Spiritualitás, közösség és szolgálat: Carles Gil generális a piarista küldetésről a 21. században

– Sok szeretettel köszöntöm Magyarországon Carles Gil i Saguer generális atyát. Bemelegítésként engedjen meg egy személyes kérdést: hosszú és sokszínű út vezetett odáig, hogy a piarista rend generálisa lett. Ha visszatekint erre az útra, mely belső élmény volt a legmeghatározóbb, amely a leginkább formálta Önt?

– Nagyon örülök, hogy itt lehetek, és köszönöm, Levente, hogy beszélgethetünk. Fontosnak tartom azt a szót, amit használtál: formál. Ez számomra egy kedves kifejezés, mert a formálódás sosem egyetlen pillanat műve, hanem időt, finomságot és odafigyelést igénylő folyamat. Éppen ezért nem egy kiemelt eseményt említenék, hanem több olyan helyzetet, amelyek együtt alakították a hivatásomat. Taizé különösen meghatározó élmény volt. Ott, az imádság iskolájában élhettem meg a csend, a zene és a közösség erejét – mindazt, ami mélyen gazdagította a lelki életemet. Ugyanilyen fontosak számomra a piarista diákéveim: a nyári táborok, a különböző szolgálati lehetőségek és az a rendkívül támogató környezet, amelyet szüleim és tanáraim jelentettek. Tizenöt-tizenhat évesen Katalóniában találkoztam egy piaristával, aki önkéntes szolgálatra hívott Barcelona egyik legszegényebb közösségébe. A Cottolengo szeretetotthonban dolgoztam, ahol súlyos szellemi vagy testi fogyatékossággal élő embereket gondoztak. Hetente egyszer jártam oda, hogy segítsek az étkeztetésben azoknak, akik mozdulni sem tudtak. Ez a kapcsolat olyan emberekkel, akik a legsebezhetőbbek közé tartoznak, mély nyomot hagyott bennem. Ha visszatekintek,

ezt a három tapasztalatot látom alapvetőnek: a spiritualitás élményét, a közösség erejét és a szolgálat megtapasztalását.

Ezek együtt formálták azt, aki ma vagyok.

– Van olyan élménye a beteg emberekkel való találkozásaiból, amely különösen mély nyomot hagyott Önben?

– Két történet jut eszembe. Az első nagyon fiatalon történt, talán tizenöt éves lehettem. Önkéntes szolgálatom első napja végeztével hazaértem, és nem tudtam enni – annyira megterhelő volt a tapasztalat. Volt ott egy férfi, José, akinek nem volt izomzata a nyeléshez. Miközben etettem, ő csak köhögött. Nehéz helyzet volt, és akkoriban szinte meghaladta azt, amit fel tudtam dolgozni. A másik történet később esett meg, amikor a Szeretet Misszionáriusaival – Teréz anya nővéreivel – szolgáltam együtt. Étel- és italosztásban segítettem. Tejet töltöttem poharakba, de csak félig töltöttem meg őket, mert úgy gondoltam, ez udvariasabb. Egy férfi azonban rám nézett, és azt mondta: „Töltsd tele a poharam!” Igaza volt. Rájöttem, hogy itt nem a szelíd udvariasság a megfelelő viszonyítási pont, hanem az ember valós szükséglete. Tejet kért, ezért egyszerűen meg kellett volna töltenem a poharát. Ez az apró jelenet adott nagyon mély tanítást arról, hogyan érdemes közelíteni a szegénységben vagy kiszolgáltatottságban élő emberekhez.

– Segítették ezek a tapasztalatok a piarista hivatás felé vezető útján? Mi volt az a pillanat, amikor végleg elköteleződött a piarista szerzetesi élet mellett?

– Igen, mindez szerves része annak a belső útnak, amelyen végül megértettem a hivatásomat. Úgy gondolom,

az életünk során többször is meghívást kapunk arra, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak. Három-négy, talán öt olyan nagy kérdést, amelyek hosszú távon kísérnek minket, és amelyek segítenek megérteni, mire is hív bennünket Isten.

Az értelem szó latin eredete (intus legere, vagyis ’belül olvasni’) nagyon találó: ezek a kérdések mintegy belülről olvasnak bennünket, és feltárják, kik is vagyunk valójában. Ahogy jártam az önismeret útját, egyre világosabb lett számomra néhány alapvető igazság önmagammal kapcsolatban: hogy fontos számomra a spirituális élet és az ima; hogy szeretek közösségben élni; hogy öröm számomra a tanítás – még ha eredetileg jogászként is végeztem; és hogy mélyen foglalkoztat az igazságtalanság tapasztalata a világban, ezért szeretnék hozzájárulni egy igazságosabb társadalom építéséhez. Amikor ezeket a szálakat összekapcsoltam, világossá vált, hogy mindez a piarista hivatás lényegéhez tartozik. Ekkor gyűjtöttem bátorságot, és meghoztam a döntést.

– Most, generálisként, hogyan látja: mi a piarista közösség jövője és küldetése a 21. században?

– Elöljáróban fontos megjegyeznem: igazából véletlenül lettem generális. A rendfőnököt hatévente választjuk, a generálisi káptalan ciklusaihoz igazodva. Az elődömet, Pedro Aguadót (teljes neve: Pedro Aguado Cuesta – a szerk.) Ferenc pápa a hatéves ciklus negyedik évében püspökké nevezte ki. A szabályzat szerint ilyen esetben azonnal új vezetőt kell kijelölni. Ez nálunk egy lezárt boríték felbontását jelenti, amelyben ott van a megválasztott utód neve. Az enyém volt benne. Elsőre meglepő volt, de tudtam: olyan csapat áll mellettem, akikkel biztonságban és jó irányba lehet vezetni a rendet. A legutóbbi, 2022-es mexikói káptalan meghatározta azokat a stratégiai irányokat, amelyek mentén dolgozunk, így szilárd alapokra építhettem. Amikor felismertem, hogy minden adott – egy jó csapat és egy közös vízió -, csak annyit mondtam magamnak: „Rajta, emberek, legyen bennünk bátorság.” A küldetésünk ugyanaz, mint négyszáz évvel ezelőtt: a fiatal fiúk és lányok oktatása-nevelése. Ma azonban ehhez hozzá kell tennünk a családok támogatását is. Úgy kell oktatnunk, hogy közben elismerjük a szülőket elsődleges nevelőként. Külön figyelmet kell fordítanunk azokra a gyerekekre, akik szegénység, társadalmi periféria vagy pszichológiai nehézségek miatt különösen sérülékenyek.

Kalazancius arra hívott minket, hogy „reformáljuk a társadalmat”, ez a reformatio reipublicae. Ez azt jelenti: nevelőmunkánkkal változást kell előidéznünk a világban. Ehhez elkötelezettségre, kreativitásra és vállalkozó szellemre van szükség.

– Hogyan maradhat élő és releváns a piarista pedagógia ebben a modern, sokszínű világban?

– Úgy, ha identitásunkat hűségesen, de nem mereven éljük meg. A hűség nem mozdulatlanságot jelent, hanem azt, hogy megőrizzük, kik vagyunk, miközben képesek vagyunk formálódni a világgal együtt. Ez a dinamizmus nehéz, de szükséges. A lényeg, hogy Magyarországon, Kongóban vagy Japánban ugyanabból a karizmából éljünk, még ha egészen más kontextusban is.

Fontos, hogy ne generáljunk kulturális háborúkat, ne konfrontációban gondolkodjunk. Inkább azon az értékkínálaton legyen a hangsúly, amit hitelesen nyújtani tudunk.

Ha hűek maradunk Kalazancius szelleméhez, és közben valódi párbeszédet folytatunk a világgal, akkor hitelesen tudjuk formálni a társadalmat.

A teljes beszélgetés IDE kattintva olvasható, illetve az alábbi videóra kattintva angol nyelven meghallgatható.

Szerző: Fogarasi Levente

Fotó: Barlay Vince

Forrás és videó: Piarista Rend Magyar Tartománya

Magyar Kurír