„Hogy érezzék, valaki törődik velük, meghallgatja őket...” – Szalézi misszió Isztambulban

Van sör, török Efes és amerikai Budweiser. Fiatal férfiak grillhúst készítenek, közben vicceket mesélnek, beszélgetnek; a nők keleti fűszerekkel ízesítik a hús mellé szánt salátát. Kuncogás, nevetés hallatszik. Egyszerre mindenki elcsendesül. Asztalhoz ülnek, imádkoznak. „Közösségbe gyűltünk ma este – mondja Lorenzo Piretto isztambuli püspök –, ami megnyitja a szívünket, hogy odafigyeljünk egymásra és észrevegyük a másik gondjait.” A Miatyánk következik, angolul; török és arab nyelvre is fordítják.

A szaléziak oratóriumnak nevezik ezeket az összejöveteleket. A rendalapító, Bosco Szent János szellemében fociznak, imádkoznak, beszélgetnek lelki és hétköznapi dolgokról.

Simon Härting SDB az est folyamán sorban csatlakozik a kisebb csoportokhoz. Nevet, hallgat, tanácsot ad, beszélget; fehér pólóban és fekete térdnadrágban – úgy van jelen, mintha a nyáj egyik tagja, nem pedig pásztora lenne. Simon atya és szalézi társai egyszerűen vannak jelen itt, Isztambul közepén, a rend lelkigondozói központjában. Szükség is van rájuk. Ezek a fiatal felnőttek olyanok, mint kis színes halak egy hatalmasra nőtt tóban. Ide-oda cikáznak, ismeretlen mélységek felé, és nem tudják, hogy mi a céljuk és mikor érik el.

Andro és Marcel testvérek. Bagdadból, Irak fővárosából jöttek. Káld keresztények. Szép életük volt. Volt pénzük, munkájuk; míg szét nem hullott minden – mondja el a 24 éves Marcel. Beszél az amerikai megszállásról, a bizonytalanságról, a támadásokról és arról, amit az újságok politikai rovatai „növekvő vallási intoleranciának” neveznének. Marcel és családja számára ez ottani életük végét jelentette. Síita harcosok támadták meg otthonukat, és mindent elvittek, amit csak tudtak, és azt mondták, ha visszatérnek, és még mindig ott találják őket, akkor megölik őket. Menekülniük kellett. Családjuk Bagdadból az ország északi részébe, a kurdok által ellenőrzött területre költözött, amely az amerikai invázió után is viszonylag biztonságosnak és stabilnak számított.

Moszul nagyon sok délről menekülő keresztény menedékhelyévé vált. Egészen addig, amíg az Iszlám Állam terroristái meg nem támadták. „Ami ezután történt, azt nem lehet szavakkal leírni” – mondja Marcel. Elhallgat, megvakarja a fejét. „A Bibliában meg van írva, hogy minket, keresztényeket üldözni fognak, és próbára tesznek.” Ismét menekülniük kellett; nem maradt más lehetőségük, mint a szomszédos Törökország. „Mindent elvesztettünk, idegennek számítottunk, erre hamar rájöttünk. Először Anatóliába mentünk, ahol keresztényként nem ajánlom, hogy megmutasd a keresztedet, ha szeretnéd épp bőrrel megúszni a napokat. Itt, Isztambulban sokkal jobb a helyzet.”

Marcelékéhez hasonló a szalézi udvarban összegyűlt többi fiatal férfi és nő története is, akik most mintha csak egy kellemes grillezés vendégei lennének. Mindannyian a Közel-Keletről érkezett keresztények, és ebben a városban rekedtek, Ázsia Európába vezető kapujában. Egy teljesen felborult világban. „Lecsúsztam volna, ha nincs itt Simon atya és a többi szalézi testvér – mondja Andro, Marcel bátyja. – Az oratórium lett az új otthonunk.”

Az isztambuli szalézi oratórium olyan hely, ahova a fiatal felnőttek visszatérhetnek. Mindig. Főleg olyankor, amikor félő, hogy a város pusztító ereje elnyeli őket. Mert Isztambul megváltozott, mérhetetlenül hatalmasra nőtt, és az egész régió zűrzavarában a menekültek központjává vált. Törökország csak Szíriából négymillió embert fogadott be hivatalosan azóta, hogy a háború mélységbe taszította a szomszédos országot. Már a tálibok hatalomra kerülése előtt is nőtt az Afganisztánból érkezők száma. A szíriaiakkal ellentétben ők nem kapnak hivatalos védelmi státuszt az országban. Egyes városokban bevándorlóellenes tüntetések voltak. Aki teheti, és van elég pénze, embercsempészekhez fordul, akik megváltást ígérnek Európában – és sokan kockáztatják az életüket.

Andro, Marcel és a többiek várnak. Évek óta. Miközben menekültek milliói haladtak át Isztambulon, hogy illegálisan Görögországba és az Európai Unió tagállamaiba jussanak, a Simon atya és a szaléziak körül összegyűlt keresztények maradnak. „Mert nem akarunk illegálisan utazni valahova, hanem hivatalosan, papírokkal, meghívóval, hogy esélyünk legyen rendes új életet élni” – magyarázza Marcel.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR), hivatalosan is nyilvántartásba vette a családokat, melyek várják a meghívást az elosztási programban részt vevő országok valamelyikétől. Ezek közé tartozik az USA, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália is, Marcel vágyott célpontjai. „Nem tudjuk, mikor jön a meghívó, hogy indulhatunk. Akár évek is eltelhetnek.” Hogy lehet ezzel megbirkózni? Marcel a szalézi házra mutat, a szívére és az égre.

Simon atya nap mint nap a menekültekkel foglalkozik. Este, amikor – mint ez alkalommal is – együtt grilleznek; reggel, amikor rendtársaival a családok gyermekeire vigyáznak, és délután, amikor a hivatali órákban kétségbeesett embereket fogadnak, akik a szaléziak segítsége nélkül nem boldogulnának ebben a városban. „Természetesen nem mindig könnyű. Gyakran csak a szenvedés látszik, és hogy feladják. Azt akarom, hogy a fiatalok, akik valamilyen módon a peremre kényszerültek, érezzék, hogy valaki törődik velük, segíti, meghallgatja őket, és olyan dolgokat is vállal, amelyeket mások nem tennének meg értük. Ez volt alapítónk, Don Bosco legfőbb vágya, és nekem is az.”

A felső-bajorországból származó Simon Härting atya első szolgálati helyén speciális nevelési igényű fiatalokkal foglalkozott Németországban; ezt követte isztambuli kiküldetése, amely egyszerre próbatétel és lehetőség a 38 éves német fiatalember számára. Nyitott füllel és szívvel van jelen a menekültek számára az oratóriumban. Az isztambuli német közösség lelkipásztoraként hol kerékpárral, hol hajóval keresi fel híveit a hatalmasra nőtt metropoliszban. Szentmisét mutat be a gyönyörű Szentlélek-katedrálisában a város idegen nyelvű közösségei számára. Kolostori szobájának falán nagy betűkkel a következő felirat olvasható: csodálkozás. Simon atya véleménye szerint ez a Biblia egyik kulcsszava; újra és újra elhangzik: a tanítványok elcsodálkoztak. „Ezt a csodálkozást lehet jól megtanulni Isztambulban. Például amikor török rendőrök jönnek be a székesegyházba egy afrikai külügyminiszter kíséretében, aki ott akart imádkozni. Először kíváncsian nézelődnek, majd lelkesen fényképezkednek a püspökkel, és arra is megkérik, hogy állítsa úgy a keresztet a mellkasán, hogy jól látszódjon a képen.”

Olasz, haiti és ghánai rendtársaival alkotják a szaléziak közösségét Isztambulban.

Forrás: donbosco-magazin.eu

Fotó: Heinz Stephan Tesarek/donbosco-magazin.eu; szaleziak.hu

Magyar Kurír
(gj)