Erdő Péter bíboros a vatikáni magyar kápolnáról: Szakrális támaszpont

A bíborossal Vértesaljai László SJ, a Vatikáni Rádió magyar adása főszerkesztője beszélgetett.

– Negyven évvel ezelőtt szentelte fel Szent II. János Pál pápa a Magyarok Nagyasszonya-kápolnát a Szent Péter-bazilika altemplomában, amikor még „virágzott” a kommunizmus. Mit jelentett ez az esemény akkor, abban a nehéz, „harapófogó” helyzetben?

– Régi vágyak teljesülését jelentette. Mindenképpen azt jelentette, hogy

a magyaroknak Rómában lett egy saját templomuk, saját szent helyük, ahol a zarándokok összejöhettek. Ez fontos dolog, nem csupán szimbólum,

hiszen Szent István is azért alapította a magyar zarándokházat Szent Péter sírja közelében, mert meg voltak győződve a zarándokok, hogy a szentek ereklyéi mellett, Szent Péter sírja mellett hatásosabb az imádság. És valóban, ha olyan lelkülettel végezzük, a zarándoklatnak nagy lelki haszna és eredménye van. Ez a zarándokfolyam megszűnt az 1500-as években, főleg azért, mert egy külföldön lévő magyar intézménynek hátországra van szüksége. A mohácsi csatával azonban összeomlott a hátország. A Szent István-zarándokház sem tudta megkapni otthonról azt a támogatást, nem tudtak idejönni a magyar zarándokok. Mindez azt jelentette, hogy lassanként elárvult, elszürkült a zarándokház, és amikor a Szent Péter-bazilika barokk átépítésére sor került, lebontották a kápolnát. Annak a helyén áll most az új bazilika sekrestyéje. Viszont mindig élt az ígéret és így a remény, hogy helyette majd kapunk valamit. Pontosan ez történt a „kiengesztelődés” jegyében; tehát a hetvenes évek folyamán vált újra aktuális témává ez, amikor a magyarok római jelenlétét valamiként szimbolizálni is kellett, továbbá valóban kellett egy olyan szakrális „támaszpont”, ahová bárhonnan érkezik is egy zarándok, Magyarországból vagy az amerikai emigrációból, ott találkoznak. Erre nagyon alkalmas volt ez a kápolna. A Szentszék megengedte, a tervezés és az építkezés elkezdődött.

Amikor a magyar állam és a Magyar Katolikus Egyház elhatározta a kápolna létesítését, akkor a legjobb művészeket keresték. Egy-két nevet persze hiányolhatunk, de annak idején is úgy volt, hogy mindenki „quasi” nem kapott megbízást; ki ezért, ki azért, de akik ott voltak, azok az országot képviselték és azok kitűnő művészek. Akár Varga Imrét említem, aki a főoltár domborművét készítette és a kápolnába „belépő” Szent István-szobrot, kezében a koronával, akár Kő Pált, akár a többieket – azt hiszem, hogy egy nagyon harmonikus és fölemelő, nagyon magas színvonalú kápolna jött létre. Azóta is minden héten van ott magyar mise, ahol találkozhatnak a magyar zarándokok egymással, és ez egy nagyszerű töltekezés. Ha összeadnánk, hogy hány száz és hány ezer ember volt ott imádkozni az évtizedek során, akkor egészen magas számot kapnánk.

– A kápolna megteremtői között két nevet említek meg: VI. Pál pápa és Lékai László bíboros. Mindkettőjüknek döntő szerepe volt.

– Feltétlenül, bár VI. Pál pápa nem érhette meg a felszentelést, az már az utódának a feladata lett. Tény viszont, hogy VI. Pál pápa hozta meg a döntést, ő akarta erősíteni a magyar egyházat ezzel a gesztussal is. Egyébként neki köszönhető az is, hogy fölépülhetett és rangos módon jelenhetett meg a Szent István-zarándokház a Via del Casalettón, amely ma szintén a magyar egyház közösségéhez tért vissza. Régebben inkább a Nyugatra szakadt magyaroknak volt a találkozó helye, hiszen nekik is szükségük volt erre, mert nekik is kellett egy biztos pont, de a három évtizedes összetalálkozás és összeérés után ma azt mondhatjuk, hogy a magyarság ilyen szempontból egységes. Tehát

akárhonnan érkezzék is a magyar, Rómában otthon lehet.

– A kápolnát végül is II. János Pál pápa szentelte fel, pápasága második esztendejében, amikor tele volt erővel. Mit hagyott ránk örökségül?

