Mások öröméért élni – Találkozás Szentmártoni Mihály SJ pszichológiaprofesszorral

– Életpályáját meghatározza a papi, szerzetesi hivatás és a pszichológia iránti érdeklődés. Miért éppen a pszichológiát választotta fő kutatási területének?

– Az életemen végigvonul egy jól megfigyelhető jelenség: a döntéseimben a számomra fontos személyiségek hatása volt a mérvadó. Papi hivatásom kezdetén ott állt akkori plébánosom, akinek kis-, majd nagy ministránsa voltam. Szerette a liturgiát, minket, ministránsokat is állandóan oktatott. Tőle több gyakorlati liturgikus tudást kaptam, mint később a teológiai tanulmányaim során. Velem is megszerettette a liturgiát.

Jezsuita hivatásomat is egy személyes találkozás indította el. Kedves plébánosomat elhelyezték, a plébániát jezsuiták vették át, és az első találkozásunk meghatározóvá vált: én is ilyen pap akarok lenni. Csodáltam a nagy tudásukat, különösen a nyelvtudásukat (volt, aki hat nyelven is beszélt), fegyelmezett életvitelüket, jókedvüket és emberközelségüket. Pszichológusnak is úgy indultam, hogy a szemináriumban egy kedves jezsuita tanárom megszerettette velem a pszichológiát. Előbb a Zágrábi Egyetemen tanultam, később Rómában, a szaléziak egyetemén doktoráltam klinikai pszichológiából. Érdekes belső fejlődésen mentem át. Zágrábban kísérleti pszichológiát tanultam, és itt megszerettem e terület tudományos arculatát, sok teszttel, statisztikai módszerrel dolgoztunk.

Rómában a klinikai pszichológia emberközelségbe hozott, és rájöttem, hogy ezt a tárgyat nemcsak azért érdemes tanulni, hogy jobban megértsük magunkat, hanem azért, hogy képesek legyünk másokat is megérteni, alkalomadtán megsegíteni. Amikor elkezdtem gyakorló pszichológusként dolgozni a zágrábi családi tanácsadóban, rájöttem, ez a munka teret ad arra, hogy az ember új értékeket építsen be az életébe, de ezeket az értékeket már nem a pszichológia adja, hanem a hit.  Ekkor nyúltam vissza a teológiához, pontosan a lelkiségi teológiához.

Sikerült kiépítenem egy személyes antropológiát, ami véleményem szerint az írásaim sikerének is az egyik titka. A munkáimba – szinte észrevétlenül – becsempésztem egyfajta pszichológusi mentalitást. Ennek legérettebb gyümölcse az Isten szavának igézetében című homíliagyűjtemény. Az olvasó alig veszi észre, hogy minden evangéliumi jelenetben a protagonistákat (a központi szereplőket) elemzem, majd rávezetem az olvasót, hogy azonosuljon valamelyikükkel.

Hálás vagyok a Jóistennek, hogy a pszichológia útjára állított. Belekóstoltam minden egyes irányzatába – mélylélektan, humanista, pozitív, kognitív és magatartáspszichológia meg a többi –, de tudatában voltam annak is, hogy nem szabad abszolutizálni. Egyfajta eklektikus antropológiát alakítottam ki az emberekkel való kapcsolatomban.

– Az Új Emberben számos írását olvashattuk a papi hivatásról, a lelki egészségről és az önismeretről, a lap kiadójánál megjelent könyveiben is kifejtette tudományos álláspontját ezekről a témákról. Hogyan látja, gyümölcsöző volt ez a munka a hazai Egyház életében? Mi volt a fő üzenete? 

– Meg vagyok győződve arról, hogy a munkásságom nyomot hagyott a hazai egyház életében. Voltak olyan hangok, amelyek negatív módon ítélték meg a pszichológiát, de ez a kritika talán inkább egyes pszichológusokkal kapcsolatban merült fel, akik szélsőséges nézeteket vallottak, vagy nem értettek a teológiához. Az én hatásom pedig nemcsak a pszichológiai irányultságom miatt vált elfogadhatóvá, hanem azért is, mert mint pap és teológus „kiálltam” az elemzéseim mellett, kibékítettem a két területet. A fő üzenet az volt, hogy

teológia és pszichológia között nincs ellentét: más-más szemszögből vizsgálják az embert, és kiegészítik egymást.

– Jezsuita szerzetesként kik voltak a példaképei, és melyek a legfontosabb életirányító gondolatok, amelyeket másoktól, illetve a saját életéből megtanult?

– Mint már említettem, az első jezsuiták Újvidéken léptek be az életembe. Szívesen beszélek arról, hogy miért volt ez annyira fontos tapasztalat számomra. Világi papnak indultam volna, plébánosom már mindent elintézett, hogy Zágrábban folytassam a gimnáziumot. A jezsuitákról addig nem is hallottam. Amikor aztán megjelentek a színen, nagy lendülettel magukkal is sodortak; később ez úgy tudatosult bennem, hogy nem én választottam a jezsuitákat, hanem a Jóisten akarta, hogy jezsuita legyek. Ugyanis éppen két év elteltével a jezsuiták véglegesen elhagyták a plébániánkat és Újvidéket. Én pedig akkor már jezsuita novícius voltam Zágrábban. Magyarországon még nem állították vissza a szerzetesrendeket. Igaz, voltak nagy magyar példaképeim is: mindig arról álmodoztam, hogy egyszer én is Bangha Béla leszek: író és nagy szónok.

Kezdett kialakulni bennem egy alapmeggyőződés: nincs véletlen. Ez később gyakran beigazolódott. Azzal is meg kellett birkóznom, hogy magyar létemre sohasem éltem és dolgoztam Magyarországon vagy magyar közösségekben, ugyanakkor megmaradt a magyar öntudatom, és szívósan ápoltam a magyar nyelvet. Sokat olvastam, még a nyelvtannal is foglalkoztam. Most már látom, hogy pontosan ilyen alapokról kiindulva tudtam sokat nyújtani a magyar egyháznak is: távlatból néztem az otthoni helyzetet, és küldtem haza a kutatásaim eredményeit. Sok könyvem és tanulmányom jelent meg – több nyelven is –, de minden könyvemet és tanulmányomat magyarul írtam, egyik sem fordítás.

– Nemrég átvehette a Pázmány Péter Katolikus Egyetem díszdoktori oklevelét. Az ünnepen a misztikusokról tartott előadást – pszichológiai szempontból. Hogyan összegezné röviden kutatásainak eredményeit?

– A misztikusokkal először a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumában találkoztam, ahol immár harminc éve teológus konzultorként, esetenként pszichológus szakértőként (peritus) dolgozom. Elméleti síkon a lelki fejlődést elemző tankönyvemben mélyítettem el idevonatkozó ismereteimet. A II. Vatikáni Zsinat megnyitotta a kaput a mindenki számára elérhető misztikus lelkiség felé. Ennek alapján

kidolgoztam egy útmutatót, miszerint a lelki fejlődés hat lépcsőfokon át halad a teljesség felé: megtérés, aszkézis, csúcsélmény, karizma, lelki sötétség, misztikus megtapasztalás. Ez a lelki út nem más, mint annak a hitigazságnak a tudatosulása, hogy Isten szeret. 

Ezt az utat járták végig a nagy misztikusok (köztük Kalkuttai Szent Teréz is), a kis misztikusok (Lisieux-i Szent Teréz), és ez az irányultsága a mindennapi misztikának is.

– Nyolcvanévesen Rómában, egy vallomásos beszédében úgy fogalmazott: „sok csodának voltam tanúja”. Megemlíti, hogy egy ideig Szent II. János Pál pápa magyartanára volt, másrészt, hogy a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumában végzett tevékenysége révén a szenteken keresztül „beleláthatott az Egyház kegyelmi dimenziójába”. Mi ennek a „belelátásnak” a gyümölcse az Ön számára és az Egyház egész közössége számára?

– Legszebb gyümölcse az a lelkiállapot, hogy nincs bennem törés sem az egyházképet, sem a papság képét, sem a jezsuitákról kialakult képet illetően. Mint nyolcéves kisfiú még a zsinat előtti Egyháznak voltam a ministránsa, latinul hangzott el minden. Aztán megéltem a zsinat utáni megújulást, jártam külföldön (Anglia, Németország, Ausztria, most Olaszország) és láttam számos különféle liturgiaformát. Éltem sok pápa pontifikátusának idejében, de az Egyház mindig is az én Egyházam maradt. Bő fél évszázad alatt sok tekintetben a papság is megváltozott, mégis, én ötven év után is ugyanannak az Egyháznak a papjaként élem meg magam: szerettem és szeretek pap lenni. Hasonlókat mondhatok a jezsuitákról is: tizenhét évesen léptem be a rendbe, amely akkor még a szigoráról volt híres és hírhedt. Aztán itt is nagy változások történtek, de én még ma is rajongva szeretem a Jézus Társaságát, mert az enyém.

Ebbe a pozitív hozzáállásba belejátszott a pszichológiám is. A humanista pszichológia lényegében pozitív. Az Egyházban pedig csodálom a nagy pápákat, a kommunizmus időszakában meghurcolt nagy bíboros hitvallók (Mindszenty, Stepinac, Beran, Slipyj, Wyszyńszki) helytállását; csodálom a sok szentet, akik itt jártak közöttünk: Teréz anyát, vagy nálunk Boldog Salkaházi Sárát, Boldog Bódi Mária Magdolnát.

Mindezt látva, szívesen biztatom magamat és másokat is, hogy merjük kimondani: Szeretlek, Egyház!

– Mit jelent Önnek a húsvét, a megváltás, a feltámadás? 

– A diakónusi szolgálatom egy kis bácskai faluban kezdődött. Még nem voltam felszentelt pap, de a hívek olyan nagy szeretettel és rajongással fogadtak, hogy máig éltet a tudat: a pap azért van, hogy másokat szolgáljon. Ki merem mondani: hogy másoknak örömet szerezzen. Azóta minden húsvétot ebben a lelkületben élek meg. De visszaemlékezem gyerekkorom húsvétjaira is ott, Újvidéken: szigorúan megtartottuk a nagyheti böjtöt, aztán nagyon tudtunk örülni a húsvéti harangzúgásnak, az orgona harsonájának, a csengők örömteli csilingelésének. Röviden: felejthetetlen ünnepi hangulat volt. Később Zágrábban a húsvéti szentmise előtt sokakat gyóntattam, és a megtérések csodájának tanújaként nagyon meg tudtam hatódni. Sokszor külföldön ünnepeltem a húsvétot, idén leszek először jelen azon az ünnepen, amit ott szoktak megtartani, ahol most lakom: Rómában, a jezsuiták idősotthonában. Feltételezem, hogy csendes lesz, de meghitt. Erről majd egy másik alkalommal tudok beszámolni. De egyvalamit már előre tudok: jó helyen vagyok, és ezen a helyen egész biztosan szüksége van rám valakinek. Miért mondom ezt?  Amikor az ember már nyolcvanon túl van, és visszatekint a megtett útra, kirajzolódnak azok a vezérelvek, amelyek útmutatóként végigkísérték. Talán még korai, de kezd kialakulni bennem valami, amit jobb híján „lelki végrendeletemnek” neveznék. 

A lelki életem három meggyőződésen alapul: hiszem, hogy a teremtő Isten szeret engem, hiszem, hogy a jóságos Gondviselés őrködik az életem felett, és hiszem, hogy megváltó Jézusom kísér az utamon.

Ezeken felül szeretnék hozzátenni még egy meggyőződést, amely a jövőben esetleg a kedves Olvasó számára is hasznos lehet. Ezt az igazságot Máriától, Jézus édesanyjától tanultam. Feltettem magamnak a kérdést: valójában miért is ment el a galileai Kánába, a menyegzőre? Azért, hogy táncoljon, énekeljen? Ezt a választ találtam: azért ment oda, mert valakinek szüksége volt rá: az ott bajba jutott fiatal párnak. Kettejük életének legszebb pillanatában elfogyott a bor, és ez bizony az egész életükre megmaradó szégyenfolt lett volna.

Minden alkalommal, amikor indulok valahová vagy új küldetésbe kezdek, arra gondolok, valakinek ott szüksége van rám. A múltban sok olyan élményem volt, melyeken keresztül megtapasztaltam ezt az igazságot. Egyetlen helyen sem véletlenül voltam; nem azért, mert ez lett volna a sorsom, és nem azért, mert nagy szerencsém volt. Azért voltam ott, mert valakinek szüksége volt rám. Legyen ez bátorítás nemcsak a papoknak és a szerzeteseknek, hanem minden hívő embernek, aki Jézus tanítványának tudja magát, különösen pedig az időseknek: valakinek mindig szüksége van rájuk. Ezt a világnézetet formálták ki bennem a szép húsvéti ünnepek. Ezekkel a gondolatokkal kívánok örömteli, szép húsvétot minden kedves Olvasónknak! 

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában jelent meg.