Szőke Péter Ferenc pápáról: Mert szerette övéit, mindvégig szerette…

E sorok írója számára Ferenc pápa nem csupán egy intézmény, a Világegyház vezetője volt, erkölcsi tekintély, vagy éppen világpolitikai tényező, hanem az egyetlen, aki a békét tartotta a mindenekfelett álló közjónak, amelynek elérésére és megőrzésére minden politikai cselekvésnek irányulnia kell. Andrea Riccardi mondta Ferenc pápaságának tizedik évfordulóján a Vigiliának adott interjújában, hogy nemcsak történelmünk, azaz hagyományaink folytán vagyunk katolikusok, hanem azért is, mert ténylegesen és érzelmileg is közösségben vagyunk a mindenkori pápával (Vigilia, 2023. március).

Mint minden püspök, így Róma püspöke is viseli a nem hivatalos, már-már elfeledett címet: pater pauperum, a szegények atyja. Ferenc halálával a szegények árvábbak lettek. És nem csak ők.

Ferenc pápa sokak számára, számomra is családtag, barát, atya volt. Egy apát pedig nem lehet csak úgy pótolni a történelem laboratóriumában.

Nálam avatottabb szerzők is nehéz helyzetben lennének, ha hirtelen, ilyen rövid terjedelemben kellene összefoglalniuk e tizenkét évnyi pápaság történetét és jelentőségét, amelynek főszereplője olyan munkabírású ember volt, aki még a nyári szabadság fogalmát sem ismerte.

Másrészt azonban mégsem nehéz megnevezni szolgálatának és magisztériumának szívét, középpontját: ez nem volt más, mint az evangélium, vagy még inkább talán az evangélium örömének átadása.

Kevés ez? Túl egyszerű lenne ez egy ennyire bonyolult és nehéz világban, ahol az a legfőbb kérdés, vajon túléljük-e a klímakatasztrófát, a mesterséges intelligencia térnyerését, a génmanipulációt vagy a világpolitika tektonikus átrendeződéseit, amellyel szemben még egyes nagyhatalmak is tehetetlennek és tanácstalannak tűnnek? Nincs-e szükség valamilyen módszerre, hatékonyságra, vagy a hagyományok és az intézmények nagyobb védelmére, legalább némi támogatásra egyes pénzügyi vagy hatalmi struktúrák részéről? Netán falakra, amelyek megvédik, tisztán tartják és konzerválják identitásunkat a globalizáció cseppfolyós világában?

Ferenc kezdettől fogva másfajta javaslatot tett Egyházának, amelyben tovább visszhangzott II. János Pál buzdítása:

ne féljetek megnyitni, sőt, szélesre tárni az ajtót – és ki is lépni rajta, tette hozzá Jorge Mario Bergoglio, aki pápai névválasztásával ezt üzente: éljük meg együtt az evangéliumot sine glossa, városaink és a világ útjain, mindig az emberek között, nem kizárva a történelmet – s velük a szegényeket –, hanem bízva az evangélium és az imádság történelemformáló erejében!

Mert a falak nem megvédik, hanem kompromittálják identitásunkat. Az evangéliumot nem megőrizni, hanem életünkkel együtt odaajándékozni kell. Tisztának maradni a világ szennyétől nem úgy lehet, ha nem piszkoljuk be vele a kezünket, hanem ha meglátogatjuk nyomorukban az árvákat és az özvegyeket (Vö. Jk 1,27). Az út akkor nyílik meg előttünk, ha rálépünk, ha elindulunk rajta. Amint az ősi rabbinikus bölcsesség tartja: a Vörös-tenger csak akkor nyílt meg az izraeliták előtt, amikor közülük az első élő hittel merült bele annak hullámaiba.

Az Egyház mindenkié, de elsősorban a szegényeké – mondta a Ferenc pápa által szentté avatott XXIII. János. Ez volt Bergoglio álma is, amely pápaságának programja, ismertető jegye lett. Az Egyház akkor a szegényeké, ha a szegények között él, és ha a szegények benne, szívében élnek. Az Egyház a szegények, és nem a szegények megsegítésének egyháza, filantrópok egyesülete, valamilyen nagy NGO vagy karitatív szervezet. A szegények szolgálatát, a karitászt nem akarta különböző intézményekhez delegálni – ellentétben azzal a gyakori szemlélettel, miszerint a szegényekkel való törődés a specialisták dolga, vagy valamilyen különleges hivatás lenne. Hasonlóan ahhoz, ahogy az evangélium továbbadására is minden hívő meghívást, küldetést kap. A szegények nem csupán a misszió címzettjei, hanem kiváló alanyai is.

A szegények evangelizálnak minket (EG, 198.). Ez a felismerés kopernikuszi fordulatot, ha úgy tetszik, forradalmat hozhat az Egyház és – miért ne? – a társadalom életében, amelyet egyre inkább az aporofóbia jellemez, az az állapot és politika, amely nem a szegényeket akarja segíteni, hanem tőlük akar megvédeni.

Ferenc pápa ennél is mélyebben és radikálisabban fogalmazott, amikor a kiselejtezés kultúráját ostorozta. A korszellemet, amely nem pusztán elnyomja és kizsákmányolja a gyengébbet, hanem peremre szorítja és végső soron kiiktatja mindazokat, akiket haszontalannak ítél: a szegényeket, elesetteket, időseket, menekülteket. Ferenc pápa első és utolsó útja, „kilépése” a Vatikán falai mögül közéjük, Európa és az élet perifériáira vezetett: Lampedusa szigetére 2013 júliusában, ahol hajótörött menekültek bárkáinak roncsaiból épített oltáron pontifikált szentmisét, elítélve a „közöny globalizációját”. 2025 nagycsütörtökén pedig a római Regina Coeli börtönbe, ahol rabok lábát mosta meg – jelképesen csupán, mert fizikai erejéből többre már nem futotta.

A menekültek iránti barátsága azonban kezdeti népszerűsége egy részének elvesztésével – vagy inkább az arról való lemondással – járt. Szeresd az idegent, mert te is idegen voltál Egyiptom földjén! – ez a Tórában leggyakrabban ismétlődő parancs, talán épp azért, mert a legnehezebb. Az ellenségszeretet ehhez képest akár elvont is lehet: személyes ellensége nincs mindenkinek, de immár nincs migráció által érintetlen társadalom. Bergoglio szerint azonban a bevándorlók és menekültek védelme, befogadása és beilleszkedésük elősegítése nem csupán az irgalmasság kérdése. E megközelítés nem egyszerűen altruista, hanem realista. 2017 áprilisában, a római San Bartolomeo all’Isola-bazilikában, a 20. és 21. századi vértanúk emlékhelyén tett látogatásának végén így fogalmazott: „Ha Olaszország településenként két-két migránst fogadna be, akkor mindenkinek jutna hely. A déli, lampedusai, szicíliai, leszboszi nagylelkűség talán egy kicsit megfertőzi az északiakat is. Igaz: mi olyan civilizáció vagyunk, amelyik nem nemz gyerekeket, mi pedig bezárjuk az ajtót a migránsok előtt. Ezt hívják öngyilkosságnak. Imádkozzunk!”

Ferenc pápát a világsajtó – főként eleinte – reformer pápaként jellemezte, szembe állítva őt a konzervatívokkal. Véleményem szerint azonban inkább forradalmár volt. Forradalma azonban evangéliumi, a gyengédség és az irgalom forradalma – ahogyan ő nevezte.

Állandó, megkülönböztetett figyelme a törékenyek és bűnösök iránt már-már mániákusnak, egyenesen botrányosnak tűnhetett azok szemében, akik az idősebb fiúhoz hasonlóan vonakodnak osztozni a kisebbik fia feltámadását ünneplő atyja örömében. Ferenc a tékozló fiúk pápája volt.

Ferenc pápa egyfajta ellenkultúrát képviselt a korszellemhez képest. Az erő kultuszának korát éljük, amely rehabilitálja az erőszakot és a háborút. Elveti nemcsak a gyenge, kiszolgáltatott embert, hanem a gyengének tűnő intézményeket, eszméket és eszményeket is. A magánérdek érvényesül a közérdekkel szemben, a nemzeti érdek, a nemzeti megoldások a nemzetközi és nemzetek feletti intézményekkel, a diplomáciával szemben. Innen az ENSZ, az Európai Unió és más nemzetközi intézmények folytonos megalázása, melyek – bár nem működnek tökéletesen – mégiscsak a népek sorsközösségének a jegyében, a béke megőrzésének céljával jöttek létre. Ferenc – közvetlen elődeivel folytonosságban – kitüntetett figyelemben részesítette az Egyesült Nemzeteket és az Európai Uniót is, ezek fórumait is felhasználva arra, hogy szót emeljen a béke mellett.

A béke szolgálata és magisztériumának fényében lehet megérteni elkötelezettségét a vallások közötti párbeszéd ügyében is. Ahogyan a szegények szolgálatát sem lehet egyedül betegápoló szerzetesekre vagy szociális munkásokra bízni, úgy a békével kapcsolatban is gyakran idézte II. János Pál Assisiben 1986-ban, a világvallások első találkozóján megfogalmazott üzenetét: a béke olyan műhely, amelyben nemcsak stratégák és diplomaták dolgozhatnak, hanem mindenki előtt nyitva áll – a béke munkásaira és prófétáira vár. A Fratelli tuttiban így ír: „Minden háború rosszabbá teszi a világot, mint amilyen korábban volt. A háború a politika és az emberiség kudarca, szégyenletes kapituláció, vereség a gonosz erőivel szemben. Ne álljunk meg az elméleti fejtegetéseknél, hanem vegyük észre a sebeket, érintsük meg az áldozatok testét! Fordítsuk tekintetünket a megannyi »járulékos veszteségként« lemészárolt polgári áldozatra! Kérdezzük meg őket magukat!” (Fratelli tutti, 261.)

Mindenki testvér. A világjárvány idejéhez kapcsolódik az a kép, amely Bergoglio pápaságának egyik leginkább mélyértelmű ikonjaként maradhat fönn: 2020. március 27-én Ferenc, az emberek pápája az eső áztatta Szent Péter téren magányosan imádkozik, közbenjár az emberiségért. Ekkor fogalmazza meg a felismerést:

senki sem menekülhet meg egyedül. Senki sem lehet önellátó, elegendő önmagának és önmagában. Igaz ez az egyén és a népek életében. Mindnyájan egy bárkában evezünk, ahol mindenkire szükség van. De ha Jézust vesszük magunk mellé a fedélzetre, ha neki adjuk át félelmeinket, akkor a tanítványokhoz hasonlóan tapasztalni fogjuk, hogy vele nem szenvedünk hajótörést.

Ferenc az emberekért, az emberek között élt, és közöttük is akart meghalni. Az ortodox hívők szerint a húsvéti halál a legszebb, mert már a feltámadás fényébe öltözik. Húsvétvasárnap a Szent Péter-bazilika lodzsáján  – utolsó erejét összeszedve – üdvözölte még a téren összegyűlt híveket, áldást adott Orbi et Urbi, a végsőkig tartó hűség gesztusával. Másnap reggel távozott, az angyal hétfőjén, amikor az asszonyok a sírnál egy fehér ruhába öltözött férfit, egy angyalt látnak, aki tudtukra adja a feltámadás tényét, és megbízza őket, hogy keljenek útra és adják tovább a hírt. A pápa halálhíre, aki 2013 óta kísért és vezetett minket, félelemmel tölt el bennünket, és a világ jövője sem látszik reménykeltőnek.

Ám Ferenc pápa ugyanazt mondja nekünk, rettegő embereknek, akik bizonytalanok vagyunk az Egyház és a világ jövőjét illetően, mint az angyal az asszonyoknak: „Ne féljetek, tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek! Nincs itt. Feltámadt.” (Mt 28,5-66) 

Ma minden eddiginél jobban kell keresnünk és követnünk a megfeszített Jézust, aki feltámadt! A pápa halála nem annyira a sírba, mint inkább a véget nem érő életbe vezet bennünket.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember Ferenc pápára emlékező rendkívüli különszámában jelent meg.