Már az is kegyelem, hogy Isten eszünkbe jut – Deák Hedvig OP a járvány lelki dimenziójáról

Nézőpont – 2020. május 25., hétfő | 20:35

Deák Viktória Hedvig, az Árpád-házi Szent Margitról Nevezett Szent Domonkos Rendi Nővérek Apostoli Kongregációjának főnöknője, egyetemi tanár, több könyv szerzője. A koronavírus-járvány lelki dimenziójáról telefonon beszélgettünk vele.

– Hogyan élik meg a domonkos nővérek a mostani helyzetet? Kívülállóként felvetődött bennem, hogy ez nem is olyan nagy megpróbáltatás Önöknek, hiszen eleve zárt közösséget alkotnak. Mégis, mennyiben más ez, mint a megszokott bezártság?

– Valóban, az életünkben vannak olyan korlátozások, melyek szerves részei a hivatásunknak, és éppen ezért egy ilyen helyzetet – amely sok embernek a normális életvitelét felfordítja – sok szempontból könnyebben élünk meg. Segít az is, hogy az életmódunk eleve strukturált, a közös liturgiának, a személyes imádságnak, az étkezéseknek, a munkának megvan az ideje. Ám

a közösségeink nem szemlélődő közösségek, mi apostolkodó rend vagyunk, ezért a mostani helyzet együtt jár azzal, hogy a megszokott tevékenységeink vagy megszűntek, vagy átkerültek a digitális térbe.

Ez teljesen új helyzet számunkra is. Ugyanakkor több időnk jut a közösségi életre, az imádságokon, az étkezéseken mindenki jelen tud lenni, egymásra is jobban tudunk figyelni. Az életünk monasztikus dimenziója így felerősödött: ez egyszerre áldás és kihívás. A külső elfoglaltságok hiánya nekünk is segítség ahhoz, hogy jobban rálássunk a személyes Isten-kapcsolatunk történéseire. Ebben a lehatároltságban sok minden jóval intenzívebben zajlik. Mindez a rendkívüli helyzet pozitívuma.

A másokért való közbenjárás is sokkal intenzívebben van most jelen az életünkben. Főként azokért imádkozunk, akik el voltak vagy el vannak zárva a szentségi élettől.

Hiányzik viszont az apostoli munkánk személyes része, az, hogy másokkal foglalkozunk, s ezáltal átadjuk mindazt, amit az imádságban tapasztalunk.

– Pontosan mit jelent Önöknél az apostolkodás?

– A legtöbbünk tanít. Amikor elkezdődött az online oktatás, hirtelen teljesen új kihívásokkal találtuk szemben magunkat. Én inkább a felsőoktatásra látok rá, de a tapasztalataimat megerősíti a más iskolatípusban tanító nővérek véleménye: a digitális oktatás sokkal időigényesebb és fárasztóbb is, valószínűleg a személyes kapcsolat, a visszajelzés hiánya miatt.

Ugyanakkor mozgásba hozza a kreativitást: több új kezdeményezés született a hittantanítás terén azzal a céllal, hogy elérjük a gyerekeket, és rajtuk keresztül a szüleiket is. Elindult például egy óvodás hittanos videosorozat.

A kápolnánkat megnyitottuk az online világnak: Budakeszin a vesperás és a kompletórium zsolozsmaimádságaiba lehet bekapcsolódni a Facebookon, illetve a rózsafüzér imádkozásába a hódmezővásárhelyi nővéreinken keresztül. A személyes kapcsolat jelentőségét is jobban érzékeljük most: az online kommunikáció nem tudja helyettesíteni a lelki kísérés vagy a szentségi előkészítők során természetesen jelen lévő közvetlen beszélgetést, de a semminél nyilván jobb.

– A Domonkos-rend alapítóját a kegyelem prédikátorának nevezik. A mostani helyzetben hogyan mutatkozik meg Isten kegyelme? Hiszen sokakban felvetődik a kérdés: miért hagyja a Mindenható, hogy ez a rossz megtörténjen velünk?

– A mostanihoz hasonló helyzetekben élesebben merülnek fel olyan kérdések, hogy miért van jelen a világban a rossz, a szenvedés, miért ilyen törékeny az emberi élet. És jó, hogy elgondolkozunk ezeken.

Már az is kegyelem, hogy Isten eszünkbe jut egy ilyen helyzetben.

Ám ne feledjük: amikor olyasvalami történik velünk, ami hálára indíthatna bennünket, sok esetben elmarad ugyanez a kérdés, eszünkbe sem jut firtatni, Isten vajon miért engedi meg ezt. Istennek olyan ajándékaira lehetünk most figyelmesek, amelyeket eddig nem vettünk észre. Ajándék az is, ha ebből a válságos helyzetből Isten üzenetét olvassuk ki, aki szembesíti az embert a saját határaival, teremtett mivoltával, gyengeségével. És természetesen ott vannak a hit és a teológia válaszai is, amelyek a rossznak az Isten tervében betöltött szerepét fejtik ki a kinyilatkoztatás alapján. Ezek értelmében

Isten teremtése jó; világunk úton van a beteljesedése felé, még nem érte el végső tökéletességét;

Isten az embernek szabad akaratot adott, amely által együttműködhet vele a gondviselésben, de vissza is élhet a szabad akarattal; az eredeti bűnnek hatása van az ember és a teremtett világ viszonyára; és végül: Isten – számunkra sokszor nem egyértelmű módon – a rosszból is tud jót kihozni. Ki-ki az Istennel folytatott párbeszédében lelhet mindezek alapján olyan válaszra, amely értelmed adhat a saját életében megjelenő rossznak. Általánosan érvényes válasz nincs erre a kérdésre.

– Több mint két hónapja élünk már együtt a járvánnyal. Bár a korlátozások enyhültek, nem tudjuk, meddig tart még a koronavírus-veszély. Emiatt sokan feszültek, idegesek. Az Istenbe vetett bizalom ellenére az ima sem mindig segít. Hogyan lehet legyőzni a türelmetlenséget?

– Teljesen természetes, ha ebben a bizonytalan helyzetben valaki feszültnek, türelmetlennek érzi magát. Hamis elvárás lenne, hogy a keresztény ember ne aggódjon, vagy ne szenvedjen a magánytól. Nehéz tanácsot adni arra vonatkozóan, miként őrizhetjük meg a nyugalmunkat.

Az alázatos kérő imádság élővé teheti bennünk a reményt, hogy Isten ezt a mostani helyzetet is a javunkra tudja fordítani.

Persze nem biztos, hogy éppen az általunk elgondolt módon. Ám ne feledjük: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” (Róm 8,28) Segíthet annak meggondolása is, hogy ami számomra szenvedés, az mások – idősek, betegek – javát szolgálja, azokét, akiket védeni szeretnénk az érvényben lévő korlátozásokkal. Ha találok értelmet a nehézségekben, máris könnyebb elviselnem őket. Aki teheti, töltsön minél több időt a természetben, ez is nagy segítség lehet. Ha megvizsgáljuk a negatív érzéseink és az imádság kapcsolatát, akkor azt látjuk, hogy a jelenlegi helyzet lehetőséget kínál az imádságunk mozgatórugóinak felismerésére. Csupán azért fordulok Istenhez, mert az ima békét, nyugalmat ad? Ha őszintén felelünk erre a kérdésre, új tapasztalatokat szerezhetünk az imádsággal kapcsolatban, tisztulhat a motivációnk. És végül ne feledjük: bármilyen nehézség szeretettel teli elviselése lehet az engesztelés, a bűnbánat eszköze, egy természetfeletti mód mások megsegítésére.

– A domonkosok egyik alaptézise, hogy az ember egyedül Istenbe helyezze a bizalmát. A mai világ viszont mintha figyelmen kívül hagyná ezt az intelmet; az emberek többségének szilárd meggyőződése, hogy mindenhez elég a saját akarata. A járványhelyzetben azonban bebizonyosodott, hogy ez nem feltétlenül van így…

– Valóban, a hívő embereket – köztük minket, szerzeteseket is – megkísértheti az elbizakodottság, megfeledkezhetünk arról, hogy minden, amit kaptunk, Isten ajándéka. A mostani helyzet, amely szembesít emberi törékenységünkkel, halandóságunkkal, felhívás, amelyben

ismét felfedezhetjük Isten üzenetét: ne a saját erőnkben és képességeinkben bízzunk.