– Elsősorban azt, hogy „Ne féljetek!”. Első beszédének is ez volt az üzenete. És ez az üzenet nemcsak a Szent Péter téren álló hallgatókhoz szólt, meg azokhoz, akik nem fértek be oda, és így a Via della Conciliazionén álltak egészen a Tiberisig, hanem szólt a kommunista világ vezetőihez, mondván, hogy a Krisztusba vetett hit nem fenyeget senkit, hanem emberibb életet tesz lehetővé, tehát tőle nem kell félni, és ez ma is aktuális. Nagyon sokan a vallástól, a kereszténységtől, Krisztustól félnek, valamit féltenek. Pedig Tőle nincs mit félni, sőt, Ő az egyetlen, aki az igazi emberi értékeket szintézisként tudja nekünk fölkínálni. Nem véletlen, hogy II. János Pál pápa első enciklikájának az volt a címe: Az emberek Megváltója. Tehát valóban Krisztussal mint középponttal indult az ő pápasága, és ez mutatkozott meg itt is az első római évek során.

– Mintha most félnénk mi, katolikusok, hogy Jézust becsülettel és őszintén hirdetni merjük a világnak…

– Sokan félnek tőle azért, mert tartanak attól, hogy nagyon másként gondolkozik a körülöttünk levő világ. Ez sokszor igaz. Mások nem találják a szót, nem tudják közvetíteni esetleg a régi hittankönyveknek a kifejezéseit és fogalmait a mai, kicsit felszínes, rohanó világ fogalmai közepette. Biztos, hogy az érdeklődést felkeltő előmisszióknak, a modern és gyors eszközök használatának megvan a jelentősége, de az is biztos, hogy

a jézusi tanítás nagyon objektív, és venni kell a fáradságot, hogy olvassuk a Szentírást és hallgassuk az Egyház tanítását, és ennek alapján megfogalmazzuk magunknak, hogy mi miben hiszünk. Ha magunknak el tudjuk mondani, akkor nyugodtan elmondhatjuk a kortársainknak is,

mert ha minket meggyőz, akkor számukra is, ha nem is biztosan meggyőző, de érthető lesz. Miért is? Azért, mert mi is mai emberek vagyunk.

– Róma után Budapest. Sajnos a világjárvány miatt el kellett halasztani a szeptemberre tervezett budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Milyen volt a pár nappal ezelőtt, szeptemberben megtartott virtuális kapcsolatfelvétel a világgal?

– Amikor megszületett a döntés, hogy 2021. szeptember 5-e és 12-e között kerül majd sor az eucharisztikus kongresszusra, tehát egy év halasztás történik, akkor nagyon sok mindent át kellett programoznunk. Az összes helyszínt például, hogy abban az évben, azon a napon szabad lesz-e az a hely, vagy van-e már ott kötöttség…; tehát végig kellett mindent tárgyalni. A saját munkatársaink csapatát, hogy miként lesz a munkarend a következő évben, hány emberre és milyen funkcióban van szükség, miből lesznek ők díjazva. Aztán nagyon meg kellett nézni azt, hogy a lelkipásztori előkészületben hogyan állunk. Az egyik az elsőáldozók kérdése volt, amire nyilván háromféle lehetőséget kínáltunk. Az első, aki fönn akarja tartani, hogy jövőre ősszel lesz elsőáldozó, jelezze ezt nekünk és várjuk szeretettel. A második, aki még az idén szeretné az elsőáldozását megtartani a saját plébániáján, annak a számára is, ha eljön, külön szektort biztosítunk a „2020-as elsőáldozók” címen. Aki pedig eddig még nem jelentkezett, például azért, mert fiatalabb évfolyamhoz tartozik, annak a jelentkezését szeretettel várjuk a jövő évi alkalomra. Vannak persze olyan lelkipásztori programok, amelyek ma népes gyülekezet kívánnának. Ilyen például a missziós kereszt útja, országjárása. Ahová elvisszük a keresztet, ott általában a hívek mindig nagy számban szoktak összejönni.

– Még mindig tart a kereszt zarándokútja?

– Elvileg tart, de tavasszal abba kellett hagyni. A kalendáriumban egy csomó hely szerepel, ahol várták volna a keresztet, de a járvány miatt nem tudtuk elvinni, de nem is jöhettek volna össze. Nyáron volt egy kis föllélegzés, akkor néhány helyre a Felvidéken például el tudtuk vinni a keresztet. Közben kaptunk további ereklyéket, azokat is belefoglaltuk a kereszt szép bronz tartóiba. Viszont a továbbiakat úgy kell programoznunk, hogy tart tovább a bizonytalanság. Tehát az, hogy novemberben vagy decemberben hányan jöhetnek össze egy liturgikus alkalomra, vagy mi lesz az engedélyeknek a feltétele, akár a szomszédos országokban, ezt most pontosan nem tudjuk megjósolni. Abban azonban mindnyájan bizakodunk, hogy tavasszal normalizálódik a helyzet, éppen ezért mindenütt, itt, Rómában is bíznak abban, hogy jövő ősszel ezt a kongresszust meg lehet tartani. Az kérdés persze, hogy Amerikából, Dél-Amerikából, Ázsiából is érkeznek-e majd olyan sokan, hogyan jön meg a bizalmuk, hogyan állnak helyre a repülőjáratok – ezt majd meglátjuk, de abban mindenképp bízunk, hogy nemzetközi jellegű lesz a kongresszus.

Nagyon fontos, hogy kihasználtuk a mostani szeptembert arra, hogy a kongresszus előadóit megkerestük, küldjenek nekünk videóüzeneteket, főleg a járvány idején szerzett lelkipásztori tapasztalatokról. És ők küldtek, mi ezeket összeállítottuk, föltettük a YouTube-ra, s ezeket most már itt is ismerik, sőt, a L’Osservatore Romano a minap, a Vatikán Rádió is, nagyon kedvesen reagált rá, és pozitívan értékelte. Úgy látom, hogy ezek a kezdeményezések jól sikerültek és mozgósítók voltak. Látszott belőle, hogy minden földrészen érdeklődnek az eucharisztikus kongresszus iránt.

– A járványhelyzet miatt megcsappant a templomba járó hívek száma, noha a liturgiáért felelős Sarah bíboros egyik dokumentumában külön felhívta a figyelmet a szentmise maradéktalan és mással nem helyettesíthető szerepére. Ebben a mostani rendkívüli helyzetben mi lehet a helyes út?

– Először is alap, ezt mindenképpen hangsúlyozzuk, de ezt az emberek maguktól is érzik, hogy a virtuális bekapcsolódás, vagy ha a tévén nézzük a szentmisét, az nem ugyanaz, mintha ténylegesen részt veszünk rajta. Éppen úgy, mint a lelki áldozás, ami egy nagyon szép imádság, mégsem ugyanaz, mintha ténylegesen szentáldozáshoz járulunk. Ha ugyanaz lenne, akkor az Üdvözítő valószínűleg nem azt mondta volna, hogy „ez az én testem, vegyétek és egyétek”, hanem megtanított volna minket egy szép imádságra. Ő azonban ennél többet akart adni nekünk: a tényleges együttlétet a mi emberi voltunkból kifolyólag is, és az „étkezést” különösen is. Az Isten szolidaritást vállalt ezzel, ez nekünk szükséges, ez a mi hitünk igazi megéléséhez valódi erőforrás. Éppen ezért az emberek szívesen el is jönnek, és hiányzott is a szentmise sokaknak. Úgyhogy amikor nyár elején újra megindulhatott a templomokban mindenütt a nyilvános szentmise, akkor elkezdtek jönni az emberek. Aki nagyon idős, természetesen óvatosabb, de lényegében a hívek visszatértek. Aztán jött megint az óvatosság, hogy a tömegrendezvényeket kerülni kell, hogy a Szent Jobb-körmenetet külső okok miatt ne tartsuk meg a hagyományos formában, hanem csak a bazilikán belül. Tehát voltak korlátozások, ugyanakkor például augusztus 15-én, tehát öt nappal Szent István király ünnepe előtt, Nagyboldogasszony-ünnepén, a bazilika búcsúján megtelt a bazilika! Természetesen mi nem mondtuk, hogy hányan jöjjenek, vagy hányan ne jöjjenek, de eljöttek az emberek. Hasonlóképpen – ha nem is olyan nagy számú résztvevővel, mert akkor már megint érződött egy kicsit a járvány súlyosbodásának problémája – augusztus végén azért az olajszentelési szentmisét megtartottuk. És bár óvatosságból e-mailben jeleztem a papságnak, hogy aki idősebb és úgy gondolja, hogy esetleg a veszélyeztetett csoporthoz tartozik, az gondolja meg, hogy eljön-e, nagyjából 80–100 pap így is ott volt, és koncelebrálni tudtunk. Megszenteltük az olajokat; aki ott volt, vitt haza a plébániára, aki nem, az az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyei Hivatalból tudott vételezni a szent olajokból később is.

Aztán újból kezdődött ez a fokozatos, mondjuk így, „visszaépítés”. Főleg a távolságtartás jelenti a problémát. Volt olyan templom, ahol úgy miséztem szeptemberben, hogy a templomban az ülőhelyek gyakorlatilag tele voltak, és mindenki szájmaszkot viselt. Most újabban, ha jobban hangsúlyozzuk, hogy egymástól milyen távol legyenek az emberek, mi nem tudhatjuk azt, hogy ki kinek a rokona, kik tartoznak egy családhoz, akik amúgy is együtt vannak egész nap, és ki az, akinek távolabb kell ülnie. De azt látjuk, hogy az emberek igyekeznek tartani a távolságot, használják a maszkot, használják a fertőtlenítőt, tehát óvatosan, gondolkodva vesznek részt a liturgiákon. De egyáltalán nem arról van szó, hogy elvesztették a kedvüket. Sőt, inkább azt érezzük, hogy jönnének még azok is, akiknek pedig indokolt, hogy nagyon vigyázzanak, de ismertek a szabályok, és ezt igyekeznek is megtartani. Ilyen feszültségben élünk, és azt hiszem, hogy abban a pillanatban, amikor ez végre megszűnik, akkor azok, akik el szoktak jönni, és talán még mások is visszatérnek.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Pápai Magyar Intézet

Magyar Kurír