Reverendára cserélte a focimezt – Húsz éve szolgál Salgótarjánban a Pro Urbe díjas Varga András

 – Lassan 34 éve szolgál a megyében, azonban messze innen, az ország északnyugati csücskében született és nevelkedett.

– Mosonmagyaróváron születtem, és egy kis faluban, Dunaszigeten nőttem fel. Két bátyám van, egyikük matematika–fizika szakos tanár. Az ő példáját követve hasonló pályán gondolkodtam, de beláttam, hogy nem lenne türelmem a tanításhoz. Így az általános iskolát követően Sopronba kerültem távközléstechnikai szakközépiskolába, itt kapcsolástechnikai műszerészként érettségiztem.

– A vallásnak ekkor milyen szerepe volt az életében?

– A szüleim vallásosak voltak, így vallásos neveltetésem volt, gyerekkoromban ministráltam is. De ekkor még nem érdeklődtem tudatosan a papi hivatás iránt. Sopronban a kollégiummal szemben egy kéttornyú templom állt, és én hétvégente mindig részt vettem a szentmiséken. Emellett ugyanolyan közösségi életet éltem, mint a társaim, de nem beszéltem csúnyán, igyekeztem helytállni a feladataimban. Hétvégente hívtak a többiek magukkal szórakozni, és miután többször elhárítottam ezt, megkérdezték, hogy miért nem tartok velük. Azt hiszem ez volt az első tanúságtételem. Nem volt könnyű kiállni tizenhat fiú elé – ennyien voltunk egy hálóban –, és elmondani, hogy én templomba járok hétvégente. De elfogadták, sőt ezt követően többen eljöttek velem.

– Említette, hogy ekkor még nem készült tudatosan a papi hivatásra. Mi szeretett volna lenni?

– Nagy álmom volt, hogy válogatott focista leszek. Sopronban a kollégiumnak volt egy komoly futballcsapata, amiben én is benne voltam; később a helyi sportegyesület leigazolt. Azonban a meccsek és az edzések hatása meglátszódott a tanulmányi eredményemen. Talán az is isteni jelzés volt, hogy a szabad szájú társaságba nem tudtam beilleszkedni, így világossá vált előttem, hogy nem ez az én utam.

Mivel a szüleim távol voltak, így Isten elé tártam a kétségeimet. Ő adott erőt ahhoz, hogy lemondjak erről az álomról.

A foci azonban továbbra is fontos része maradt az életemnek.

– Ezt követően már világos volt ön előtt, hogy a papi pálya lesz az útja?

– Még ekkor sem gondoltam ezt. Azonban ebben az időszakban történt egy érdekes eset. Egyik mise után, ahogy kijöttem a templomból, és haladtam át a téren a kollégium felé,

egy számomra ismeretlen hölgy odalépett hozzám, és azt mondta: imádkozni fog azért, hogy pap legyek. A mai napig nem tudom, hogy ki volt az illető,

még az is elképzelhető, hogy Isten egyik angyala. Azonban a középiskola után több főiskolára és egyetemre is beadtam a jelentkezésemet, műszaki irányba. A Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára fel is vettek 1981-ben. (...) 

Sokat vívódtam, de tudtam, hogy ha Isten álmát elkérem, és az általa kijelölt úton járok, akkor boldog leszek. Negyedéves egyetemista voltam, amikor eldöntöttem, hogy elmegyek a papi szemináriumba. Ezt közöltem is lelkivezetőmmel, aki nem örült a döntésemnek. Azt mondta, hogy amit elkezdtem, azt előbb fejezzem be. Így jöttek a vizsgák, a diplomamunka és az államvizsga. Emlékszem, hogy

kedden volt az államvizsga, és a következő hétfőn már a szemináriumi felvételi.

A budapesti Központi Szemináriumba vettek fel, de én kértem, hogy Esztergomba kerülhessek. Így lett.

– Pappá szentelését követően került Nógrád megyébe.

– 1992. június 20-án Paskai László bíboros az esztergomi bazilikában szentelt pappá. Az első szolgálati helyem Balassagyarmaton volt, ahol két évet töltöttem. (...) Majd egy nagyon szép tízéves időszak következett, amikor Nógrád, Diósjenő és Berkenye híveit szolgáltam immár plébánosként. A közösségépítés nagy szerepet kapott ezekben az években, és természetesen a fiatalokkal való együtt gondolkodás. (...)

 – Szeretik és tisztelik az emberek Salgótarjánban és környékén, az önkormányzat által önnek ítélt Pro Urbe díj ennek egyik bizonyítéka.

– Nagyon örülök a díjnak, amit kaptam, de az igazi öröm számomra, ha összejönnek az emberek, amikor közösség épül, és jól érezzük együtt magunkat.

Az emberek segítésén és szeretetén keresztül érzem magam boldog embernek.

Az is öröm számomra, hogy szeretnek az emberek, de talán ennél is fontosabb, hogy rajtam keresztül eljussanak Istenhez. Az ugyanis nem biztos, hogy én holnap is itt leszek, de Isten mindig itt lesz! Pappá szentelésemre a következő jelmondatot választottam a Szentírásból: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme meddő nem marad.” (1Kor 15,10) Ezt érzem mindennap, hogy megtart Isten kegyelme.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható. 

Forrás: Váci Egyházmegye; Nool.hu

Fotó: Lorkó Dávid, Vendel Lajos, Hegedüs Márk

Magyar Kurír