Leó pápa a Movistar Arénában: Ne féljünk attól, hogy az örökkévalóság átjárja a mindennapi életet!

Madrid bíboros érsekének köszöntő beszéde után tanúságtételek hangzottak el, melyeket Sara Baras világhírű flamencotáncos művészi előadásai kísértek.

Tanúságot tettek: Antonio Banderas; José María Coello de Portugal, a Complutense Egyetem rektora; a gazdaság és a munka világának képviseletében Antonio Garamendi, a Vállalkozói Szervezetek Spanyol Szövetségének (CEOE) elnöke; Unai Sordo, a Munkásbizottságok főtitkára; és Ángela Lopez de Miguel, a Spanyol Kis- és Középvállalkozók Szövetségének (CEPYME) elnöke, végül két sportoló, Carolina Marín és Teresa Perales.

A Szentatya beszédét a záróének, egy zenei előadás és a pápai áldás követte.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.

Főtisztelendő bíboros úr, kedves barátaim!

Örülök, hogy ezen a helyen találkozhatom veletek, amely nemcsak sport-, művészeti és kulturális eseményeknek ad otthont, hanem az emberi lélek mély érzéseinek is: az örömnek és a csodálatnak, a lelkesedésnek és a reménynek, a szomorúságnak és a csalódottságnak is.

Ebben a szépséges országban lehetetlen nem rácsodálkozni arra az alkotókészségre, amely végigkíséri történelmét és formálja identitását. Ez a szépség látható városaiban, utcáin és műemlékein, terein és kertjeiben, egyetemeiben és templomaiban, zenéjében, festészetében, táncában és konyhaművészetében. Itt azoknak a nemzedékeknek a lelke is érzékelhető, amelyek átalakították a tájat és sajátos arculatot adtak neki; s ez minden vonásban feltárja előttünk az emberi lélekben lakozó értelmet és akaratot.

Miután tüzetesen szemügyre vettük ezeket az előző nemzedékek által alkotott csodákat, óhatatlanul felmerül egy kérdés, amely mindannyiunkat megszólít:

milyen örökséget hagyunk a jövőre, s ennélfogva milyen közösséget építünk?

Nagy érdeklődéssel hallgattam a felszólalókat; egyetértek veletek. Társadalmunknak valóban rendkívüli képessége van az alkotásra, az innovációra és a kommunikációra, mégis úgy tűnik, még meg kell tanulnunk megőrizni mindannak a lelkét, amit létrehozunk. Ellenkező esetben fennáll a veszélye annak, hogy bár szakértőivé válunk az eszközök használatának és hatékonyak leszünk a termelésben, de bizonytalanná válunk abban, hogy miért, mi végett, kivel és kiért történik mindez. Ebben az összefüggésben az Egyház – tudatában, hogy milyen sikerei és hibái voltak a történelemben – arra törekszik, hogy párbeszédben maradjon a kortárs világgal.

Az emberiség „DNS-ébe” van írva a vágy a jó, a szépség és az igazság után; s éppen ebből a mélyen emberi vágyakozásból, valamint több évszázados tapasztalatából kiindulva kínál az Egyház utakat a méltó élet és a közjó felé.

Ezzel kapcsolatban Szent VI. Pál kijelentette az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt, hogy függetlenül attól, ki miként vélekedik Róma püspökéről, a küldetése közismert. Mivel az Egyház „az emberség szakértője”, semmi igazán emberi nem hagyja közömbösen (vö. II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció az Egyházról a mai világban [1965. december 7.], 1).

Ezért a „párbeszédre való készség hivatásának szerves része” (Magnifica humanitas enciklika az emberi személy védelméről a mesterséges intelligencia korában [2026. május 15.], 2).

Ma azt tapasztaljuk, hogy a döntő kérdés továbbra is ugyanaz: mit jelent valóban embernek lenni?

Az Egyház alázattal, mégis határozottan osztja meg mindazt, amit hittapasztalatában felfedezett: hogy Jézus Krisztus választ ad az emberi élet legnagyobb kérdéseire, és elvezet annak teljességére, amely már itt, a földön elkezdődik, de csak az örökkévalóságban éri el csúcspontját.  „Ezért az emberi személy mindig »az Egyház első és alapvető útja marad«, egyúttal minden valódi, a teljes emberi kibontakozást szolgáló fejlődés középpontja is” (uo., 50). Épp ezért nem lehet közömbös a kultúra iránt, mert azon keresztül az ember „még inkább emberré válik” (vö. Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa: Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma [2004], 554). És mivel a „kultúra” a „művelésre” [cultivo] utal – ahogyan azt a két szó közös etimológiai gyökere sugallja –, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy ma mit vetünk el, mi virágzik, és mi hervad el észrevétlenül társadalmunkban; milyen értékeket őrzünk meg, és melyeket hagyjuk meghalni. Ezek mélyreható, szükséges kérdések, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Ahhoz, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzunk, társadalmi párbeszédre van szükség, melyet a hálózatépítés művészetéhez hasonlíthatunk, és amely találkozást, meghallgatást, párbeszédet és tiszteletet foglal magában.

Az emberi tevékenység különféle területein ügyelnünk kell a használt nyelvezetre: az írott és a beszélt nyelvre, valamint a digitális környezetben a képek nyelvére is; mert a kommunikáció sosem semleges. Minden megnyilvánulás üzen, közvetít; képes sebezni vagy gyógyítani, szertefoszlatni a reményeket vagy új távlatokat nyitni, megosztottságot szítani vagy felébreszteni a reményt annak lehetőségében, hogy együtt valami valóban emberit építsünk.

A hálózatépítés tehát intézmények közötti párbeszéd, mely az emberi méltóságra összpontosít. Ez például azt jelenti, hogy az egyetem ne fordítson hátat a munka világának, és ne mondjon le az igazságról; hogy a vállalkozói tevékenység ne csupán egy újabb adatként tekintsen a munkavállalóra saját érdekeinek egyenletében; hogy a művészet ne csak az elitnek szóljon; hogy a sport ne váljon puszta látványossággá vagy merő üzletté; hogy a technológiai fejlődés vegye figyelembe az időseket, a szegényeket és azokat, akiknek nincs hangjuk.

Hozzájárulásunk a párbeszédhez – a keresztény életszemlélet alapján – annak tudatából fakad, hogy a Teremtő a szeretet szálaival szőtte át az embert;

hiszen az a Szeretet-Isten képmására és hasonlatosságára teremtetett (vö. 1Jn 4,8). Ebben rejlik az ember elidegeníthetetlen méltóságának alapja, amelynek feltétlen tisztelete a párbeszéd alapja.

A hálózatépítés továbbá azt jelenti, hogy együtt alkotunk.  „A hit – mondta XVI. Benedek pápa – szeretet, s ezért költészetet és zenét teremt.

A hit öröm, s ezért szépséget teremt”

(Katekézis, 2008. május 21.). Mindannyian megtapasztaltunk már valami szépet, olyannyira, hogy belülről megváltoztatott bennünket: egy dalt, egy verset, egy csendes templomot, egy hangot, egy tekintetet, sőt akár egy barátokkal együtt átélt kosárlabdamérkőzést. Nem meglepő tehát, hogy az örömhír hirdetése és annak tudata, hogy testvérek vagyunk, oly sokféle művészi formában talált kifejeződésre: a nagyheti saetákban, a misztikus költészetben, olyan szerzők irodalmi mesterműveiben, mint Lope de Vega, Avilai Szent Teréz vagy Keresztes Szent János, Calderón de la Barca, illetve Aquinói Szent Tamás derűs prózájában, akinek – a ma ünnepelt – úrnapjára írt gyönyörű himnuszokat köszönhetjük. Mindez azt az anyagi és a lelki valóság közötti kapcsolatot mutatja meg, amely létünket alkotja.

A hálózatépítés harmadszor azt jelenti, hogy önzetlenül szolgálunk. Tárgyilagos szemmel nézve látható, hogy olyan férfiak és nők, akiket a hit vezérelt, kórházakat és iskolákat építettek, szolidaritási kezdeményezéseket indítottak, és olyan nyelvezetet használtak, amely méltóságot ad az embereknek. Ezért őszintén feltehetjük a kérdést: vajon a világ – és különösen Európa – kialakította volna-e identitását anélkül a lelki örökség nélkül, amely átjárta történelmét? Ez nem provokáció, hanem

meghívás arra, hogy elgondolkodjunk azon, vajon az örökkévalóság, mely Jézus Krisztus megtestesülése által belépett az időbe és a térbe, újra kibékülhet-e a mindennapi valósággal.