A mai technikai civilizáció nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az ember teljesen autonómnak tartsa magát, aki a saját igényei szerint alakíthatja az élet minden területét. Paradox, hogy a mesterséges intelligencia lehetőségeit tervezzük, és akkor egy egyszerű vírus embermilliók életét bénítja meg. Alázatra inthet minket ez a helyzet, és arra is, hogy újra megtanuljuk a kérő imádságot.

– Domonkos szerzetes volt Árpád-házi Szent Margit is, akiről Ön könyvet írt. IV. Béla király lánya kilenc hónappal a tatárjárás után született, amikor édesapjának újjá kellett építenie a lerombolt országot. Margitra jellemző volt az alázatosság, az Isten akaratának való engedelmesség. Mi az, amit tanulhatunk tőle a mostani helyzetünkben?

– Szent Margit 750 évvel ezelőtt halt meg, az évforduló miatt is időszerű most az életpéldájára fordítanunk a figyelmünket. A vezeklés, a bűnbánat, az engesztelés szentjének látjuk őt. Magatartásának gyökerét a remény jelentette. Azért volt képes az állandó lemondásra, a vezeklésre, mert tekintetét az örökkévalóságra irányította. Reménye Istenben volt, aki az ember javát, üdvösségét akarja mindazzal együtt is, amit a földi élet hozhat. Margit hitt abban is, hogy önként vállalt vezeklése és élete megpróbáltatásainak elviselése által segíthet másoknak. 

– Bízhatunk abban, hogy a járvány elmúltával sok ember változtat majd a korábbi életén, és jobban megbecsüli a valódi értékeket? Vagy ez hamis illúzió csupán?

– Nehéz megmondani, nem látok a jövőbe. Akik elvesztették az állásukat, rendkívül nehéz anyagi helyzetbe kerültek. Ugyanakkor sokan vannak, akik a nehézségek hatására nyitottabbá váltak Isten vagy egyszerűen az e világon túli értékek iránt. Hogy ez mennyire lesz tartós, azt nem tudjuk.

Jó lenne, ha mi, katolikus hívők, látva ezt a nyitottságot, meg tudnánk szólítani az embereket – így a megtérés lehetőségévé válhatna a járvány okozta állapot. 

– Az előbb említette a munkahelyek elvesztését. Sajnos ez sokak mindennapi megélhetését veszélyezteti Magyarországon is. Miben bízhatnak az érintettek?

– Imádkozom azért, hogy valódi segítséget kapjanak azoktól, akiknek ez a felelősségük. Emellett pedig úgy gondolom, hogy az Istenbe helyezett bizalom és remény az ilyen válsághelyzetekben egyfajta belső szilárdságot, állhatatosságot ad: megerősíti az emberben azt a meggyőződést, hogy Isten tervében van értelme annak, ami most történik; hogy

Isten ilyenkor is ott áll mellettünk, és lehet, hogy nem várt módon, de erőt ad, segít továbblépni, megtalálni a megfelelő eszközöket a megoldáshoz.

– A mostani időszakot helyezhetjük-e a szenvedéstörténet kontextusába, olyan értelemben, hogy Krisztus keresztjét hordozzuk?

– A keresztény lét óriási távlata, hogy megpróbáltatásaink nem csupán emberi tragédiák, hanem – ha akarjuk – helyük van Krisztus szenvedésében. Ami minket ér, azt bekapcsolhatjuk Krisztus áldozatába. Ez nem szünteti meg a szenvedést, de egyrészt értelmet ad neki, másrészt a kegyelem ereje átalakítja. Így nem sorscsapás lesz, hanem a Krisztussal és másokkal való közösségvállalás eszköze. Jézus feltámadt testének dicsőséges sebhelyei elénk tárják, milyen távlatai vannak az emberi szenvedésnek.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 24-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria