Boldogok a békességszerzők

A konferencián felszólaló teológusok az Egyháznak és a keresztényeknek a társadalmi konfliktusok feldolgozásában és megbékélésben játszott szerepéről fejtették ki gondolataikat. A szimpózium témájának aktualitását a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború adta, amely azóta is folyamatosan szedi áldozatait – az elmúlt több mint négy évben már százezrek haltak meg.

A tanácskozás előadói különböző módon közelítették meg a múlt és a jelen konfliktusait, illetve az ezek felszámolására irányuló béketörekvéseket.

Gájer László Erőszakmentesség, polgári ellenállás és a szegények melletti kiállás Isten Szolgája Dorothy Day életében címmel az amerikai újságíró, társadalmi aktivista és katolikus konvertita életét és munkásságát ismerteti. Dorothy Day (1897–1980) integratív személyiség volt. Felismert egy igazságot, és az eszmét, amelyben hitt, szerette volna érvényre juttatni. Miután pedig befogadta az evangéliumot, minden eszme helyébe „az egyetlen Szó lépett”. Jézus örömhíre a mindennapi élet terébe hívta őt: a szegények, a munkások, az éhezők, a hátrányos helyzetűek közé. Dorothy Day a szélsőségekhez vonzódó ember volt – írja a tanszékvezető egyetemi tanár. Kereste az aszkézist és az érzékiséget, vonzotta az engedelmesség és a forradalom. Teljes önátadásra törekedett, miközben hallatlanul makacs volt. Intenzíven imádkozott, de megfigyelte a körülötte lévő világ működését, társadalmi és politikai összefüggéseit. Ez a kettős irány egy szerves világszemlélet kialakítására ösztönözte őt.

Magyarországon leginkább a Katolikus Munkásmozgalom alapítójaként ismerjük Dorothy Dayt. Közösségi ember volt, állandóan aktív, mégis, valójában magányos. „Jellemével, gondolataival, igazságérzetével mindig egyedül maradt… Jézussal. Termékeny publicista és újságok alapítója. A szegények barátja, szegénykonyhák és hajléktalanszállók működtetője. Anarchista, az utcán tüntető aktivista és politikai véleményformáló, aki miután katolizált, ugyanaz maradt.” Gájer László professzor rámutat: Dorothy Day egy széttöredezett korban élt, ahol a helyes erkölcsi válaszokat nem volt könnyű megtalálni, és ez emlékeztet napjaink dilemmáira. „Az ő frusztrációja a mi frusztrációnk is. Arra vágyott, hogy ellentétes elköteleződéseit egybefogja, és a korának frakcióit tápláló részigazságok mögött megmutassa a természetfeletti igazság horizontját. Nemcsak felelős polgárként, a rászorulók elkötelezett aktivistájaként akart élni, hanem mindezt evangéliumi motivációból tette.”

Naponta vett részt szentmisén, gyakran hangoztatta: az Egyház szentségei nélkül nem tudna élni. Tisztában volt azzal is: ha Istent szeretjük, szeretnünk kell embertársainkat is. Élete végén úgy fogalmazott: azt szeretné, ha úgy emlékeznének rá, mint egy keresztény közösség tagjára, aki rossz kezdet után ugyan, de tanúnak, Isten őszinte keresőjének bizonyult.

Kocsis Imre Krisztus mint békeszerző és a keresztények mint a béke munkásai a páli levélgyűjteményben címmel elemzi Szent Pálnak a Rómaiakhoz és az Efezusiakhoz írt leveleit. Kiemeli: mindkét levél hangsúlyozza, hogy a béketeremtésben Isten volt a kezdeményező. Krisztus küldetése és kereszthalála által maga Isten tette lehetővé a vele való kiengesztelődést, illetve a zsidók és a pogányok közötti ellenségeskedés megszűnését. S éppen ebből az isteni kezdeményezésből következik az „imperativus”, miként az Ef 4,32-ben olvasható: „bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.”

Kocsis professzor szerint természetesen egyéb hasonló jellegű következtetések is lehetségesek: „Ne álljatok bosszút, miként Isten sem bosszúval válaszolt a vele szembeni lázadásra.” „Legyetek a béke hírnökei, miként Krisztus a béke hírnöke volt.” Ugyanakkor abból a tényből, hogy a hívek Isten által lettek a béke részesei, az is következik, hogy a béke munkálása sohasem korlátozódhat horizontális szintre. Szükséges, hogy a keresztények az Istennel való megbékélés, kiengesztelődés szükségességét is folytonosan tudatosítsák és elősegítsék.

Kránitz Mihály Az emlékezet megtisztítása és a keresztény egységtörekvés – A sebek gyógyításának folyamata a testvéri kapcsolatokban címmel emlékeztet rá: számos eset teszi nyilvánvalóvá, hogy az emberi gyengeség az Egyház kezdetén is jelen volt: az apostolok rivalizálása abban, hogy ki a nagyobb; Júdás árulása; Péter tagadása; a Getszemáni-kertben Jézus cserbenhagyása és más visszás esetek ezt bizonyítják.

Az első zsinatok valójában az Egyházban már meglévő szembenállások, feszültségek, eltérő vélemények, eretnekségek rendezésére jöttek létre. A 20. században pedig egyre jobban érzékelhetőek a keresztény egységtörekvések. Kránitz professzor történelminek nevezi a reformáció 500. évfordulójának évében, 2017-ben megjelent From Conflict to Communion (A szembenállástól a közösségig) című, közös evangélikus–katolikus kiadványt. Leszögezi: elsősorban a katolikusok és az evangélikusok ismerték fel, hogy

a közösségek, melyekben megélhetik hitüket, Krisztus egyetlen testének a részei. Felismerték, hogy a küzdelem ideje lejárt, egymás hitének kölcsönös elmarasztalása már nem időszerű.

Az emlékezet gyógyításának hosszú folyamata még előttünk áll, de világossá vált, hogy a katolikusok és a protestánsok rászorulnak egymás tapasztalataira, bátorítására és kritikájára. Ennek elfogadása egy valóságos eredmény Krisztus szándékának eléréséhez: „Legyenek mindnyájan egy!”

Martos Levente Balázs A békének ára van – Néhány ószövetségi belátás és történet a kiengesztelődésről címmel kifejti: bár vitatható, hogy az Ószövetség pontosan meddig jut a béke értékelésében, mennyire választja el a konfliktust és háborút Istentől, kétségtelen, hogy értéknek látja a békét, Isten ajándékának, amit előkészít az emberi erőfeszítés. A küzdelem, harc és háború képei az ószövetségi szövegekben és ezek hátterében szinte mindvégig megmaradnak reális történésként, ugyanakkor nem egyszer szimbolikus értékük is van, Isten népe melletti kiállását fejezik ki.

Az Újszövetség oly módon teljesíti be az ószövetségi szakaszokat a Názáreti Jézus tanításában és sorsában, hogy „messze felerősíti a békére szóló meghívást”. A harc és háború valóságát, a fizikai erőszak képeit az Újszövetség is ismeri, „de legfeljebb ezeket jelképesen mutatja be követendő modellként, illetve látomásosan, titokzatosan köti Isten végidőbeli cselekvéséhez”. Az Ószövetség lapjain többször is úgy látjuk, hogy a kiengesztelődésnek hosszú útja, a békének ára van. Jákob és Ézsau, vagy József és testvérei kibékülése sok-sok év eredménye. Jónás küldetése többszörösen is a békességszerző útját jelölheti ki, például ahogy a vihar az ő „feláldozásával” csendesül le, vagy ahogy békét hirdet Isten és a niniveiek között, bár benne háború dúl. Noé történeténél az egész világot sújtó özönvíz csendesül le, amikor Isten újrakezdi az emberiség sorsát; az Egyiptomból való kivonuláskor pedig „a tenger hullámai vetik partra az egyiptomiak tetemét, amikor a nép a szabadság földje felé indul el. Isten békéje végül is minden értelmet meghalad. Ez a remény élteti és vonzza a benne bízókat.”

A könyvben idézetet olvashatunk a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes kezdetű dokumentumából: miközben az emberiség egyre jobban ráébred egységére,

a rá váró feladatot, hogy „az egész földkerekségen minden ember számára egy igazán emberibb világot építsen, csak akkor tudja teljesíteni, ha mindenki megújhodott lélekkel az igaz békéért fáradozik”.

Boldogok a békességszerzők
Szent István Társulat, 2026

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Magyar Kurír