Komolyan hihetjük-e, hogy Európa – amelyet annyira szeretünk – ugyanaz lenne a hit öröksége nélkül? Miért kellene félnünk attól, hogy az örökkévalóság átjárja a mindennapi életet?

Elődeim kiáltása ma is hallatszik: Ne féljetek! Tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt! Jézus Krisztus semmit sem vesz el tőlünk, és mindent megad nekünk.

Szeretném hangosan feltenni a kérdést: kik azok, akiket erényeik és képességeik ellenére kirekesztenek? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szegények helyzete olyan kiáltás, amely az emberiség történelmében állandóan megszólítja életünket, társadalmainkat, a politikai és gazdasági rendszereket, s az Egyházat is (vö. Dilexi te apostoli buzdítás a szegények iránti szeretetről [2025. október 4.], 9).

Krisztus ugyanis visszaadja a közjónak az őt megillető helyet, mint bölcs bíró, aki lecsillapítja egyesek kapzsiságát, mások reményét pedig táplálja, miközben mindenkit üdvözíteni kíván.

Ez az Egyház, mely „az emberség szakértője”, még ha olykor az árral szemben halad is, hangsúlyozza, hogy „a gazdasági és intézményi struktúrák csak annyiban igazságosak, amennyiben az ember teljes körű kibontakozását szolgálják, és előmozdítják mindenki felelős részvételét” (Magnifica humanitas enciklika, 34).

Végül engedjétek meg, hogy figyelmeteket egy olyan világ felé irányítsam, amely – mint tudjátok – nem áll távol tőlem: a sport világára. Gondoljunk csak arra, hányan tanulták meg közülünk az ellenfél tiszteletét inkább a sportpályán, mint valamilyen beszédet hallgatva. Hány sportoló mutat nekünk példát arra, hogy lehet vereséget szenvedni gyűlölet nélkül, lehet győzni mások megalázása nélkül, és fel lehet állni a bukás után.

Erről Szent II. János Pál pápa sportolóként és pásztorként így nyilatkozott: „Napjainkban, amikor sajnálatos módon az erőszak különféle formái, s velük együtt a gyűlöleté, végzetesen szét akarják szakítani a társadalmi szolidaritás szövetét, ti [sportolók] ragyogó tanúságot tesztek az összefogásról, a békéről, az egységről, egyszóval az együttélés művészetéről” (Szent II. János Pál: Beszéd a harmincharmadik Európa–Afrika–Mediterráneum vízisíbajnokság résztvevőihez, 1979. augusztus 31.). E szavak ma aktuálisabbak, mint amikor először elhangzottak.

Kedves barátaim!

Arra hívlak benneteket, hogy új szálak legyetek olyan új hálózatok építéséhez, amelyek az élet minden területét összhangba hozzák;

hogy olyan megújult társadalmat építsetek, amelyben az időt átjárja az örökkévalóság, a kultúra őrzi az emlékezetet és előmozdítja a párbeszédet, a nevelés elősegíti az igazság kritikus szellemben történő keresését, a művészet felébreszti a csodálatot és nemes érzelmeket kelt, a vállalkozás elismeri az emberi személy méltóságát, a munka pedig továbbra is a remény mozgatóereje marad.

Legyünk új szálak, fogadjuk meg Szent Pál tanácsát: „Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok! Éljetek egyetértésben! Ne legyetek fennhéjázók, hanem alkalmazkodjatok az egyszerű emberekhez! Ne legyetek magatokkal eltelve! Rosszért rosszal senkinek ne fizessetek! Törekedjetek arra, ami jó minden ember szemében! Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben!” (Róm 12,15–18). Mert mindebben az a tét, hogy a jövőben is ragyoghasson „nagyszerű emberiségünk”. Nagyon köszönöm!

Legyünk hát mindannyian ennek az új közösségnek az építői!

[Áldás.]

Köszönöm szépen! Isten áldjon mindnyájatokat!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír