Kapin Pisti, a valódi emberszerető – Papp Miklós megindító gyászbeszéde paptestvéréről, barátjáról

A gyönyörű és megható szertartáson István atya egyik közeli barátja, Papp Miklós atya szólt a gyászoló családhoz és a megrendült testvérekhez. A teljes beszédet az alábbiakban közreadjuk, illetve IDE kattintva meg is hallgathatják.

Kedves gyászoló testvérek! Kedves gyászoló család!

Megrendülve jöttünk mindannyian erre az imádságos órára, megrendülve jött tisztelendő asszony, Szilvike. Hát nemrég mulattunk együtt a lagzitokban. Együtt szentelődtünk pappá Istvánnal, együtt feküdtünk az oltár előtt várva a papszentelés kegyelmét, együtt figyeltük egymás gyermekei életének az alakulását; megünnepeltük az ezüstmisét és az ezüstlakodalmat, és most szeretnénk veled itt lenni ebben az imádságos órában is.

Megrendülve vannak itt gyermekei, mert édesapátok nagyon szeretett titeket. És édesapátok már, amikor pont kibomlik életeteknek a gyümölcse, ő máshogy lesz veletek, de veletek lesz minden családi ünnepségben és családi együttlétben. Édesapátok nektek nagyon sokat adott. Lehet, hogy 54 évet élt, de más 80 év alatt nem ad ennyit. Sokat kaptatok édesapátoktól.

Megrendülve vagyunk a testvéreivel együtt, mert tudom, hogy a testvéreinek is István cölöp volt, mérce volt, s valahogy együtt nem hisszük el, hogy Istvánt már nem írja ki a telefon, hogy keres minket.

Megrendülve vagyunk a szüleivel, István bátyámmal és Icuka nénivel, mert attól nagyobb fájdalom, hogy az ember a gyermekét temeti, szerintem nincsen. Bármit odaadna az ember, csak a gyermeke élete menjen.

Sorolhatnám még mindannyian: barátok, hívek, papok, megrendülve vagyunk itt, és azt kell mondanom, hogy mégis utolsó erőinket összeszedve is szeretnénk megadni azt a méltó búcsút István atyának.

Kapin István atyát úgy ismertük sokan, hogy a Kapin Pisti. Egy jó alak, egy jó figura, egy vidám pap, de én szeretném, ha ezen figura mögé néznénk, hogy ki volt István atya;

és láttuk őt betegen is, és láttuk szenvedni is, és szeretném, ha e mögé is néznénk, és nem csak ezek a képek és emlékek maradnának meg. Szeretném, ha István atyára tekintenénk.

István atya – a valódi emberszerető

Minden papnak a papságában az a szép, amennyi abból Krisztus papsága. S István atyánál én láttam három olyan vonást, amit én magam is csodáltam benne. Nyilván a papi hivatás egy misztérium, ami nem fér szavakba, de hadd mondjak három gondolatot. Az egyik egészen korán történt velünk, míg Budapesten laktatok, és ott az első emeletről mentünk lefelé a lépcsőn, a lépcsőházi homályban, és akkor odalépett egy idős nénihez. Valahol ott lakott ő is, és elkezdtek beszélgetni. És testvérek, olyat láttam, amitől én ott megálltam. Ők mentek még lejjebb két-három fokot a lépcsőn, és én ott megálltam, mert olyat láttam, hogy István pillanatok alatt – ezt a szót hadd használjam – odadörgölőzött annak a néninek a szívéhez. Olyan szeretettel, azzal a barátsággal, azzal a jókedvvel, amit ismertünk benne, pillanatok alatt odabújt, odadörgölőzött ennek a néninek a szívéhez.

Mindannyian ezt tapasztaltuk meg benne. Hogy pillanatok alatt a szívünknél tud lenni. Testvérek, honnan volt ez? Mondhatnánk, hogy ilyen volt a természete, szerencsés természetű? Mondhatnánk, hogy a szülei nevelték bele a tiszteletet a másik felé? Vagy ebben benne volt a feleségének, Szilvikének is a szelídsége? Vagy a pannonhalmi nevelés, ahol megtanították neki, hogy az igazán intelligens ember figyel a kicsikre. Mi van abban, amit mindannyian átéltünk Istvánnál, hogy olyan könnyen oda tudott jutni a szívünkhöz? Én azt mondom, testvérek, földbe gyökerezett ott a lábam, én azt mondom, hogy ott teofániát láttam, theósziszt láttam. Ezek nekünk gyönyörű keleti szavaink. Az Isten-jelenés, az átistenülés, de néha azt érzem, ilyen misztikus köd magasságába emeljük ezeket a fogalmakat, mintha egy egyszerű pappal, egy háromgyerekes anyukával, az ügyfeleinkkel nem történhetne meg a teofánia, a theószisz; mintha a táborhegyi fény csak valami misztikus magasságban lehetne.

Ott a lépcsőházi homályban én ezt a táborhegyi fényt láttam István atyán, mert rajta fölragyogott Istennek – én azt gondolom – a legszebb vonása: az emberszeretet.

Istennek olyan sok vonása van. Úgy mondjuk: minden pap egy szép vonását jeleníti meg az Istennek; minden szent Istennek egy szép vonását mutatja. Istennek van olyan vonása, hogy Isten bölcs, Isten szép, Isten szent. Szent Isten, szent erős, szent halhatatlan. Isten abszolút lét, Isten intelligencia. Istennek nagyon sok vonása van. A legszebb vonása az a melegszívű emberszeretet. És Istvánon ezt éreztük mindannyian. Ez nem pszichológia, ez nem jólneveltség, ez nem a természetének a kérdése; én azt gondolom: akkor tud valakin ez a vonás így földerülni, ha maga is érzi állandóan az emberszerető Isten jelenlétét. Én Istvánban ezt nagyon csodáltam.

Tudják, testvérek, mindannyian erre vágyunk, az Isten közelségére, és ezért fontos nekünk a böjt, fontosak az imádságok, fontos az aszkézis, fontos a teológia, mintha mi néha hosszabb utakon járnánk be azt, ami István atyának úgy közvetlenebbül sikerült. Tudjuk, tudott ő protokollt tartani Máriapócson, Debrecenben, Budapesten; fogadott ő minisztereket, államtitkárokat, olimpikonokat, egyházi, állami méltóságokat – tudott ő protokollt tartani, de jól tudjuk, hogy úgy le tudta ezeket rövidíteni, olyan csodálatos meleg, emberbaráti szeretettel tudott az emberek szívéhez közel kerülni, hogy csak csodáltuk.

Igen, valami Krisztus papságából fölragyogott ebben, és ez a teofánia, ez a theószisz. Néha ezekről mintha ilyen spirituális nagyképűséggel beszélnénk, ilyen keleti lelkiséggel beszélnénk, és elfelejtenénk, hogy egy papon is, István atyán is ez meg tudott jelenni.

Én azt gondolom, azért tudta István így lerövidíteni az utat mindegyikünk szívéhez, mert neki a szíve nagyon közel volt az emberszerető Istenhez.

István atya: a tág lelkű, igazi újszövetségi pap

A másik vonás, amit nagyon csodáltam benne, hogy tág volt a lelke. Ezt mindannyian tudjuk, hogy neki olyan tág volt a szíve, az érzései, a gondolkodásmódja – ő mindig tágan élt. Amikor Budapestre került, akkor sem csak a templomban végezte a szertartást, meg ült az irodában, hanem szerteágazó milliónyi kapcsolata volt mindenféle emberrel. Aztán mikor elkerült Máriapócsra, oda is vitte a vízióit, vitte a gondolatait, a szívének a tágasságát, hogy nemcsak egy kis falusi templomban kell végezni a szertartásokat, hanem elkezdték kiépíteni Máriapócsot: zarándokhely, fogadó, játszótér; elkezdett kapcsolatokat keresni Nyírbátorral, a fürdővel, az állatkerttel és a polgármesteri hivatallal, turisztikai központokkal. Tág volt a lelke, és ezt a tágasságot, ezt láttuk rajta, hogy szereti a művészeteket. Az egész családotokban ott van a művészetnek ez az igényes szeretete. De szerette a népi vallásosságot is Pócson; milliónyi zarándokkal tudott beszélgetni. De lehetett vele intellektuális teológiáról is beszélni.

Tág volt a lelke. Olvasott irodalmat, találkozott rendszeresen nívós emberekkel, és tudott velük egy szinten beszélgetni. Tág volt a lelke.

És hadd mondjam azt is: tág lelkével ő szabad volt a pénztől, úgy, ahogy mi nem sokan. Én szerzeteseket is tanítok, és látom, hogy ott sem mindenki olyan szabad a pénztől, mint István volt. Mindannyian tudjuk, nem nagyon érdekelte, hogy ő jól járjon, hogy ő milyen autóval jár, éppen milyen ruha van rajta – az ő szíve ezektől szabad volt. Tág volt a szíve.

És hát, testvérek, ez miért fontos; és én miért sajnálom személyesen is, hogy István barátunk elment; és a mi görögkatolikus egyházunkat is miért sajnálom, hogy egy ilyen papunk most elment? Mert van egy ortodox teológus, aki azt mondja, saját ortodox papjait kritizálja, hogy túlzottan bezárkóznak a templomba és csak a templomi liturgiával foglalkoznak; és azt mondja ez az ortodox teológus, kritizálva a saját papjait, hogy nem veszik figyelembe, hogy van egy másik lakoma is, a mennyei lakoma, ahová szintén hívni kell embereket, de ahhoz ki kell menni a templomból, és az út széléről, a sövények mellől, mindenhonnan be kell gyűjteni az embereket. Nem lehet csak a templomban a templomi liturgiára, ami a legszentebb életünk csúcsa és forrása, de nem lehet csak erre a lakomára figyelni. Azt mondja a teológus, hogy az Ószövetségben elkülönül egymástól a papság és a prófétaság. A papok a templomban végzik – kényesen figyelve a tisztasági előírásokra – a szertartásokat, az áldozatokat, ott bent a templomban, kényesen figyelve a rubrikákra. A próféták más személyek, azok Isten fáklyái, azoknak vízióik vannak. Az Ószövetségben ez két külön alak és az újszövetségi papságban ez a két alak (...) egy lesz.

Az újszövetségi papsághoz az a hű, aki a templomban végzi szépen a szertartásokat, de aztán tud kimenni és hívni, és barátságos lenni. Na, Istvánon ezt éreztük, ezt a tág lelket, ezt az igazi újszövetségi papságot.

Azt mondta II. János Pál pápa: mi még az ő nemzedéke vagyunk. Mikor itt járt, akkor külön össze akarta gyűjteni az akkori papnövendékeket. Nem volt benne a programban, de ő ragaszkodott hozzá. A Mátyás-templomban Magyarország összes papnövendékét összegyűjtötték, és II. János Pál pápa azt mondta nekünk 1991-ben, a rendszerváltás után rögtön: Be ne zárkózzatok! Menjetek! Ezerszer elmondta: Menjetek! Eddig a kommunisták bezártak titeket a templomba: legyen a vallás magánügy, végezzétek a kis szertartásaitokat, de a vallást bele ne vigyétek a gazdaság, a kultúra, a sport, a politika világába, legyetek bezárkózva. Na, a pápa ránk szólt, hogy menjetek, be ne zárkózzatok, most jött el az ideje, és mi Istvánnal valahogy II. János Pál pápának a fáklyájából kaptunk. És bennünk van az, hogy menni kell, és megszólítani mindenféle embert, civil szervezeteket, polgármestert, sportköröket, múzeumokat, egyszerű embereket, családokat. Jól tudjuk, István atya milyen volt. Bennünk van ez a fáklya, hogy menjetek, ez az újszövetségi papság. Tág lelke volt, ő ezt olyan szépen tudta művelni. És néha bohóckodott, tudjuk, énekelt – nem nagyon tudott énekelni, mint én sem –, de szeretett, jókedvű szeretet volt benne, jókedvű. A szeretetnek is annyi arca van, de benne  jókedvű szeretetet tapasztaltunk. Tág volt a lelke, és jókedvű volt benne a szeretet. Jaj, de fog hiányozni...!

Mert nekünk, papoknak, tudják, testvérek, azt tanították a szemináriumban – rosszul –, hogy keresd azt, hogy milyen a jó pap, és úgy kell beöltözni, hogy alig látsszon belőled valami, hogy a személyedet szinte föl kell adni. Én értem, hogy papnak lenni valóban jelent önmeghaladást, csapatmunkát, együttműködést. Én ezt értem, de alig mondták nekünk, hogy fordítva is igaz a történet:

a papságnak van szüksége rád, a te személyedre, a te egyéniségedre. Na, István atya nem adta föl a lelkét.

