Bakonybélben felavatták Edmund Pontiller vértanú bencés szerzetes emléktábláját

Az ünnepen Baán Izsák OSB, a monostor perjele felidézte Edmund Pontiller (1889–1945) – a niederaltaichi monostor vértanúja, a hitleri Német Birodalom áldozata – életútját.

Edmund Pontiller 1889. november 4-én született Dölsach-Göriachban, egy ötgyermekes, egyszerű család legidősebb fiaként. Gyermekkorában megismerkedett a Gyermekbarát Bencések reformközösségével, akik a nevelést-oktatást tartották legfontosabb missziójuknak. Az itt tapasztalt élmények olyannyira megragadták, hogy 1912. szeptember 24-én, Szent Gellért ünnepén belépett a bencés rendbe.

Örökfogadalmat 1916. július 22-én tett, majd nyolc nappal később, július 30-án pappá szentelték a salzburgi dómban. Ezután hosszú ideig tanárként tevékenykedett. 1927 és 1936 között a niederaltaichi Szent Godehard Gimnázium, illetve a kisszeminárium oktatója volt.

Ezekben az években erősödött meg és hatalomra is került a nemzetiszocializmus Németországban. Edmund Pontiller hamar észrevette, és nem is titkolta, hogy ez mennyire életveszélyes eszme: lehet, hogy a német nép felemelkedéséről, a nemzet erősödéséről van szó, de az evangéliummal összeegyeztethetetlen mindaz, amit a nácik hirdetnek és művelnek. Emiatt a német titkosrendőrség már 1936-tól figyelte őt.

Ebben az időszakban létezett „a szószékkel való visszaélés” fogalma: ha valaki nem azt hirdette a templomban, amit a hatalom elvárt, megkövetelt, akkor az illetőt perbe lehetett fogni. Mivel küszöbön állt Edmund Pontiller letartóztatása, bennfentes barátai megsúgták az elöljáróinak, hogy jobb lenne, ha elmenekülne Németországból.

Így került először az ausztriai Lambargba, az ottani bencésekhez, ahol továbbra is szolgált mint tanár és lelkipásztor. Az 1938 márciusában bekövetkezett Anschluss után Ausztriát is el kellett hagynia, így ugyanebben az évben szeptember 17-én Bakonybélbe érkezett.

Bakonybél egyfajta menedék, búvóhely volt a számára. Az innen keltezett levelei szerint nehezen viselte a hideg telet, de az is nehézséget okozott számára, hogy az itteni bencések közül a többség nem tudott németül. Ezért Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát közbenjárására körülbelül fél év elteltével Stefánia belga hercegnő oroszvári kastélyába került káplánnak, majd innen a Baranya megyei Szentegátra, a Biedermann bárók házitanítójának. Itt tartózkodott a német csapatok 1944. márciusi bevonulásáig.

Amikor a Wermacht megszállta Magyarországot, a nyilasok jelezték a Gestapónak, hogy van itt egy renitens bencés szerzetes, akit ők valószínűleg keresnek. Hamar le is tartóztatták; előbb Bécsbe vitték, majd Berlinbe, ahol perbe fogták. A vádak között szerepelt az ellenséges hatalommal való összejátszás, az ország elhagyása, valutaüzérkedés.

Különösen sértőnek és halált érdemlőnek ítélték 1942 karácsonyán Kelemen Krizosztom főapátnak írt levelét, amelyet a Gestapo lefoglalt. Ebben tételesen leírta, hogy milyen szenvedéseknek vannak kitéve a német keresztények, és Hitlert a német trónon ülő véres Néró császárnak nevezte.

A bíróság halálra ítélte Edmund Pontiller, és 1945. február 9-én guillotine-nal lefejezték. Halála napján írt búcsúlevelében ezt írta: „A halálos ítéletet ma négy órakor hajtják végre. Csak egy válaszom van erre a bejelentésre:

Uram, legyen meg a Te akaratod! Papnak lenni áldozatot jelent. Ma a szó legszorosabb értelmében kell annak lennem. Életemet feláldozom korom és kolostorom nagy ügyeiért. Isten irgalmában reménykedem, az Ő kegyes ítéletében. Mindenkinek megbocsátok, és remélem, hogy Isten megbocsátja bűneimet és hibáimat.”

Baán Izsák OSB úgy fogalmazott: a vértanúhalált halt Edmund Pontiller illeszkedik a bakonybéli monostor szelleméhez, a spiritus locihoz. Bakonybél tudatosan választotta mindig a marginalitást, de mindig kereste a kapcsolódást a történelmi európai eseményekkel. „Csak egy példa a közelmúltból: tudtuk, hogy Ukrajnában háború van, de csak amikor megjelentek az első menekültek, akkor vált számunkra valósággá az, ami a szomszédunkban történik. Edmund Pontiller is behozta ide az 1930-as évek végén a nagyvilág történéseit, testközelből.”

