Leó pápa az Amoris laetitia 10. évfordulóján: Sokat tanulhatunk a családok tapasztalataiból

XIV. Leó pápa beszédében az apostoli buzdítás közzététele óta eltelt tíz év tapasztalatainak közös átgondolására hívta a tanácskozás résztvevőit. Hangsúlyozta, hogy az egyháznak sokat kell tanulnia a családok életéből, örömeiből és nehézségeiből, és bátran szembe kell néznie a házasságot és a családi életet érintő mai kihívásokkal.

Arra buzdította a résztvevőket, hogy figyelmesen hallgassák meg egymást, ismerjék fel a Szentlélek működését, és keressenek új utakat a családok kísérésére, hogy az evangélium egyre teljesebben örömhírré válhasson a világ minden családja számára.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.

Kedves püspöktestvéreim, kedves családok, kedves testvéreim!

Fontosnak tartottam, hogy az Amoris laetitia közzétételének tizedik évfordulóján összehívjam ezt a találkozót, és köszönöm nektek, hogy átszerveztétek elfoglaltságaitokat, hogy együtt tölthessük ezeket a napokat. Köszönetet mondok a házaspároknak és mindazoknak, akik eljöttek, hogy megosszanak velünk valamit Krisztusban megélt életükből, s akik részt vesznek majd megbeszéléseinken, és köszönetet mondok a szakértőknek és a facilitátoroknak.

Hadd kezdjem azzal, hogy felidézem azt a hosszú és gyümölcsöző szinodális és missziós utat, amelyet az egyház a házassággal és a családdal kapcsolatban megtett, és amelynek folytatására meghívást kaptunk.

A család mindig is fontos helyet foglalt el Péter utódának és az őt a püspöki szinódusban való részvételükkel segítő püspököknek a lelkipásztori gondoskodásában. Az 1980-as szinódus annak a kívánságnak tett eleget, amelyet már I. János Pál pápa is kifejezett rövid pápasága idején, és amely végül Szent II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításához vezetett.

Ferenc pápa pápaságának kezdetén ismét a családot állította egy szinodális folyamat középpontjába, felismerve, hogy az egyháznak folytatnia kell a megkülönböztetést azokról a mélyreható változásokról, amelyek egy olyan területet érintenek, amely nagyon szorosan kapcsolódik a mai világban betöltendő küldetéséhez. Ez a folyamat tíz évvel ezelőtt az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításhoz vezetett.

E tekintetben az egyház a II. vatikáni zsinat által kijelölt úton haladt tovább. Azzal, hogy a zsinati atyák a házasság és a család méltóságának témájával a Gaudium et spes második részének elején foglalkoztak, elismerték, hogy a családi élet különösen alkalmas kiindulópontot kínál korunk nagy kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai kérdéseinek megközelítéséhez, beleértve a népek közötti béke előmozdítását is.

E kérdések kölcsönös összefüggése napjainkban még nyilvánvalóbb, ha továbbra is Isten igéjének fényében tekintünk rájuk: „Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott; a férfi ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek” (Mk 10,6–7).

A család ma is alapvető fontosságú abban a szemléletben, amely összekapcsolja a helyi és a globális szintet, és amelyet annak a Krisztusban megvalósuló egyetemes testvériségnek a keresése vezérel, amelynek építésére az evangélium minden emberrel együtt meghív bennünket.

Ez a több mint fél évszázados történet különleges felelősséget ró ránk, pásztorokra ezen a találkozón, miközben kibontakozik az egész egyház szinodális hivatása.

E történelmi folyamatban az Amoris laetitia fontos állomást jelentett, a közzététele óta eltelt tíz év pedig részegyházaink életének részévé vált. Ebben az időszakban az apostoli buzdítást különböző kultúrákban és lelkipásztori környezetekben fogadták be, kísérte a családok konkrét életét, és kezdeményezéseket, folyamatokat ihletett.

Ezt a tíz évet visszük most együtt az Úr Jézus elé.

Ha a Szentlélek vezetésével figyelmesen visszatekintünk mindarra, ami történt, az segíthet mélyebben felismernünk, mire tanította Krisztus az ő egyházát ezekben az években.

Az Apostolok cselekedeteiben szép képet találunk arra, amit most tenni készülünk. Missziós útjuk végén Pál és Barnabás „összehívták az egyházat, és elbeszélték, mi mindent tett Isten általuk” (ApCsel 14,27). Később, Jeruzsálem felé tartva, Fönícián és Szamarián haladtak keresztül, és elbeszélték mindazt, ami missziós útjuk során történt; beszámolójuk pedig nagy örömmel töltötte el a testvéreket.

Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, az egyház, az apostolok és a presbiterek fogadták őket, ők pedig ismét „beszámoltak róla, mi mindent tett közreműködésükkel az Isten” (ApCsel 15,4).

Ebből a mozgásból valami a mi találkozónkon is jelen van. Amint mondtam, az egyház ezt a tíz évet az Amoris laetitia befogadásával és igen különböző élethelyzetekben lévő családok kísérésével töltötte.

Mi is hozunk magunkkal történeteket arról, amit Isten közöttünk végbevitt. Olyan történetek ezek, amelyeket a misszió útja során gyűjtöttünk össze: megtéréseknek, váratlan gyümölcsöknek és olyan kapcsolatoknak a történetei, amelyeket Isten a családokon belül szőtt, miközben közösségeink igyekeztek kísérni őket; de idetartoznak azok a nehézségek is, amelyekkel szembesültünk, a felmerült kérdések és mindaz, amit ezen az úton tanultunk. Bizalommal töltenek el bennünket, amikor megkezdjük közös munkánkat. Vigyük őket az Úr elé, és osszuk meg egymással. Törekedjünk arra, hogy felismerjük, mit vitt végbe Isten közöttünk, és merre vezeti Lelke ma az egyházat!

Az Amoris laetitia tizedik évfordulója alkalmából, március 19-én közzétett üzenetemben emlékeztettem arra, hogy

vannak olyan helyek és körülmények, ahol az egyház csak a világi hívőkön, különösen a családokon keresztül válhat a föld sójává”.

Az Amoris laetitia ugyanis arra hív bennünket, hogy vegyük komolyan ezt a hivatást és felelősséget.

Maguk a családok is részt vesznek az egyház küldetésében mindennapi életük során: szeretetükkel és hűségükkel, gondoskodásukkal és megbocsátásukkal, gyermekeik nevelésével, a hit továbbadására irányuló igyekezetükkel, az idősekre és a kiszolgáltatottakra fordított figyelmükkel, közösségeik és a társadalom sokféle szolgálatával. Mindezek révén a családok tanúságot tesznek az evangéliumról, és hozzájárulnak az egyház életéhez és küldetéséhez.

Pásztorként azt a feladatot kaptuk, hogy alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt hirdessük Isten házasságra és családra vonatkozó tervének szépségét, valamint szeretetre és gyengédségre szóló meghívását.

Ez arra hív bennünket, hogy kísérjük az embereket hivatásuk megvalósítása felé vezető útjukon, életük konkrét körülményei között.

Ez a szolgálat egyben a meghallgatás iskolája is számunkra. Isten népének bölcsessége közös hitünk révén jut el hozzánk, ez a hit pedig minden család életét megvilágítja, azokét is, amelyek nehézségekkel, magánnyal, sőt olykor szembeötlő kudarcokkal küzdenek. Maga az Úr tanít bennünket türelmesen, amikor időt szánunk a meghallgatásra, és bizony sokat tanulhatunk a családoktól.

A családok élete olyan kérdéseket is felvet számunkra, amelyekkel bátran szembe kell néznünk. Sok helyen egyre nagyobb távolság alakult ki a szexualitás és az intimitás megélésének módja, valamint a házasság keresztény felfogása között. A fiatalok továbbra is vágynak a szeretetre, a hűségre és az összetartozás érzésére, mégis sokan nehezen tudják elképzelni, hogyan valósulhat meg életükben a szeretetnek ez az eszménye, vagy nehezen hiszik el, hogy vágyaik beteljesülésének feltétele az egész életre szóló elköteleződés.

A gazdasági bizonytalanság, a migráció, az erőszak, a magány és az érzelmi törékenység más formái szintén befolyásolják az emberek döntéseit és azt, hogy milyen lehetőségeket tudnak elképzelni saját jövőjükre nézve.

Ezek a valóságok számos olyan kérdést vetnek fel, amelyekkel bátran szembe kell néznünk. Mit keresnek valójában az emberek e kulturális változások közepette? Mit tárnak fel előttünk örömeik és reményeik, fájdalmaik és szorongásaik? Mely területeken képes nyelvezetünk és lelkipásztori gyakorlatunk utat nyitni, és hol nem sikerül megérintenünk az emberek szívét és támogatnunk őket a jóra való törekvésükben? Mit tanít nekünk a családok megélt tapasztalata, amelyből még nem tanultunk meg mindent? Mit tudunk felkínálni egészséges és szent családi életre való képzésként? Mit tanulhatunk azoktól a szülőktől, akik ilyen körülmények között igyekeznek kísérni gyermekeiket és a fiatalokat?

A törékenység különös figyelmet érdemel, hiszen mélyrehatóan alakíthatja azt, ahogyan az emberek önmagukra, jövőjükre, sőt az Istennel és az egyházzal való kapcsolatukra tekintenek.

A törékenység megtapasztalása felveti a kérdést, hogy képesek vagyunk-e közel maradni egymáshoz, amikor az élet már nem felel meg annak, amit reméltünk, és fel tudjuk-e ismerni a kegyelem működését olyan helyzetekben is, amelyeket korlátok, sebek és nyilvánvaló kudarcok jellemeznek.

E tekintetben is van mit tanulnunk a családok tapasztalatából, hiszen a törékenység közös emberi létállapotunknak, s így az egyház életének is velejárója. Mindannyian ismerjük, milyen nagy távolság választja el azt a jót, amelyre vágyunk, attól, amit képesek vagyunk megélni.

Kegyelemre, megbocsátásra és újrakezdésekre van szükségünk ahhoz, hogy teljesítsük Isten akaratát, és megtanuljuk, hogy a hűség maga is kegyelem, amelyet be kell fogadnunk, és olyan út, amelyen elköteleződésünket újra meg újra megújítva haladunk előre, gyakran megpróbáltatások közepette.

Annak felismerése, hogy mindannyian ugyanazzal a kihívással nézünk szembe, meg kellene, hogy határozza, miként kísérjük egymást az egyházban. Milyen egyházzal találkoznak tehát az emberek, amikor a legtörékenyebbek? Közösségeink segítenek-e nekik felfedezni, hogy továbbra is van helyük, felelősségük és vannak ajándékaik, amelyeket másoknak adhatnak? Találkozhatnak-e az emberek az általunk hirdetett igazsággal lelkipásztori jelenlétünk türelme, közelsége és irgalmassága révén? Hogyan hirdethetjük nekik az evangélium családról szóló tanításának teljességét?

Arra kérlek benneteket, hogy ezekben a napokban teljes súlyukkal vegyétek fontolóra ezeket a kérdéseket.

A Szentlélek gyakran éppen a bennünket próbára tevő helyzeteken keresztül szól hozzánk, és megvilágosít bennünket, hogy felismerhessük, miként érheti el Isten irgalma és Krisztus üdvözítő kegyelme napjainkban a családokat: gyengeségükben és nehézségekkel szembeni helytállásukban, reményeikben és csalódásaikban, közösség utáni vágyukban és értelemkeresésükben.

A feladatunk tehát nem csupán az, hogy értelmezzük ezeket az élethelyzeteket, hanem az is, hogy engedjük magunkat megszólítani általuk, és engedjük, hogy felébresszék lelkipásztori felelősségtudatunkat, hogy az egyház új utakat találjon az evangélium hirdetésére, a szentségek kegyelmének közvetítésére, a családok kísérésére, és annak a gyengédségnek a láthatóvá tételére, amellyel Krisztus ma is népe körében jár.

Bárcsak az az evangéliumi szabadság jellemezné párbeszédünket, amelyet az Apostolok cselekedeteiben látunk. Megoszthatjuk egymással, mi szerzett örömet egyházainkban, mi tett próbára bennünket, és mely kérdések rajzolódtak ki világosabban a szerzett tapasztalatok fényében. Emellett a különböző élethelyzetek és körülmények, amelyekből érkezünk, értékes ajándékot jelenthetnek az egész egyház számára a közös megkülönböztetésben.

A találkozóra összeállított tematikus keret célja az, hogy szem előtt tartsuk az Amoris laetitia sokrétű tartalmát, s hogy az apostoli buzdítást, valamint mindazt, amit egyházaink az elmúlt tíz évben megéltek, egymás fényében vizsgáljuk. Krisztus szavának és az egyház hagyományának gazdagságából merítünk ihletet. A programot azért tettük közzé, hogy Isten népe imádsággal és szinodális együttgondolkodással kísérhesse munkánkat.

A magunk részéről az, hogy

meghallgatjuk egymást, engedjük, hogy a hallottak visszhangra találjanak bennünk, és figyelmesek maradunk a Szentlélek sugallataira, felébresztheti azt a lelkipásztori kreativitást, amelyre az újonnan felmerülő kérdések megválaszolásához szükségünk van.

Ezért áll munkánk középpontjában a ma esti közös elmélyülésünk és az imádság, amellyel minden napot kezdünk. Kérem az Urat, segítsen összegyűjtenünk azokat a gyümölcsöket, amelyeket az Amoris laetitia helyi egyházainkban termett, hogy azok az egész egyházat táplálhassák.

Remélem, hogy az egyházaitokból és a különböző kulturális környezetekből hozott számos tanúságtétel révén fokozatosan kirajzolódhat ennek a tíz évnek a közös elbeszélése, amelyet öröm és remény jellemez, és amely képessé tesz bennünket arra, hogy őszintén szembenézzünk a még létező próbatételekkel és nehézségekkel. Ez táplálni fogja a püspöki konferenciák és a keleti egyházak hierarchikus struktúráinak lelkipásztori megkülönböztetését. Segíteni fogja továbbá a helyi egyházakat abban, hogy új utakat ismerjenek fel, és minden megkeresztelt embert mélyebben bevonjanak az egyház szinodális útjába. Azt is kérem, hogy mindannyian őrizzük meg azt a diszkréciót és bizalmas jelleget, amelyet a meghallgatásnak és a megkülönböztetésnek ez az időszaka megkíván.

Adja meg nekünk az Úr a szabadságot, hogy meghallgassuk egymást, a bölcsességet, hogy felismerjük működését népe körében, és a bátorságot, hogy kövessük az általa mutatott utat, hogy az evangélium napról napra egyre teljesebben örömhírré válhasson a világ minden családja számára!

Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír