Síelés és gregorián – Egy polihisztor, a ciszterci Rajeczky Benjámin arcképe

Az innsbrucki egyetemen teológiát hallgatott, 1926-ban pappá szentelték és teológiai doktori oklevelet szerzett. Ugyanitt Rudolf von Fickernél zenetudományi tanulmányokat is folytatott, és a második évtől kezdve rábízták a gregorián művek vezénylését. Szíve szerint maradt volna doktorálni, de a budapesti ciszterci Szent Imre Gimnáziumba helyezték, és ott tanított 1945-ig. Tanítványai között volt többek között Rösler Endre, Nádasdy Kálmán, Járdányi Pál, Sugár Rezső, Romhányi József; az iskolai kórussal Magyarországon először énekeltek Perotinus-műveket, a zenekar Haydnt, Hindemithet, Bartókot, Vivaldit játszott, és először mutatták be Bartók zenekari kíséretes kórusait is.

Az iskola cserkészparancsnoka is Rajeczky Benjamin volt. Még Innsbruckban kezdett komolyan síelni, ezt a szokást Budán sem hagyta abba: az általa szervezett sícsapat telente a Normafánál gyakorolt, száraz napokon a viaszreszelékkel felszórt tornateremben edzettek, de az Alpokba is szervezett sítábort tanítványainak.

1932 és 1935 között a Zeneakadémián zeneszerzést tanult Kodály Zoltánnál, aki később a Népzenekutató Intézetbe hívta. 1933-tól a Magyar Énekoktatók Országos Egyesületének főtitkára volt. A tanításban a Kodály-módszert alkalmazta, cikkeivel, tankönyveivel támogatta is. 1945 és 1950 között Pásztón a ciszterci rend priorjaként tevékenykedett, ezzel egyidejűleg Budapesten egyetemi lektor és zenetörténet-tanár volt a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában.

A Pásztói Múzeumban 1990 óta működik Rajeczky-emlékszoba. A városban két szerzetestársával szinte középkori körülmények között művelték a földet, latin nyelvből korrepetáltak diákokat, miséztek. Köztiszteletnek és közszeretetnek örvendtek a környéken. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, 1950 októberében a szerzeteseknek a pásztói rendházat is el kellett hagyniuk. Rajeczky Benjámin hétvégenként mindig hazatért Pásztóra, szülei házába. A város díszpolgári címével a rendszerváltás előtt tüntették ki.

1950-ben Lajtha László ajánlására a Néprajzi Múzeum munkatársa lett. 1952-ben rendjét feloszlatták, de papi hivatását egész életében gyakorolta. Az ötvenes években népzenegyűjtő körutakon vett részt, valamint Lajthával népzenei hanglemezeket készítettek elő kiadásra. 1960-től 1967-ig az MTA Népzenekutató Csoportjának igazgatóhelyettese, 1970-ig megbízott igazgatója volt, 1967-től a Zenetudományi Intézet főmunkatársaként dolgozott.

Nevéhez fűződnek többek között a hazai csángó gyűjtések (Domokos Pál Péterrel), valamint a magyar népzenei hagyományokat bemutató hanglemez-összeállítások. Más külföldi meghívások mellett az International Folk Music Council (ma: ICTM) konferenciáinak rendszeres előadója, vezetőségi tagja és a népzene történeti forrásait kutató munkacsoport megalapítója volt. A történeti korokba datálható népzenei adatok első jelentős magyar áttekintése az ő bevezetőjével, Dobszay László és Szendrei Janka szerkesztésében jelent meg két kötetben. Ezeken kívül számtalan kiadványt írt, szerkesztett.

Ő teremtette meg a magyar gregoriánkutatást. A magyarországi középkori források feldolgozásával és dallamainak közreadásával hozzájárult zenetörténetünk e kevéssé ismert korszakának feltérképezéséhez. Részt vett középkori kódexek feltárásában, megfejtésében Magyarországon és külföldön, Krakkóban és Zágrábban. Kiemelkedő szerepe volt a siratók és egyéb népszokásanyag kutatásában, dallamtörténeti hátterük feltárásában, az előadásmódjukra vonatkozó kérdések tágabb eurázsiai dallamstílusokkal összefüggő vizsgálatában. Nemzetközileg jelentős tudományos eredményeket ért el a gregorián és a népzene kutatása területén.

Rajeczky Benjámin 1989. július 1-jén hunyt el Pásztón. Polihisztorként is emlegették, posztumusz Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát. Nevét zeneiskola őrzi, és tiszteletére rendezik meg az Országos Rajeczky Benjámin Gregoriánversenyt.

Így fogalmazott a jövőről: „A jövő zenéjét nem stílustörténeti jóslatok határozzák meg. Meghozza a felnövekvő nemzedék. Hogy milyen lesz? Kérdéssel felelek: Mire neveljük a gyereket? Arra, hogy milyen ruhát hordjon ötven év múlva? Hogy milyen közlekedési eszközöket használjon? Milyen házat építsen? Arra, hogy milyen kifejezési formái legyenek a jövő századnak? Nem, mert értelmetlen és fölösleges dolog. A formákat az idő hozza. Ellenben neveljük a gyereket arra, hogy mi jó és mi rossz, mi szép és mi csúnya. Ha ezt megtettük, nem félünk a jövőtől. Akkor biztos, hogy a jövő nemzedék, bármilyen formakincset teremtsen is, az értékes és jó világban marad. Amit alkot, az valódi érték, valósággal szép lesz.”

Az összeállítás az alábi források felhasználásával készült: Zeneakadémia; MTA Zenetudományi Intézet; Pásztói Múzeum

Forrás: Papageno.hu 

Fotó: Atw.hu/Papageno.hu

Magyar Kurír