A második lényeges momentum Bakonybél menedékjellege. Szent Gellértől kezdve Cseh Tamásig ez is mindig megvolt, hogy ide el lehet jönni, itt el lehet bújni, és

az itt élő közösség mindig nyitott volt arra, hogy az olyan embereknek, akiknek szükségük van az elvonulásra, a biztonságos visszavonulásra, menedéket nyújtsanak,

azt a humanitást, amit a rendalapító Benedek így fogalmaz meg: a vendégfogadó szerzetesnek az a dolga, hogy emberséges körülményeket biztosítson annak, aki befogadást kér ebben a közösségben.

A harmadik lényeges üzenete Edmund Pontiller életének: a vértanúságra való készület. Bakonybél védőszentjei vértanúk. Szent Gellért is vértanú lett később, még ha nem is itt.

A monasztikus élet csendes hétköznapjai, a maga lemondásaival, a körülmények elhordozásával, elmélyítik az ember lelkében a Krisztushoz való kapcsolódást és azt az önátadást, amely feltétele annak, hogy valaki egy kritikus helyzetben tudjon válaszolni az egész életével, akár vértanúként is, Jézus meghívására

– fogalmazott a bakonybéli monostor perjele.

Az ünnepi megemlékezés végén Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát megáldotta az emléktáblát.

Ezt követően Hortobágyi T. Cirill főapát vesperással egybekötött, koncelebrált szentmisét mutatott be a monostor templomában.

Az evangélium Szent Máté könyvéből hangzott el, az elrejtett kincsről szóló példabeszéd (Mt 13,44–45). A homíliát Baán Izsák OSB mondta. 

A ránk maradt források szerint Szent Günterhez csak nagyon kevés rendkívüli cselekedet kötődik – emelte ki a perjel. – Van egy csodás elbeszélés: Szent István udvarában a sült páva életre kelt Günter imádságára, mert nem akarta megenni a húst, de ez későbbi, 14. századi legenda. A forrásokból sokkal inkább az derül ki vele kapcsolatban, hogy

nem az volt fontos igazán, amit tett, hanem a jelenléte.

Miután szerzetes lett, valahol letelepedett, elkezdett imádkozni, böjtölni, és egy idő után mentek hozzá az emberek, mert Krisztust látták benne; csatlakozni akartak hozzá, keresték az üdvösséghez vezető utat.

Nem véletlen, hogy Szent Günter emléknapján az evangélium a földbe rejtett kincsről szól. Az Isten országáról szóló példabeszédek közül ez a leginkább passzív, olyan értelemben, hogy a kincs a földben van, de ha valaki megtalálja, akkor számára életet átalakító valóság lesz. Günter nemes volt, felnőtt gyermekei voltak, valószínűleg megözvegyült, de miután találkozott Isten jelenvalóságával, mindent hátrahagyott. Elkezdte keresni a valódi kincset.

Vannak az életünkben olyan kincsek, amelyek elvesznek. A Gyűrűk urában a hatalom gyűrűje belülről szép lassan tönkreteszi az ember életét – az Isten országa viszont olyan valóság, amely megtisztítja, átalakítja, fényesíti.

Mindazok, akik találkoznak ezzel a jelenléttel, másként kezdik el látni magukat és a világot is, és szeretnének minél több időt ennek a kincsnek a társaságában tölteni.

Időnként rákényszerülünk arra, hogy másfelé menjünk, világi dolgainkat intézzük – mint ahogyan Günter is kapott megbízásokat a császártól, hogy mit tegyen a birodalom érdekében, de újra és újra visszatért a földbe ásott kincshez, amíg az övé nem lett teljesen.

A monostor perjele idézte Kosztolányi Dezső Édes, szomorú dal című versének négy utolsó sorát: „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem, / itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.” 

Mindezek fényében Günter életének üzenete a jelenlét: Isten országának jelenléte, amely a világ szemében gyakran semmit sem ér, mert nem valami látványos, „színes-szagos dolog”, de határhelyzetekben egyértelműen felismerhető a fontossága. Például aki volt már haldokló mellett, az tudja: a legtöbb, amit ember az embernek adhat, hogy ott van vele, jelen van. Vannak állapotok, helyzetek, amikor sem az okosságunkkal, sem az erőnkkel nem tudunk változtatni, nem tudjuk ezeket megoldani, de a jelenlétünk – főként, ha azon átsüt Isten országának a jelenléte – nagyon erős cselekedet.

Beszélt a szónok a kincs megtalálásának öröméről az életünkben, amikor mi is találkoztunk Isten országának jelenlétével, mint a földből kiásott kinccsel, és jó újra és újra visszatérni ehhez a rátaláláshoz, ehhez az örömhöz.

Günterhez hasonlóan engedjük, hogy ez a kincs átalakítson, megtisztítson, megvilágítson bennünket, és képesek legyünk mi is mások számára közvetíteni ezt a jelenlétet – a róla szóló legenda szerint Günter végül maga lett a földbe rejtett kincs mások számára. Bakonybélnek mint helynek, mint kolostornak, emberi közösségnek

Günter örökségéhez hűen olyannak kell lennie, ahol ez a földbe rejtett kincs megtalálható, hogy aki idejön, és eltölt néhány órát vagy napot imádságos légkörben, az találkozzon Isten országának valóságával”

– mondta Baán Izsák, a monostor perjele.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír