Ő csak a tiéd, és te csak az övé vagy – Beszélgetés Horváth Zoltánnal a betegek világnapjáról

Nézőpont – 2022. február 11., péntek | 20:00

Hagyomány a budapesti Avilai Nagy Szent Teréz Plébánia életében, hogy február 3. és 11. között lourdes-i kilencedet imádkoznak a betegekért. Horváth Zoltán plébános úgy érzi, a betegekért végzett szolgálat ajándék az életükben, és vallja: Isten jelenlétét kell megéreztetni az emberekkel, aki mindig velünk van, és mindent megtesz értünk, akár hiszünk, akár nem.

– A járvány életünk középpontjába állította a betegséget. Hogyan élte meg a karanténidőszakban a betegek lelki gondozását?

– A rendkívüli helyzetek és körülmények rendkívüli megoldásokat követeltek. Dolgozom a kórházlelkészi szolgálatban is, így folyamatosan kapcsolatban álltam a betegekkel, tele volt a naptáram az időpontokkal, hogy ki mikor telefonál. Bevezettük ugyanis a telefonos lelkisegély-szolgálatot is. Megadtuk a telefonszámunkat, és a nap huszonnégy órájában bármikor hívhatók voltunk Csepregi Róbert, majd pedig Harangi Tibor káplán atyákkal. Amikor lehetett, bejártam a kórházba, a Covid-osztályra is, bár nem túl sűrűn, hiszen erre a szolgálatra elsősorban olyan atyákat osztott be a kórházlelkészség, akik már átestek a betegségen, én pedig még nem kaptam el a vírust. Volt, hogy csak üvegen keresztül érintkezhettünk a betegekkel, láttuk egymást, de csak telefonon beszélhettünk. Gyóntatni így nem tudtam, ezért arra kértem a beteget, mondja el a Jóistennek a bűneit, és én az üvegen keresztül megadtam a feloldozást.

Amikor koronavírus miatt elhunyt beteget temettem, a család azt kérdezte: Győzött a vírus? Hol van ilyenkor Isten? Miért engedi ezt? Aztán kiderült, a hozzátartozók nem tudtak kibékülni az elhunyt szülővel.

Húzták-halasztották a bocsánatkérést, később pedig már nem volt rá módjuk. Nem Istennel volt gondjuk, hanem saját magukkal és az egész helyzettel. Végül eljutottunk odáig, hogy megértették, a Jóistenhez fordulva bocsánatot kérhetnek az elhunyt szülőtől.  

– Milyen beszélgetéseket élt meg a telefonos lelkisegély-szolgálat során?

– A legmegdöbbentőbbek a nemhívők hívásai voltak. Olyan emberek kértek segítséget, akik soha nem jártak templomba, esetleg pappal sem beszéltek még korábban. Amikor valaki válságos helyzetbe kerül, és nem tudja, életben marad-e, elkezdi átgondolni az életét, foglalkoztatja, hogyan ad számot róla, ha néhány nap múlva a Jóisten elé kell állnia.

A telefonálók közül sokan mondták, hogy úgy érzik, kicsúszott a kezükből az életük, és rádöbbentek, hogy nem ők irányítanak. Mély beszélgetések alakultak ki.

Nem tudom, hogyan folytatódott az életük, hiszen Szombathelytől Kisvárdáig az ország legkülönbözőbb településeiről, a határon túlról és még Amerikából is jöttek hívások. De annyi biztos, hogy elkezdődött az élethelyzetük feldolgozása, és mindez Istennel. Mindig kértem a telefonálókat, hogy imádkozzunk együtt. Szabadkoztak, hogy egyetlen imát sem ismernek. Arra bátorítottam őket, hogy egyszerűen mondják el Istennek, ami bennük van. Együtt sírtunk, és együtt nevettünk. Nekem is nagyon sokat jelentettek ezek a beszélgetések, sokszor éltem át olyan lelki tapasztalatot, amit csak a Jóisten adhat.  A járvány azt tanította nekem az életről, hogy az emberek igenis vágynak Istenre, a természetfelettivel való kapcsolatra, csak nem tudják, hol keressék.

Sok ember hordoz sebeket, olykor éppen az Egyháztól kapott sérüléseket. 

Mi, papok is  követünk el hibát egy-egy rosszul kifejezett mondattal, oda nem figyeléssel, körültekintés nélküli véleményalkotással, s ez akár egy életre eltávolíthat valakit az Egyháztól. Ha a telefonbeszélgetések során ilyen esettel találkoztam, a feladatomnak éreztem, hogy begyógyítsam ezeket a sebeket, segítsek visszatalálni az Egyházhoz.  A járványnak ez pozitív hozadéka, Isten ajándéka.

– Mi a legfontosabb egy határhelyzetben folytatott beszélgetésben?

– Először is a meghallgatás. Ma általános, hogy az embereknek nincs türelmük, idejük meghallgatni a másikat, sokszor még a házastársak sem tudják megosztani egymással a bennük zajló lelki történéseket. Ha a pap meghallgató tud lenni, akkor felszakad a másikban a mondanivaló, s kiderül, az illető még sosem gondolta így át az életét, beszélni pedig főleg nem beszélt róla. Papként mindig azt keresem, hol válik érzékelhetővé a másik ember életében Isten gondviselő szeretete, milyen helyzetben biztosította őt Isten arról, hogy ott van mellette. E gondolat mentén szoktunk elindulni. A telefonos lelki beszélgetésekben is sokszor sikerült megtalálnunk a megnyugvást, de persze nyilvánvaló, hogy sokszor nem. Gyakran nevettünk is a beszélgetés végén.

Az emberek nem szokták meg, hogy Istenről beszélgessenek, pedig ennek olyan magától értetődőnek kellene lennie, mint annak, hogy valaki eszik vagy ruhát vesz.

A legtermészetesebb dolog, hogy Isten jelen van az életünkben. Engem azért hívott papnak, hogy a jelenlétéről tanúságot tegyek. A családoknak gyakran javaslom, hogy vasárnap, az ebédnél hozzák szóba, amit a szentmisén hallottak, így a gyerekek megtanulják, hogy Istenről lehet és kell is beszélni. Érdemes figyelni arra, hogy mit éltem meg, hol és miben fedeztem fel Isten szeretetét.

– Mivel lehet mozgósítani az emberek erőforrásait a nehézségekkel való megküzdéshez?

– Gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy hiú reményeket táplálunk a betegben, nem merünk szembenézni a tényekkel, elhallgatjuk előle a valóságot. Egy időre ez erőt adhat, de amikor az illető rádöbben, hogy nem mondtunk igazat, csalódás éri. A hazugsággal ráadásul megfosztjuk attól, hogy felkészülhessen.

A beteget abban kell segíteni, hogy felismerje, Isten most is ott áll mellette, látja a szenvedését, s éppen ezért most sokkal nagyobb erővel és szeretettel van itt vele, mint eddig bármikor az életében.

Nagyon kiszolgáltatott és magára hagyott helyzetben lévő emberekkel megéreztetni Isten jelenlétét – ez ajándék a mi életünkben. Ha egyszer megírom az életem történetét, az lesz a címe: Isten tenyerén. Mert Isten olyan helyzetekbe visz el, amelyekben újra és újra megtapasztalhatom, hogy ő van, és mindent megtesz az emberért. Mindenkiért. Azért, aki szereti, és aki nem, aki hisz benne, és aki nem. Ha megengedi, hogy fájdalom, nehézség legyen az életünkben, azt is a javunkra akarja fordítani. Mérhetetlen boldogság továbbadni mindezt az embereknek.

– Általában félünk beszélni a halálról. Ön ezt a legnagyobb természetességgel teszi.

– A haldoklóktól megtanultam: amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem sok van hátra, akkor az ember már nem fél, sőt, vonzza valami odaátra, kicsit talán ott is van már. Személyes élményem is van a halállal kapcsolatban. Tizenöt éves voltam, amikor az iskolában egyszer rosszul lettem. Nehezen kaptam levegőt. Lementem az iskolaorvoshoz, aki antibiotikumot írt fel, és tüdőröntgenre küldött. Haza akartam menni, lefeküdni, de a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy elmenjünk a vizsgálatra. Kiderült, kilyukadt a tüdőm, kiszorult belőle a levegő, ami nyomta a mellhártyámat, és minden levegővétellel közelebb kerültem a fulladáshoz. Már járni sem volt erőm, tolókocsiban vittek a beavatkozásra. Utána egy hétig mozdulatlanul kellett feküdnöm, tizenöt évesen nehéz volt ez a kiszolgáltatottság. Ráadásul

az orvos, aki törve beszélte a magyart, azt mondta: „Jó, hogy ma jöttél, mert holnap már tepsi.” Egyetlen napon múlt az életem.

A kórház után három hónap rehabilitáció következett, amikor meg kellett tanulnom lelassulni.

– A tizenöt éves kor a személyes megtérés ideje.

– Nekem is fordulópont volt az életemben. A halál közelségét tapasztaltam meg, és azt, hogy a legfontosabb megtörtént. Vasárnap ugyanis bejött hozzám az atya a kórházba, és megáldoztatott. Jézus jött el hozzám, nem nekem kellett hozzá mennem. Az atyával ekkortól szorosabb lett a kapcsolatunk. Már nemcsak ministrálni jártam, hanem sokat beszélgettünk is. Egyszer azt mondta: „Tanuld meg, akár pap leszel, akár nem, a férfi életében a legfontosabb az önfegyelem.” Ezt hallva megdöbbentem, hiszen papságról azelőtt szó sem volt. Egy napot vártam, és másnap felhívtam telefonon az atyát. Éjszaka rosszul lett, bekerült a kórházba. Most én mentem be hozzá, de már nem volt magánál, és nem is tért vissza az életbe. A temetésén gondoltam először arra, hogy Istennek terve van velem, s talán nekem kell a helyébe lépnem.

– A lourdes-i kilenced a gyógyulás reményéről is szól.

– A kilenc nap elmélkedései végigkövetik Szent Bernadett és a Szűzanya találkozásait, s eközben egyre mélyebbre viszik az embert, gondolatokat adnak, a rózsafüzér imádkozása pedig a szívünkbe írja ezeket. A gyertyák lángjával kísért körmenet, a fohászok mélyen megérintik a lelket.  Az elmélkedésekben minden alkalommal előkerülnek csodák is; sok ilyet megéltem. Egyszer az egyházközségből az egyik édesanya megbetegedett. Mellrákja volt, áttétekkel, már nem műtötték meg. Ragaszkodott hozzá, hogy eljön velünk a Lourdes-ba. Le akartam beszélni erről, féltem, mi lesz, ha rosszul lesz, hiszen én negyven másik emberért is felelős voltam. A fia is figyelmeztette, hogy veszélyes lehet az utazás, de nem hagyta meggyőzni magát.

A Szűzanya meggyógyít – válaszolta minden ellenvetésre. És így is történt. Miután hazajöttünk, a kontrollvizsgálatkor nyoma sem volt a ráknak.

A hited meggyógyított – mondtam neki, és bevallottam, én sem hittem, hogy meg fog gyógyulni. Ha a tolókocsiból nem is áll fel a mozgásképtelen ember, Lourdes-ból mindenképpen gyógyultabban tér haza, lelkileg legalábbis biztosan. Ilyet is megélhettem.

– Megnyerő az a közvetlenség, ami a hívekkel való kapcsolatát jellemzi.  

– A Jóistennel tegeződünk. Papként nem lehetek távolságtartó, merev. Magától értetődő, hogy közvetlennek kell lennem, hiszen Isten is kifejezi az irántunk való szeretetét. Igyekszem megtalálni a hangot az idősekkel is. Az, hogy nyíltan beszélek velük a halálról, segít nekik a készületben, hiszen a természet rendje szerint előbb-utóbb mindannyiunknak oda kell állnunk Isten elé. Ne keltsünk hiú reményt, de erősítsük a gyógyulásba vetett hitet. Mérlegelni kell, mikor mi az, amivel jót teszünk a betegnek. A Szentírásban nagyon szeretem azt a részt, amikor Jézus arról beszél, hogy kérjetek és kaptok. Ahogyan egy apa sem ad a gyermekének követ, amikor az kenyerét kér, és kígyót, amikor halat szeretne, Isten is a legjobbat akarja adni az embernek. Azt akarja, hogy éljen, de hogy miként, azt ő fogja eldönteni.

Azt kell elhinnem, hogy Isten jót akar nekem. A betegség, a fájdalom, a fizikai megpróbáltatás azonban el tudja torzítani a lelket. Ha valaki belül megkeseredett, akkor nagyon nehéz visszahozni.

Sokszor el kell mondani neki, mennyire fontos a nyitott szív. Jézus kopogtat, keresi a kulcsot, de nem töri be az ajtót, nekem kell kinyitnom, hogy bejöhessen. Mi azt mondhatjuk el a betegnek: Jézus Krisztus azért jött el, hogy eggyé váljon veled. Itt van melletted, és jobban szeret, mint bárkit, mert te most szenvedsz. Milliók fordulnak hozzá segítségért, de itt és most a szentségben ő csak a tiéd, és te csak az övé vagy. Ez a legtöbb, amit a beteg emberért tehetünk.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Az interjú nyomtatott változatban az Új Ember 2022. február 13-i számában olvasható.

Kapcsolódó fotógaléria