Minden népnek sajátos történelmi hivatása van – A japán misszió olasz szemmel

Japánban a katolikusok a lakosság mindössze 0,3 százalékát teszik ki, míg a keresztények összességében sem érik el az 1 százalékos arányt. Luigina Buti kanossziánus nővér, aki az olaszországi senigalliai egyházmegyéhez tartozó Vaccarile településen született, jelenleg Omutában, Fukuoka prefektúrában él és szolgál. Munkáját hét rendtársával együtt végzi – egy angol, két indonéz és négy japán szerzetesnővel – az Omuta városában található Meiko Gakuen közép- és felsőfokú leányiskolában. A női szerzetes kongregációt 1808-ban Canossai Szent Magdolna alapította a szegények oktatása és megsegítése céljából. A rend nővérei ma is hűségesen folytatják az eredeti küldetést: életüket a nevelésnek, a betegek és idősek gondozásának, valamint a társadalmi igazságosság ügyének szentelik.

Az általuk vezetett oktatási komplexum megbecsült a környéken, mintegy 300 diáklány jár oda. „Mivel Japánban az iskola nem csupán a tanulás színtere, hanem az egész napot kitöltő számos iskolán kívüli tevékenység helyszíne is, egyáltalán nem könnyű megtalálni a módját annak, hogy egyházi csoportokat indítsanak, és olyan közösségi utakat, testvéri élményeket kínáljanak, amelyek a megosztáson és együttléten alapulnak” – magyarázta Andrea Falcinelli atya, hangsúlyozva a katolikus iskola szerepét ebben a kulturális közegben. Japánban több női és férfi kongregáció, valamint plébániák is elkötelezték magukat a katolikus iskolák népszerűsítése és gondozása mellett. Magániskolák és óvodák alapításával igyekeznek megmutatni a fiatal generációknak az evangéliumból fakadó életformát és tapasztalatot.

Omutától egy órányi autóútra, Kikuchi városában él a hetvenéves Silvano da Roit atya, xaveriánus misszionárius, aki Bergamóban született. (A Xavéri Szent Ferenc Külmissziós Jámbor Társaságát Guido Maria Conforti érsek, pármai püspök alapította 1895-ben, és Xavéri Szent Ferencről nevezve el – a szerk.) A misszionárius ugyanabban az iskolában hittant tanít, valamint a nővérek gyóntatója, emellett egy 87 fős kis közösség plébánosa. A japán kultúra elkötelezett kutatója, számos tanulmányt szerkesztett, amelyek a xaveriánus atyák ázsiai tanulmányi központjának honlapján is elérhetők. Sok minden más mellett rendszeresen látogatja és levelezik a börtönben lévőkkel.

Sokan nagy szeretettel emlegetik Giuseppe Piazzino atyát is, aki a Pápai Missziós Intézet (PIME) tagja. 1963. március 30-án, Giovanni Battista Montini bíboros – a későbbi VI. Pál pápa – szentelte pappá a milánói dómban, száz másik diakónussal együtt. Egy évvel később, több mint 60 éve, lelkesen indult Japánba. Az Olaszországban, Pradalungában született, 88 éves misszionárius még mindig szolgál: káplán a Saint Mary kórházban Kurumében, mintegy negyven kilométerre Fukuokától.

Közel 20 éve Japánban szolgál a Pápai Missziós Intézet másik tagja is, Andrea Lembo tokiói segédpüspök.

Történelmileg Nagaszaki – ahova 1945. augusztus 9-án, 11 óra 2 perckor ledobták az atombombát – a japán katolicizmus szíve. Az itteni lakosság 4 százaléka keresztény. Két hely különösen mély hatást gyakorol a látogatókra. Az első az új székesegyház, amelyet a lebombázott templom mintájára építettek. Itt őrzik azt a Szűzanya-szobrot, amelyen az atomtámadás nyomai máig felfedezhetők. Ez az a templom, amely előtt Nagaszaki keresztényei imádkoztak, vigaszt és reményt találva abban, aki magán viseli szenvedésük legmélyebb és legkegyetlenebb sebét.

A második hely egy apró ház, amelynek alapterülete két tatami (alig több mint három négyzetméter; Japánban a szobák méretét gyakran a tatamik számával jelölik – a szerk.). Ezt a házat a bombatámadás után Paolo Takashi Nagai (1908–1951) építette, aki gyermekeivel együtt lakott itt. A háznak a Nyokodó nevet adta, amely azt jelenti: „a hely, ahol úgy szeretik a másikat, mint önmagukat”.

Paolo Nagai orvos és radiológus volt, fiatalon tért meg a keresztény hitre. Amikor az atombomba elporlasztotta otthonát és feleségét, a gyász ellenére azonnal munkához látott, hogy segítsen túlélőkön, így őt is érte a sugárzás. Miután leukémiában megbetegedett, az ágya mellől fáradhatatlanul írt, rajzolt és tanult – hálás volt, hogy élhet és szolgálhat. Gondolatai, tanúságtétele egy egész város és egy egész nép szenvedését enyhítették.

Mégis, éppen Nagaszakiban bontakozott ki egy virágzó keresztény közösség, amely az üldöztetés következő évtizedeiben számtalan vértanút és hitvallót ajándékozott az Egyháznak. A japán katolikus egyház emlékezetében különös jelentőséggel bír az 1865. március 17-i dátum, amikor az úgynevezett „rejtőzködő keresztények” felfedték magukat Bernard Petitjean atyának, a Párizsi Külföldi Missziók Társaság tagjának, aki a nyugati kereskedők káplánjaként szolgált. Ez az esemény a hosszú „elzárkózás” időszakát (szakoku, 1641–1853) követően történt. Ebben a több mint két évszázadban Japánon kívül senki sem tudta, hogy az erőszakos üldözések ellenére maradtak-e még keresztények a Felkelő Nap országában. Úgy mesélik, hogy amikor IX. Piusz pápa meghallotta a hírt, sírva fakadt, és vele együtt egész Európa meghatódott a japán katolikusok tanúságtételétől, akik generációkon át megőrizték hitüket, anélkül, hogy papoktól bármilyen lelki segítséget kaptak volna. Miután nyilvánosságra léptek, ezek a keresztények az utolsó erőszakos elnyomások áldozatai lettek.

„Egy ilyen erőteljes kulturális és földrajzi különbözőség megtapasztalása bennem is felveti a kérdést: mit jelent népként létezni. Úgy tűnik, az Ige azt sugallja, hogy az autentikus népi lét egyetlen alapja az Atyától eredő közös meghívás. És hogy bizonyos értelemben a népeknek is, a Lélek világosságában és az Egyház közösségében sajátosh történelmi hivatásuk van, amely minden más nép javát szolgálja” – fogalmazott Andrea Falcinelli atya.

Forrás és fotó: Fides.org

Hollósi Judit/Magyar Kurír