figyelembe kell venni. Az internet akkor dob fel téged, ha egy bizonyos piaci résben maradsz. Ezért ma már két külön csatornát működtetek: egyet a rapnek, egyet a hitéleti zenének. Az a típus vagyok, aki vallja, hogy szükség van a változásra.

Az Egyháznak nem kell sodródnia a korszellemmel, de lépést kell tartania a világgal, különben elveszíti az embereket. Nem szabad túl gyorsan változtatni, az sokkoló, de lassan haladni kell.

– Mióta használja a közösségi médiát erre a célra?

– Már közel húsz éve jelen vagyok a YouTube-on. Először feltöltöttem a dalaimat, majd a prédikációkat is. Ez segített leküzdenem a lámpalázat. A rendtársak csodálkoztak, hogy miért csinálom ezt. Aztán jött a koronavírus-járvány, és hirtelen minden plébános kamerát vásárolt, elindította a livestreameket. Akkor döbbent rá az Egyház, mennyire fontos a digitális jelenlét. Évekkel ezelőtt mondtam a bécsi ifjúsági felelősöknek, hogy csináljanak TikTok-csatornát, mivel a fiatalok azt pörgetik, és egyáltalán nincs keresztény tartalom. Azt mondták: „Nem, a TikTok nem való az Egyháznak.” Aztán tavaly ők is elindították. Öt évet veszítettek. Várjuk, hogy jöjjenek a templomba a fiatalok, holott nekünk kellene oda mennünk, ahol ők vannak. Sajnos úgy látom, az Egyház lomha, nem reagál elég gyorsan a változásokra. Másképp kell gondolkodnunk, mert a templomok üresek. Ezért fontos, hogy így is jelen legyünk az emberek között. Az Egyháznak ugyanis van mondanivalója, de ott kell elmondania, ahol az emberek vannak.

– Egy-egy TikTok-videótól mennyire jutnak el az emberek a következő lépésig?

– Jelenleg mintegy 1,6 millió követőm van a különböző platformokon. Olyan ez, mint egy óriási digitális plébánia, miközben hétköznap a templomokban jó, ha tízen ülnek egy-egy misén. Elfogadom, hogy ez csak egy szikra, de mégis valami.

Ha megkérdezem a követőket, hogy kiért imádkozzak, egyetlen poszt alatt négyezer imakérést kapok.

Egyre több a személyes találkozás is. Nő azok száma, akik így találnak rá az Egyházra, nálam keresztelkednek vagy házasodnak. Tavaly a Vatikánban jártam a katolikus influenszerek találkozóján, ahol maga a pápa és Tagle bíboros is jelen volt, mert elismerték e terület kiemelt fontosságát. Magyarországra is emiatt kerültem most. Ez is a személyes találkozás terepe lett.

A vonatúton Bécsből Budapestre tartva részem volt egy tanulságos beszélgetésben. Baseballsapka, farmer, tornacipő volt rajtam, az útitársam csodálkozott, hogy pap vagyok. Elmondta, hogy egyházi iskolába járt, de olyan merev és szigorú volt a légkör, hogy ez elvette a kedvét a templomba járástól. Megvallotta, hogy hinni most is hisz, de unalmasnak találja a misét. Adtam két taukeresztes baseballsapkát a fiainak, és ajánlottam, hogy kövesse a csatornámat, maradjunk kapcsolatban. Ha arra biztattam volna, hogy menjen el a templomba, biztosan megszakadt volna a beszélgetésünk. Nem szeretem a „téríteni” szót, azt, hogy a meggyőződésünket át akarjuk adni más embereknek.

Ha Jézust szeretnénk megosztani másokkal, akkor az emberek nem abból tanulnak tőlünk, amit mondunk, hanem abból, amilyenek vagyunk. Az életünk, a testünk a Biblia.

– Többször is megfogalmazta, mennyire fontosnak tartja az emberséget. Mi jelent Önnek?

– Van egy tetoválás a karomon. Bécsben csináltattam, mert egyszer egy akció keretében keresztet tetováltathatott magára, aki akart. Én azt mondtam, az üzenetemet varratom magamra, hogy meg tudjam mutatni a koncerteken:

Az emberség a legnagyobb vallás.” Alatta pedig ez áll: „Jézus.” Az emberséget ugyanis Jézustól tanulom.

Olyan emberi volt! Odafordult az emberekhez, észrevette, mire van szükségük. Assisi Szent Ferenc is Jézus példáját követte. Nagy szükség van az emberségre. Újra normálisnak kellene lennünk. Szomorú, hogy ma már külön hangsúlyozni kell: legyünk normálisak! Annak születünk, de a társadalom számtalan hatása eltávolít minket ettől.

– Mi a feladata a bécsi közösségben, és hogyan fogadják el a rendtársai?

– Fő feladatom az úgynevezett digitális evangelizáció. Ahogyan már mondtam, kezdetben nem vettek komolyan. Azt gondolták, ez az indiai testvér zenét tanul Bécsben, aztán majd visszamegy a hazájába. Ma már a közösség tagja vagyok, és a rendtársaim kilencvennyolc százaléka teljes mértékben támogat. Van olyan kilencvenéves atya, akivel közösen forgattunk videót. Elias, a legjobb barátom és rendtársam rendszeresen szerepel a tartalmaimban. Egy másik testvér a szövegírásba segít be. Ha koncertem van, mindenki támogat a helyettesítésben. Nagy barátsággal vannak irántam, megértették, hogy korunkban elengedhetetlen ez a szolgálat, én pedig rendkívül hálás vagyok ezért.

– Lát változást az egyházi kultúrában?

– Nagy az ellenszél, de lassan megértenek engem az emberek. A Katolikus Egyházban általános, hogy minél szomorúbb valaki, annál szentebbnek tartják. Pedig valójában ez téves felfogás. Ha az emberek csak a szomorúságot látják rajtunk, nem fognak kedvet kapni ahhoz, hogy misére jöjjenek. Örömre vágynak, és én ezt az örömöt szeretném közvetíteni feléjük. Keresztény táncdalokat is szerzek, hogy a fiatalok táncoljanak. A humor is fontos része annak, amit csinálok. Jézus is nevetett, még ha a Biblia nem is beszél erről. És bizonyára táncolt is, hiszen ez akkoriban a zsidó kultúra természetes része volt. Lassan halad ez a folyamat, tudom, hogy a munkám csak csepp a tengerben. De minden csepp számít.

– Kiválóan beszél németül, és nagyon tetszik, hogy otthon van az osztrák zenében, még jódlizik is. A dalaiban pedig dicséri az ország szépségét.

– Amikor Indiában éltem, azt sem tudtam, hol van Ausztria, és soha nem terveztem, hogy Európában fogok lakni. Amikor jódlizok egy koncerten, nagyon boldogok az emberek, és egészen másként figyelnek arra, amit Jézusról mondok. Kihasználom a lelkesedésüket, hogy beszélhessek nekik az örömhírről. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szerzetes igyekezzen megismerni annak az országnak a kultúráját, ahol él vagy szolgál. Ha Magyarországon élnék, sok magyar népdalt énekelnék.

– Mit szeretne leginkább átadni a fiataloknak?

– A legfontosabb témáim az emberség és a nyitottság.

Azokat szeretném megszólítani, hidakat építeni feléjük, akik távol vannak az Egyháztól.

Általánosságban azt látom, hogy az Egyház túl keveset tesz a fiatalokért és a gyerekekért. Kevés a kifejezetten nekik szóló gyermek és ifjúsági szentmise. Több energiát, időt és figyelmet kell fordítanunk erre a területre, mert csak így nőhet fel az Egyházban egy következő nemzedék. Ha kreatívak és nyitottak leszünk, akkor sok gyermek és fiatal érkezik majd közénk.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 2-i számában jelent meg.