Ő soha nem hazudtolta meg a nyírkarászi származását, a családját, a barátait, a kultúráját, azt, hogy cseh irodalmat olvas, és szereti az avantgárdot, hogy ő ezeket soha nem hazudtolta meg, hogy tág a lelke – és az egyéniségét belevitte a papságba, és ez a jó. Mert egyébként csak tele vagyunk szorongásokkal, hogy elég jó pap vagyok-e, megfelelek-e, és a szorongást terjesztjük a családban, az egyházközségekben, a püspökségen, terjesztjük a szorongást.

Az újszövetségi papságban nincs helye a szorongásnak, a félelemnek, mert akkor ott nincs szeretet. István atyában nem éreztük ezt.

Úgy mondta: nekünk, papoknak többet meg kellene veregetnünk a saját vállunkat, akkor talán másokét is többet megveregetnénk. Nincs helye a szorongásnak, hanem ennek a jókedvű, tág lelkű, meleg emberszeretetnek van helye.

István atya keresztútja – a szent sebek

És a harmadik, amit láttam István atyám, hogy végigjárta a maga keresztútját. Testvérek, megkopott testileg és lelkileg. És amikor mi megkopunk, annak egyik oka, hogy ilyen a természetünk. Természetes, és alázattal el kell fogadnunk, hogy elfogyunk és megkopunk. A megkopásunkban lehet bűn is. És igenis mindig kérjük, hogy az Isten legyen irgalmas az elhunythoz. De a megkopásban, testvérek, lehet az is, hogy valaki a szolgálat közben kopott meg. Ezt csak az Isten látja, hogy amikor egy ember testileg és lelkileg megkopik, abban mennyi a természetes folyamat, mennyi a bűn, és mennyi a szent megkopás.

Ezért

Istené az ítélet. Csak ő látja és tudja ezeket kibogozni. De én szeretném mondani: István atya megkopott testileg és lelkileg, és ebben vannak szent sebek is.

Máriapócson egy nagy búcsút megszervezni az egy fél infarktus. Százezrek, milliók, egyházi, állami protokoll, egyszerű emberek, rendőrök, mentősök, főzni nekik... Egy ilyet megszervezni 16 éven keresztül! Persze, hogy megkopott. Hol van az a harminc év, ami István atya egészségéből hiányzik? Ott van a máriapócsi téglákban, ott van abban a sok százezer megáldott rózsafüzérben; ott van abban a 0–24 órás ügyeletben, amit Máriapócson teljesíteni kell – ott van az ő egészsége. Az ott töltött évek kétszeresen, háromszorosan számítanak. És ott van abban, ahogy itt Debrecenben is, hát mondjuk így, izgága volt, ment, szeretett, nem kímélte magát.

Vannak neki szent sebei, s testvérek, azt kell mondanom, hogy illúzió az, hogy mi a keresztre feszített Krisztust sebek nélkül tudjuk szolgálni. Hogy mi tudunk olyan papok lenni, akik nem sebződnek meg. Illúzió. Megsebződünk. S kicsit olyanná válunk, mint a proszfora, amit lándzsával megsebeznek, és aztán kiosztanak. Ilyenné válunk. Kapunk sebeket magunktól, hát a saját családunktól sokszor, a hívektől, a püspöktől, idegenektől – nem lehet megúszni a papságot sebek nélkül. És én azt mondom, hogy amikor egy papnak a sebeit látjuk, a szent sebeit, azt pont úgy kell tisztelni, mint Krisztus Urunk sebeit.

Nemcsak az ikonokon és a szobrokon kell tisztelni Krisztus sebeit, hanem a papokon is.

Mondják nekünk, hogy sportoljunk, meg mentálisan simítsuk ki az idegeinket. Vannak olyan terhek rajtunk, amit nem lehet. És hogy ezt ki hogy kezeli – nem könnyű. De én bízom benne, hogy István sebeit a sebzett Krisztus átöleli.

S hogy mi lesz most? Holnap Mária Magdolnával visszük az olajat, megkenjük vele Istvánt, visszük a leplet, rátakarjuk az arcára, és aztán évről évre visszajárunk a sírjához, és várunk...

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír