Ferenc pápa: Nem nézhetjük tétlenül, hogy sárba tiporják a gyermekek jogait!

Ferenc pápa – 2025. február 3., hétfő | 20:05

Február 3-án a vatikáni Apostoli Palota Kelemen termében rendezték meg a gyermekek jogairól szóló nemzetközi csúcstalálkozót Szeressük és védjük meg őket címmel, amelyet a gyermekek világnapjára létrehozott pápai bizottság szervezett.

A találkozó végén a résztvevők felállva tapsolták meg a Szentatya záróbeszédét, melyben azt is bejelentette, hogy külön a gyermekeknek szentelt levelet vagy buzdítást szándékozik kiadni.

A tanácskozáson többek között felszólalt: Rania Al Abdullah jordániai királynő, Antonio Tajani olasz miniszterelnök-helyettes, Mario Draghi, az Európai Központi Bank korábbi elnöke, Gianni Infantino, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) elnöke, Marco Impagliazzo, a Sant'Egidio közösség elnöke, Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Edith Bruck magyar származású írónő, Ahmed Naser Al-Raisi, az Interpol elnöke, Ibrahim Faltas, a Szentföldi Ferences Kusztódia vikáriusa.

Hét témát jártak körül: 1) a gyermekek jogai a mai világban; 2) az erőforrásokhoz való jog; 3) oktatáshoz való jog; 4) az élelemhez, táplálkozáshoz és egészségügyi ellátáshoz való jog; 5) a családhoz való jog; 6) a szabadidőhöz és kikapcsolódáshoz való jog; 7) az erőszakmentes élethez való jog.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes nyitó- és záróbeszédének fordítását közreadjuk.

A Szentatya nyitóbeszéde:

Felség, kedves fivéreim és nővéreim, jó napot kívánok!

Üdvözlöm a jelen lévő bíborosokat és vezető személyiségeket a gyermekek jogairól szóló világtalálkozó alkalmából, melynek címe: „Szeressük és védjük meg őket!” Köszönöm, hogy elfogadták meghívásomat, és bízom abban, hogy tapasztalataik és szakértelmük megosztásával új utakat tudnak nyitni a gyermekek megsegítése és védelme érdekében, akiknek jogait nap mint nap sárba tiporják és figyelmen kívül hagyják.

Még ma is gyermekek millióinak az életét jellemzi szegénység, háború, iskolázatlanság, igazságtalanság és kizsákmányolás. A legszegényebb vagy a tragikus konfliktusok által megtépázott országokban élő gyermekek és serdülők szörnyű megpróbáltatásokkal kénytelenek szembenézni. De a világ leggazdagabb része sem mentes az igazságtalanságtól. Ahol az emberek – Istennek hála – nem szenvednek háborútól és éhezéstől, ott is vannak életet megnehezítő perifériák, ahol a kicsik gyakran olyan emberi gyarlóságok és problémák áldozataivá válnak, amelyeket nem becsülhetünk le. Az a helyzet ugyanis, hogy az iskoláknak és az egészségügyi szolgálatoknak – sokkal nagyobb mértékben, mint korábban – számos nehézséggel küzdő gyermekekkel, szorongó vagy depressziós fiatalokkal, az agresszió vagy önkárosítás útjára lépő serdülőkkel kell számolniuk. Ezenfelül

a hatékonysági kultúra szerint már maga a gyermekkor is – akárcsak az öregkor – a létezés „perifériája”.

A fiatalok között, akik előtt ott áll az élet, egyre többen vannak, akik nem tudnak bizakodóan és pozitívan tekinteni az életre. Éppen a fiatalok, a társadalomban a remény jelei azok, akik nehezen találnak reményt önmagukban. Ez elszomorító és aggasztó. „Amikor pedig a jövő bizonytalan és az álmok számára áthatolhatatlan, amikor a tanulás kilátástalan, s a munka vagy a kellően stabil foglalkozás hiánya a vágyak kioltásával fenyeget, a jelent elkerülhetetlenül búskomoran és unalommal élik meg” (Spes non confundit bulla, 12).

Elfogadhatatlan az, amit sajnos az utóbbi időkben szinte mindennap láttunk, az tudniillik, hogy gyerekek halnak meg a bombák alatt, gyerekeket áldoznak fel a hatalom, az ideológia és a nacionalista érdekek bálványainak oltárán.

A valóságban semmit sem ér egy gyermek élete. A kicsik megölése a jövő megtagadása. Bizonyos esetekben magukat a kiskorúakat kényszerítik arra, hogy kábítószer hatása alatt harcoljanak. Azokban az országokban is, ahol nincs háború, a bűnbandák közötti erőszak ugyanolyan halálossá válik a gyermekek számára, gyakran árvává és kirekesztetté teszi őket.

A fejlett országok túlzott individualizmusa szintén káros a kisgyermekekre nézve. Előfordul, hogy bántják, sőt megölik őket azok, akiknek védeniük és nevelniük kellene őket; veszekedéseknek, szociális problémáknak, mentális zavaroknak, a szülők függőségeinek áldozatává válnak. Sok gyermek hal meg migránsként a tengeren, a sivatagban vagy a reményvesztett vándorlás számos útvonalán. Sokan mások a gondoskodás hiánya vagy a kizsákmányolás különböző formái miatt vesztik életüket. Ezek különböző helyzetek, de szembesülve velük ugyanazt a kérdést tesszük fel:

hogyan lehetséges, hogy egy gyermek élete így érjen véget?

Nem. Ez elfogadhatatlan, és ehhez nem szabad hozzászoknunk! A megtagadott gyermekkor néma kiáltás, világgá kiáltja a gazdasági rendszer igazságtalanságát, a háborúk általi bűnözést, az orvosi ellátásnak és az iskoláztatásnak a hiányát. Ezeknek a jogtalanságoknak az összessége leginkább a legkisebbeket és a leggyengébbeket terheli. A nemzetközi szervezetekben ezt „globális erkölcsi válságnak” nevezik.

Azért vagyunk ma itt, hogy elmondjuk: nem akarjuk, hogy ez új normává váljon! Nem engedhetjük meg, hogy hozzászokjunk!

A média bizonyos működésmódjai hajlamosak az emberiséget érzéketlenné tenni, ami a mentalitás általános megkeményedését eredményezi. Azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük azt, ami a legnemesebb az emberi szívben: a könyörületet, az irgalmat. Nem egyszer osztottuk meg ezt az aggodalmat néhányukkal, akik vallási közösségek képviselői.

Napjainkban több mint negyvenmillió gyermek kényszerült elhagyni lakóhelyét a konfliktusok miatt, és mintegy százmillióan élnek állandó lakóhely nélkül. Ott van a gyermekrabszolgaság drámája: mintegy százhatvanmillió gyermek él a kényszermunka, az emberkereskedelem, a bántalmazás és mindenféle kizsákmányolás, többek között a kényszerházasság áldozataként. Több millió migráns gyermek van, néha a családjukkal, de gyakran egyedül vannak: a kísérő nélküli kiskorúak jelensége egyre gyakoribb és súlyosabb.

Sok más gyermek bizonytalanságban él, mert születésükkor nem vették őket nyilvántartásba.

Becslések szerint százötvenmillió „láthatatlan” gyermek jogilag nem létezik. Ez megakadályozza, hogy oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jussanak, de ezt megelőzően nem védi őket a törvény, könnyen visszaélhetnek velük, vagy eladhatják őket rabszolgának.

És ez meg is történik! Emlékezzünk a kis rohingyákra, akik gyakran azért küzdenek, hogy bejegyezzék őket, vagy gondoljunk a papírok nélküli gyerekekre az amerikai határon, a délről az USA felé haladó sok ezernyi kétségbeesett és reménykedő ember vándorlásának első áldozataira, és megannyi más gyermekre!

Sajnos a gyermekek elnyomásának története ismétlődik: ha megkérdezzük az időseket, a nagyapákat és nagymamákat a háborúról, melyet gyermekként éltek át, emlékeikből megelevenedik a tragédia: a sötétség – a háború alatt minden sötét, a színek szinte eltűnnek –, a bűz, a hideg, az éhség, a szenny, a félelem, a kóborlás, a szülőknek, az otthonnak az elvesztése, az elhagyatottság és mindenféle erőszak. Én az első világháborúról szóló történeteken nőttem fel, melyeket nagyapám mesélt el, ez nyitotta fel a szememet és a szívemet a háború borzalmaira.

Ha háborút átélt emberek szemével nézünk, akkor tudjuk legjobban megérteni az élet felbecsülhetetlen értékét. De az is, ha meghallgatjuk azokat a gyermekeket, akik ma erőszakot, kizsákmányolást vagy igazságtalanságot szenvednek, megerősíti „nem”-ünket a háborúra, a selejtezés és a profit kultúrájára, amelyben mindent adnak-vesznek anélkül, hogy tisztelnék az életet vagy törődnének az élettel, különösen a kicsinyek védtelen életével. A selejtezés logikáját követve az ember mindenhatóvá válik, s e logika nevében kioltja a születő életet az abortusz gyilkos gyakorlatával. Az abortusz elveszi a gyermek életét, és elfojtja az egész társadalom reményének forrását.

Nővéreim és fivéreim, fontos, hogy figyelmesen hallgassunk:

számot kell vetnünk azzal, hogy a kisgyermekek figyelnek, értenek és emlékeznek. Tekintetükkel és hallgatásukkal beszélnek hozzánk. Hallgassuk meg őket!

Kedves barátaim, köszönetet mondok Önöknek, és bátorítom Önöket, hogy Isten segítségével a lehető legtöbbet hozzák ki ebből a találkozóból. Imádkozom, hogy hozzájárulásukkal segítsenek egy jobb világot építeni a gyermekeknek, és így mindenkinek. Reményt ad nekem, hogy itt vagyunk, mindannyian együtt, hogy a gyermekeket, a jogaikat, az álmaikat, a jövő iránti igényüket helyezzük a középpontba.

Köszönöm mindnyájuknak, és Isten áldja meg Önöket!

A Szentatya záróbeszéde:

Kedves barátaim!

Szeretnék szívből köszönetet mondani Önöknek ennek a gyermekek jogairól szóló találkozónak a végén.

Önöknek köszönhetően az Apostoli Palota termei ma az egész világon élő gyermekek valóságának „megfigyelőközpontjává” váltak, a sajnos sok esetben sérült, kizsákmányolt, megtagadott gyermekkorra figyeltek. Az Önök jelenléte, tapasztalata és együttérzése megfigyelőközpontot és főként „műhelyt” hozott létre: különböző tematikus csoportokban dolgoztak ki javaslatokat a gyermekek jogainak védelmére, és nem számoknak, hanem arcoknak tekintették őket.

Mindez Istennek ad dicsőséget, és Őrá bízzuk mindezt, hogy Szentlelke hasznossá és gyümölcsözővé tegye.

[Ibrahim] Faltas atya mondott egy szót, egy mondatot, amely nagyon tetszik nekem. „A gyermekek figyelnek bennünket.” Ez volt a címe egy híres filmnek is. [A pápa Vittorio De Sica 1943-ben készített filmjére utal: I bambini ci guardano.] A gyermekek figyelnek bennünket, figyelnek bennünket, mert látni akarják, hogy mi, felnőttek hogyan éljük az életünket.

A magam részéről, hogy folytonosságot adjak ennek az elkötelezett munkának és hogy előmozdítsam azt az egész Egyházban,

szándékomban áll egy, a gyermekeknek szentelt – még nem tudom pontosan – levelet vagy buzdítást készíteni.

Még egyszer köszönöm mindnyájuknak, együtt és külön-külön is!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria