Ferenc pápa Hirosimában: Az atomenergia háborús célokra történő felhasználása bűncselekmény!

Ferenc pápa – 2019. november 25., hétfő | 0:48

November 24-én a Szentatya részt vett a hirosimai Béke Emlékműnél szervezett béketalálkozón, amelyen mintegy húszezer hívő, húsz vallási vezető és húsz túlélő volt jelen. A pápa két túlélő tanúságtétele után mondta el beszédét, melyben az egész emberiség iránti súlyos, közös felelősségünkre hívta fel a figyelmet. Ferenc pápa lefordított beszédét teljes terjedelmében közreadjuk.

„Testvéreimért és barátaimért mondom: »Béke veled«” (Zsolt 122,8).

Irgalom Istene és a történelem Ura, feléd fordítjuk tekintetünket erről a helyről, ahol halál és élet, vereség és újjászületés, szenvedés és kegyelet keresztezik egymást.

Itt, sok férfiból és nőből, álmaikból és reményeikből, egy hatalmas tűzvillanás közepette, nem marad más, mint árnyék és csend. Egy pillanat alatt mindent elemésztett egy pusztító, halált hozó fekete lyuk. A csendnek abból a szakadékos mélységéből még ma is halljuk azoknak a hangos kiáltását, akik nincsenek többé. Különböző helyekről származtak, különböző neveik voltak, némelyek más nyelvet beszéltek. Mindnyájukat ugyanaz a sors egyesítette, egy rettenetes órában, mely örökre rányomta bélyegét nemcsak ennek az országnak a történelmére, hanem az emberiség arcára is.

Megemlékezem itt az összes áldozatról, és meghajlok azok erőssége és méltósága előtt, akik az első pillanatokat túlélve a legmetszőbb fájdalmakat szenvedték sok éven át saját testükben, a gondolataikban pedig a halál csíráit, melyek folyamatosan emésztették fel életerejüket.

Kötelességemnek éreztem, hogy eljöjjek erre a helyre a béke zarándokként, hogy itt imádságban időzzem, megemlékezve a rendkívüli erőszakot elszenvedett ártatlan áldozatokról, és szívemben hordozva korunk férfijainak és nőinek, különösen a fiataloknak az imádságait és törekvéseit, akik vágynak a békére, dolgoznak a békéért, feláldozzák magukat a békéért. Úgy jöttem erre az emlékezéssel és jövővel teli helyre, hogy magammal hoztam a szegények kiáltását, akik mindig a legvédtelenebb áldozatai a gyűlöletnek és a konfliktusoknak.

Szeretnék alázatosan azoknak a hangja lenni, akiknek hangját nem hallgatják meg, és akik nyugtalansággal és szorongással nézik korunk növekvő feszültségeit, az emberi együttélést fenyegető elfogadhatatlan egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, a súlyos képtelenséget közös otthonunk gondozására, a fegyverekhez való folyamatos és kényszeres folyamodást, mintha ezek békés jövőt garantálhatnák.

Meggyőződéssel szeretném megismételni, hogy az atomenergia háborús célokra történő felhasználása – ma jobban, mint valaha – bűncselekmény, nemcsak az ember és annak méltósága ellen, hanem közös otthonunk bármilyen jövőbeli lehetősége ellen. Az atomenergia háborús célokra történő felhasználása erkölcstelen, ahogyan erkölcstelen az atomfegyverek birtoklása, ahogy azt két évvel ezelőtt mondtam. Ezért megítéltetünk. Az új nemzedékek lesznek súlyos vereségünk bírái, ha mi békéről beszéltünk, de nem valósítottuk meg azt tetteinkkel a föld népei között. Hogyan beszélhetünk békéről, miközben új és rettenetes háborús fegyvereket készítünk? Hogyan beszélhetünk békéről, miközben bizonyos jogellenes cselekedeteket diszkrimináló és gyűlölködő beszédekkel igazolunk?

Meggyőződésem, hogy a béke csak „üres szó” marad, ha nem az igazságon alapul, ha nem az igazságosság szerint épül, ha nem a szeretet élteti és egészíti ki, és ha nem a szabadságban valósul meg (vö. Szent XXIII. János: Pacem in terris enciklika, 35).

A béke építése az igazságban és az igazságosságban annak elismerését jelenti, hogy „nagyon gyakran különbségek vannak, akár jelentékenyek is, tudásban, erényben, tehetségben, anyagi javak birtoklásában” (ugyanott, 87), de ez sosem igazolhatja azt a szándékot, hogy saját részleges érdekeinket másokra kényszerítsük. Épp ellenkezőleg, mindez oka lehet a nagyobb felelősségvállalásnak és tiszteletnek. Hasonlóképpen a politikai közösségeknek, melyek kulturális vagy gazdasági fejlettségük szempontjából jogosan különbözhetnek egymástól, el kell köteleződniük amellett, hogy „a közös előrehaladásért”, mindenki javáért dolgoznak (vö. ugyanott, 88).

Ha ugyanis tényleg akarunk egy igazságosabb és biztonságosabb társadalmat építeni, akkor engednünk kell kihullani kezünkből a fegyvereket: „Nem lehet szeretni támadófegyverrel a kezünkben” (Szent VI. Pál: Beszéd az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez, 1965. október 4., 5). Amikor átadjuk magunkat a fegyverek logikájának és eltávolodunk a párbeszéd gyakorlásától, tragikus módon elfelejtjük, hogy a fegyverek – mielőtt áldozatokat szednének és pusztítást végeznének – képesek rossz álmokat szülni, „hatalmas kiadásokkal járnak, leállítják a szolidaritás és a hasznos munka projektjeit; eltorzítják a népek lelkivilágát” (ugyanott, 5). Hogyan javasolhatjuk a békét, ha a nukleáris háborúval való megfélemlítést folyamatosan legitim eszközként használjuk a konfliktusok megoldására? A fájdalomnak ez a szakadékos mélysége emlékeztessen azokra a határokra, amelyeket sosem szabad átlépnünk! Az igazi béke csak fegyvertelen béke lehet. Ráadásul „a béke nem egyszerűen a háború hiánya […]; hanem egy folytonosan építendő épület” (II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 78). A béke az igazságosságnak, a fejlődésnek, a szolidaritásnak, a közös otthonunkra való odafigyelésnek és a közjó előmozdításának a gyümölcse, tanulva a történelemből.

Emlékezni, együtt haladni, védelmezni. Ez három olyan erkölcsi követelmény, amelyek itt, Hirosimában még erősebb és egyetemesebb jelentést nyernek, és képesek megnyitni a béke útját. Következésképpen nem engedhetjük meg, hogy a mostani és az új nemzedékek elveszítsék a történtek emlékezetét, azt az emlékezetet, amely biztosíték és ösztönzés egy igazságosabb és testvéribb jövő építésére; terjedő emlékezés, mely felébreszti valamennyi férfi és nő lelkiismeretét, különösen azokét, akik manapság különleges szerepet játszanak a nemzetek sorsának alakításában; élő emlékezet, mely segít nemzedékről nemzedékre azt mondani: soha többé!

Épp ezért kell együtt haladnunk, megértő és megbocsátó hozzáállással, horizontot nyitva a reményre, és fénysugarat hozva az eget eltakaró temérdek felhő közé. Nyíljunk meg a reményre, váljunk a megbékélés és a béke eszközévé! Ez mindig lehetséges lesz, ha képesek vagyunk megvédeni és közös sorsú testvérnek ismerni fel egymást. Világunk, mely nemcsak a globalizáció miatt kapcsolódik össze, hanem – öröktől fogva – a közös föld miatt, sokkal jobban megköveteli, mint más korokban, hogy legyenek háttérbe szorítva bizonyos csoportok és ágazatok kizárólagos érdekei, hogy elérjük azoknak a nagyságát, akik közösen küzdenek egy közös jövő biztosításáért.

Egyetlen, Istenhez és minden jóakaratú férfihoz és nőhöz szóló könyörgésben, a bombázásoknak, az atomkísérleteknek és az összes konfliktusnak az áldozatai nevében, szívből kiáltsuk együtt: Soha többé háborút, soha többé fegyverropogást, soha többé ennyi szenvedést! Jöjjön el a béke napjainkban, a mi világunkban! Istenünk, te megígérted nekünk: „Szeretet és igazság találkozni fognak, igazságosság és béke csókolgatják egymást. Igazság sarjad a földből, és igazságosság tekint le az égből” (Zsolt 85,11–12).

Jöjj, Urunk, mert esteledik, és ahol eláradt a pusztítás, ott ma túláradhasson annak reménye, hogy lehetséges egy másfajta történelmet írnunk és megvalósítanunk! Jöjj, Urunk, béke fejedelme, tégy bennünket a te békéd eszközévé és visszfényévé!

„Testvéreimért és barátaimért mondom: »Béke veled«” (Zsolt 122,8).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria