XIV. Leó pápa homíliája Metzben: A kiengesztelődéshez meg kell szakítani a sérelmek ördögi körét

Beszédében hangsúlyozta, hogy a béke Isten ajándéka, ugyanakkor közös erőfeszítést kíván az embertől. Arra buzdított, hogy a bosszú és a megtorlás helyett a megbocsátás, az irgalmasság és a kiengesztelődés útját járjuk.

Felidézte Európa keresztény gyökereit és alapértékeit, és hangsúlyozta, hogy Európa jövője nem az egyformaságban, hanem a különbözőségek harmóniájában rejlik.

A szentmise végén, a záróáldás előtt Philippe Ballot érsek, metzi püspök mondott köszönetet a pápának. A Szentatya pedig köszönetet mondott mindenkinek, aki közreműködött ennek a látogatásnak a megszervezésében, lebonyolításában.

A szentmise után a Metz-Nancy-Lorraine-i repülőtérre utazott, ahonnan 19 óra körül indult vissza repülővel Rómába, ahová nem sokkal 21 óra előtt érkezett meg, s ezzel befejeződött ötödik apostoli útja.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját és szentmise végi beszédét teljes terjedelmében közreadjuk magyar fordításban.

Kedves testvéreim!

Nagy örömmel mutatom be ezt a szentmisét, amelynek keretében az Úrra bízzuk a metzi egyházmegyei közösség és egész Európa útját. Moselle e történelmi földjén, amely mindig is népek találkozási pontja volt, és sok fájdalmat megélt határvidék volt Európában, Isten ígérete ma különös erővel hangzik fel.

Az olvasmányban (vö. Iz 32,15–18) Izajás próféta a jog, az igazságosság és a béke fogalmaival írja le Isten országának eljövetelét. Három képpel él: a puszta, a kert és a ház képével.

A pusztában, a mértéktartás és a csend helyén érvényre jut a jog, vagyis az a törvény, amely segíti az embert, hogy a jó útján járjon. Ez a szigorú kép a lényegre figyelés és az egyszerűség fontosságára emlékeztet bennünket: ezek segítenek abban, hogy mindennek megadjuk az őt megillető értéket, egyúttal pedig lemondásra és áldozatvállalásra nevelnek bennünket.

A második kép a kerté, ahol az igazságosság uralkodik. Ha a puszta a lényegre figyelés helye, akkor

a kert a szépség helye. Ott van víz, a magok kicsíráznak, kihajtanak a növények, és kinyílnak a virágok, mindegyik a maga sajátos szépségével. Ez a helyes élet gyümölcse: lehetővé teszi az ember számára, hogy teljesen kibontakozzon azáltal, hogy szabadon az Úr terveihez igazodik.

A harmadik kép a házé, a béke helyéé. Figyeljük meg: míg a pusztában és a kertben elsősorban Isten cselekszik, ő adja a sarjadást és a növekedést, addig egy ház felépítése közvetlenebb és jelentősebb emberi közreműködést kíván: erőink és képességeink latba vetését, közös erőfeszítést, valódi „építkezést”. Így a béke, amely Isten ajándéka, az emberek válaszát kívánja: közös erőfeszítést. Hiszen a ház nem csupán kövekből emelt építmény, hanem az emberi jelenlét és a szeretet helye. Ebben az értelemben a prófétai ige arra emlékeztet bennünket, hogy

korlátokkal teli világunkban az egyetértés csak a szeretetben épülhet, mely képes osztozni örömben és fájdalomban, bátorítani és megbocsátani, számítgatás és határok nélkül, mint egy családban.

Erről beszél az imént hallott evangélium is (vö. Mt 5,38–48). Miközben ma a világban, különböző szinteken, oly sok erőszaknak, manipulációnak és gőgnek vagyunk tanúi,

Jézus arra tanít bennünket, hogyan változtassuk a pusztát oázissá, hogyan ültessünk kerteket és építsünk házakat. Megmutatja nekünk az utat, amely a megbocsátáson, az irgalmasságon és a nagylelkűségen át vezet.

„Ha valaki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda neki a bal arcodat. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is. És ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira” (Mt 5,39–41).

Ezek a szavak egyesek számára a gyengeség jelének, vagy talán a rosszal szembeni megadásnak tűnhetnek; de egyáltalán nem erről van szó. Nézzünk mélyen magunkba, és nézzünk körül: mit eredményeznek a világban és magunkban az olyan magatartások, mint a bosszú, a megtorlás és az elutasítás? És milyen jövőt vetítenek előre az emberiség számára azok a kapcsolatok és rendszerek, amelyeket az ezekből a magatartásokból fakadó könyörtelen logikák hatnak át? Ti, akik ennek a múltban testvérgyilkos konfliktusoktól megtépázott földnek a fiai vagytok, jól tudjátok: nem igaz, hogy aki bosszút áll, erősebb, mint aki megbocsát. Nem igaz, hogy aki nem enged, erősebb, mint aki a kiengesztelődésre törekszik. Nem igaz, hogy aki becsapja maga mögött az ajtót és elmegy, erősebb, mint aki vállalja az együtt haladás fáradságát.

Metz és Moselle az egész világ előtt arról tanúskodik, hogy

a kiengesztelődés csak akkor lehetséges, ha van bátorságunk megszakítani a sérelmek ördögi körét.

Erőre és nagy lelki egyensúlyra van szükség ahhoz, hogy ne engedjük, hogy a rossz felülkerekedjen rajtunk, különösen akkor, amikor az elszenvedett sebek mélyek. De az igazságtalansággal szemben az ember számára a szabadulás egyetlen útja a szeretet, amely gondoskodik a másikról, és a körülményektől függetlenül igyekszik bizalmat szavazni neki, még ha a legnehezebben elfogadható magatartásokkal találkozik is (vö. Mt 5,42). Így a törvény, az igazságosság és a béke annak a megtérési útnak az állomásai, amely személyesből egyre inkább közösségivé válik, egy olyan civilizáció érdekében, amely tiszteletben tartja az embert és Teremtőjét.

Nem véletlen, hogy Szent Ágoston a mennyei város békéjét olyan harmonikus közösségként határozza meg, amelyben az emberek Istenben és őbenne egymásban gyönyörködnek (vö. Szent Ágoston: Isten városáról, XIX, 13.1).

Az emberek közötti békéről is úgy beszél, mint egy olyan „tranquillitas ordinis” gyümölcséről, amelyben mindenki felismeri és tiszteletben tartja a másik egyedülálló és szent méltóságát és szerepét.

Itt, Metzben érdemes emlékeznünk arra, hogy az évszázadok során éppen ezekre az értékekre épült az általunk ismert Európa, mindenekelőtt szellemi és erkölcsi örökségével, s csak azután gazdasági és politikai örökségével. Ahogyan Szent II. János Pál meghatottan emlékeztetett rá, Európa azoknak a férfiaknak és nőknek az életében és munkásságában gyökerezik, akik megélték, hirdették és másokkal is megosztották az evangélium tanításait (vö. Beszéd az Európa egységével foglalkozó találkozón, Santiago de Compostela, 1982. november 9.). Erről tanúskodik az a jelentős lelki, kulturális, sőt mezőgazdasági és kézműves hozzájárulás, amellyel a szerzetesség gazdagította a kontinens történelmét, valamint olyan szentek munkássága, mint a nagy Chrodegang, e közösség fáradhatatlan pásztora, aki éppen itt, A kanonokok regulája révén adott látható formát az egyházi közösségnek.

Innen kaptuk örökségül annak a világnak az erkölcsi alapjait, amelyben élünk: olyan elveket, mint az emberi személy elsőbbsége és

az emberi élet szent és sérthetetlen jellege annak minden szakaszában és minden körülmények között;

az egyén szabadságának védelme; a család elsődleges fontossága mint a társadalom alapja; a szegényekről és a leginkább rászorulókról való gondoskodás; az idegenek befogadása és az idősek tisztelete.

Helyi egyházatok, mely őrzi a civil társadalom és a hit közötti termékeny párbeszéd egyedülálló örökségét, sajátos jogállásánál fogva felelősséggel tartozik azért, hogy e hűség élő műhelye legyen. Hűnek maradni ezekhez a pillérekhez azok számára sem volt könnyű, akik előttünk jártak. Őseink mégis – következetesen és állhatatosan – kincsekként hagyták ránk őket, hogy mi is továbbadjuk őket a jövő nemzedékeinek, saját tapasztalatainkkal, erőfeszítéseink értékével és történeteinkkel gazdagítva.

E város pompás székesegyháza, amelyben most vagyunk, jól szemlélteti mindezt: hatezerötszáz négyzetméternyi festett üvegablaka miatt Lanterne du Bon Dieu-nek, „a Jóisten lámpásának” nevezik. Úgy tűnik, az építők a lehető legkisebbre akarták csökkenteni a falfelületeket – úgy, hogy azok mégis szilárdak maradjanak –, hogy a fény bőségesen áradjon a hívekre. Aki belép ide, egy rendkívül gazdag biblia pauperumban találja magát, mely az ezernyi szín ragyogásával az imádság és az elmélkedés forrásává válik. És ezen a fénnyel teli helyen a történelmi üvegablakok ragyogása nemrég Marc Chagall zsenialitásával gazdagodott. E nagy zsidó festőnek a székesegyház falaiba illesztett alkotásai a „Jóisten lámpását” az ökumenizmus és a vallásközi párbeszéd egészen különleges jelképévé teszik.

Ez a székesegyház azt üzeni nekünk, hogy

az Úr fénye nem törli el a sajátosságokat, hanem a különböző történeteket és kultúrákat a béke egyetlen csodálatos mozaikjává egyesíti, melyre oly nagy szüksége van új megosztottságoktól és új konfliktusoktól megtépázott korunknak.

Ezeket az üvegablakokat szemlélve megtanuljuk, hogy

Európa jövője nem az egyformaságban, hanem a különbözőségek harmóniájában rejlik, ahol a múlt sebe olyan réssé válik, amelyen átszűrődik a fény.

Ebben egyházi identitásunk jelképét láthatjuk. Mi is használunk struktúrákat, amelyeknek csak annyiban van értelmük, amennyiben segítenek abban, hogy elvigyük az evangélium fényét a világba. E festett üvegablakok nélkül a Szent István-székesegyház ablakai nem lennének mások, mint vakító fénnyel elárasztott nyílások. A festett üvegablakok révén viszont könyvekké válnak, amelyek egybegyűjtenek bennünket, hogy felidézzük a hősiességgel, jósággal, irgalmassággal, szeretettel és erkölcsi szépséggel teli csodálatos történeteket, s hogy ezekről az értékekről mi is nagylelkűen és bátran tanúságot tegyünk.

Franciaországi utam végén – hálával és bizakodással – ezt kívánom metzi közösségeteknek, melynek ma fokozottan az a hivatása, hogy a remény világítótornya legyen e nemzet, Európa és a világ számára. Közösségeteket Szűz Mária és szent védőszentjeitek imáiba ajánlom.

A Szentatya szavai a mise végén:

Kedves testvéreim!

Ez a szentmise franciaországi látogatásom utolsó nyilvános eseménye, ezért az Úr iránti mély hálával mutattam be, és szeretném kifejezni köszönetemet mindazoknak is, akik odaadó munkájukkal lehetővé tették ezt a szentmisét.

Köszönetet mondok a köztársasági elnök úrnak és mindazoknak az állami hatóságoknak, akik gondoskodtak fogadtatásomról Párizsban, Lourdes-ban és itt, Metzben. Szeretettel ismételten köszönetet mondok a püspöki konferencia elnökségének és a látogatásban leginkább érintett püspököknek, velük együtt pedig a papoknak, a diakónusoknak, a megszentelt személyeknek, a világi híveknek és minden közreműködő önkéntesnek. Köszönöm mindenkinek!

Kedves barátaim, haladjunk tovább együtt, egységben az anyaszentegyházban, Isten dicsőségére és az ő országát, a szeretet, az igazságosság és a béke országát szolgálva. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír