Ferenc pápa a veronai Béke Arénában: Egyes országoknak a háború rendkívül nagy üzlet!

1. A BÉKÉT MEG KELL SZERVEZNI (Demokrácia, jogok asztal)

Kérdés
– Ferenc pápa, Mahbouba Seraj vagyok, az afganisztáni Kabulból érkeztem ide, az Arena 2024 rendezvényre. Mindig is hittem Önben, Szentatya: Ön a béke embere, és sok mindenre képes. Ahhoz, hogy sikeresebb legyen, azt tanácsolom, hogy hozzon létre békeintézményeket, minden erőfeszítését békeintézmények létrehozására kell szentelni. Hazámban, Afganisztánban a demokrácia illúziójában, a béke illúziójában éltünk. Országom negyvennégy éve háborúban áll, és szeretném tudni, mit lehet tenni: mit tanácsol nekünk, Atyám, mit tegyünk? Az Ön világos tanácsa nem csak Afganisztánra, hanem az egész világra érvényes. Hogyan tudjuk érvényesíteni a béketeremtést? Mi mindannyian az Ön oldalán állunk ebben a törekvésben.
A Mahbouba Seraj által elmondott versek fordítása: „A mecset, Mekka, a templom – mind kifogások. Isten élete az otthonodban van.”

Válasz
A kérdés az, hogy milyen jellegű vezetés képes végrehajtani ezt a feladatot, amelyet oly mélyen megfogalmaztál. Azt a kultúrát, amelyet erősen átjár az individualizmus – és nem a közösség –, mindig az a veszély fenyegeti, hogy a közösség dimenziója eltűnik: ahol erős az individualizmus, ott eltűnik a közösség. És ha politikai és demográfiai szempontból nézzük, vélhetően ez a diktatúrák gyökere. Ez így megy. Eltűnik a közösség dimenziója, azoknak az életadó kötelékeknek a dimenziója, amelyek fenntartanak és előrevisznek bennünket. És ez elkerülhetetlenül következményekkel jár a hatalom értelmezésére is. Félő, hogy azok, akik felelős szerepet töltenek be valamely politikai intézményben, vagy valamilyen szociális munkát végző vállalkozásban, úgy érzik, hogy mások megmentésének a feladatával vannak megbízva, mintha hősök lennének. És ez nagy kárt okoz, ez megmérgezi a hatalomgyakorló személyeket. Ez az egyik oka annak a magányosságnak, amelyet oly sok felelős pozícióban lévő ember megtapasztal, valamint az egyik oka annak, hogy egyre inkább a szociális erőfeszítés csökkenésének lehetünk tanúi. Ha úgy képzeljük el a vezetőt, mint egy egyedülálló, mindenki felett álló embert, akinek az a dolga, hogy mások nevében és javára döntsön és cselekedjen, akkor igencsak szegényes és elszegényítő elképzelésünk van, mely végül elszívja a vezető kreatív energiáit, az egész közösséget és társadalmat pedig meddővé teszi.

A pszichiáterek szerint az egyik legszofisztikáltabb agresszió az idealizálás.

Ez az elképzelés igen messze áll a bantu mondás víziójától: „Én azért vagyok, mert mi vagyunk.” Ennek a mondásnak a bölcsessége abban rejlik, hogy a hangsúly a közösség tagjai közötti köteléken van: „Mi vagyunk, én vagyok.” Senki sem létezik mások nélkül, senki sem tud mindent egyedül megcsinálni. Tehát olyan vezetőre van szükségünk, aki mindenekelőtt képes felismerni saját erősségeit és korlátait, és aztán tudja, hová kell segítségért és együttműködésért fordulni. A hatalomgyakorlás alapvetően együttműködő, különben tekintélyelvűség lesz belőle, és az számos betegséghez vezet.

A szilárd békefolyamatok építése érdekében a hatalomgyakorló személy képes megbecsülni a többiekben rejlő jót, tud bízni másokban, és így lehetővé teszi, hogy az emberek úgy érezzék, ők is képesek jelentős hozzájárulást nyújtani.

Ez a fajta vezetői szerep elősegíti a részvételt, melyről gyakran elismerjük, hogy mind mennyiségében, mind minőségében nem elegendő. Részvétel: ne felejtsük el ezt a szót! Mindannyian dolgozunk, mindannyian részt veszünk a munkában. A jó részvételt ti így fogalmazzátok meg „Kérdések feltétele és kollektív válaszadások a problémákra és törekvésekre, kultúrateremtő és új világvíziók előállítója, civil energia, mely az egyént és a közösségeket saját jövőjük főszereplőivé teszi” (Demokrácia dokumentum). Egy társadalomban, egy országban vagy egy városban, de még egy kisvállalkozásban sem működnek a dolgok, ha nincs részvétel, mert közösség vagyunk, nem magányos harcosok. Ne felejtsük el ezt a szót: részvétel. Ez fontos!

Napjaink egyik nagy kihívása, hogy a fiatalokban felébresszük a részvétel iránti szenvedélyt. Van egy kis szó, melyet elfelejtünk, amikor azt mondjuk: „Én megteszem”, „Én megyek.” Melyik ez a kis szó? Az együtt. Az együttnek ez az ereje! Ez a részvétel. Be kell fektetnünk a fiatalokba, a képzésükbe, hogy közvetítsük azt az üzenetet, hogy a jövőbe vezető út nem csak az egyén elkötelezettségén keresztül vezethet, bármennyire jó szándék vezérli és felkészült is, hanem egy nép cselekvésén keresztül vezet – a nép a főszereplő, ezt ne felejtsük el –, amikor mindenki kiveszi a részét a munkából, feladatainak és képességeinek megfelelően. Felteszek nektek egy kérdést: egy népben az egésznek a munkája az egyesek munkájának az összege? Csak ennyi? Nem, több! Többről van szó. Egy meg egy, az három: ez az együttdolgozás csodája.

2. A BÉKÉT ELŐ KELL MOZDÍTANI (Migrációk asztal)

Kérdés
João Pedro Stédile: Ferenc pápa, Brazília egész „földnélküli” népének erős ölelését hozom Önnek: egységben vagyunk és imádkozunk Önért. A földnélküliek püspökétől, Pedro Casaldáliga Plá püspöktől is hozok szavakat, aki sajnos már nincs közöttünk. Ő azt mondta nekünk: „Átkozott legyen minden kerítés, átkozott legyen minden magántulajdon, amely megakadályoz abban, hogy éljünk és szeressünk.” Köszönöm.

Ferenc pápa, Elda Baggio vagyok, az Orvosok Határok Nélkül humanitárius munkatársa. João Pedro Stédilével vagyok itt, aki Brazíliából csatlakozott hozzánk, és magával hozza a Földnélküliek Mozgalmának minden bölcsességét és tapasztalatát. Természetesen mi is szívünkön viseljük a béke és a béketeremtés ügyét, és megtapasztaltuk, hogy az első lépés az, hogy a migránsok, az áldozatok oldalára állunk, meghallgatjuk őket, hagyjuk, hogy elmondják történeteiket, és segítünk, hogy hallassák hangjukat. Mindezek megtapasztalása pedig lefegyverzi a szívünket, a szemünket, az elménket, és nyilvánvalóvá teszi a fennálló igazságtalanságokat. De ezt a lépést nem könnyű megtenni: hogyan tudjuk megélni ezt a nézőpontváltást, ezt a szemléletváltást? Mi segíthet nekünk ebben?

Válasz
Pontosan az evangélium mondja, hogy álljunk a kicsinyek, a gyengék, az elfeledettek oldalára. Az evangélium mondja ezt nekünk. És Jézus a lábmosás gesztusával, mely megváltoztatja a hagyományos rangsort, ugyanezt mondja nekünk. Ő az, aki hívja a kicsinyeket és a kirekesztetteket, és a középpontba helyezi őket, hívja őket, hogy legyenek a többiek között, úgy mutatja be őket mindenkinek, mint a szükséges és lehetséges változás tanúit.

Tetteivel Jézus szakít a konvenciókkal és az előítéletekkel, láthatóvá teszi azokat az embereket, akiket korának társadalma elrejtett vagy megvetett. Ez nagyon fontos: ne rejtsük el a korlátozottságokat.

Vannak emberek, akik nagyon korlátozottak, fizikailag, lelkileg, szociálisan, anygailag… Ne rejtsük el a korlátozottságokat. Jézus nem rejtette el őket. És Jézus ezt anélkül teszi, hogy helyettesíteni akarná az embereket, anélkül, hogy idegen célokra eszközként használná fel őket, anélkül, hogy megfosztaná őket a hangjuktól, a történelmüktől, a tapasztalataiktól. Örülök, amikor azt látom, hogy fizikai korlátokkal rendelkező emberek is részt vesznek a találkozókon, mint ebben az esetben, mert Jézus nem rejtette el őket, ez az igazság. Mindenkinek megvan a saját hangja, akár a nyelvével, akár a létezésével beszéljen is. Mindannyiunknak megvan a saját hangja. Sokszor nem tudunk figyelni rá, mert mindannyian a saját dolgainkra gondolunk, vagy ami még rosszabb, egész nap a mobiltelefonunkkal járkálunk, s ez megakadályozza, hogy észrevegyük a valóságot. Sokszor előfordul, nemde?

Ahogyan azt az egyik munkaasztalotok dokumentumában írtátok, ahhoz, hogy véget vessünk a háború és az erőszak minden formájának, a kicsik mellé kell állnunk, tiszteletben kell tartanunk méltóságukat, meg kell hallgatnunk őket, és biztosítani kell, hogy hangjukat szűrés nélkül hallassák. Legyünk mindig a kicsik közelében, hogy hangjukat hallani lehessen! Találkozzunk a kicsikkel és osztozzunk fájdalmukban! Álljunk ki mellettük az erőszak ellen, melynek áldozatai, hogy kilépjünk a közöny kultúrájából, mely oly sok mindent igazol!

Egy kérdés – tudom, hogy ti is tudjátok: gondoltunk-e ma arra, hogy hány gyermeket kényszerítenek munkára, rabszolgamunkára, hogy meg tudjanak élni? A kicsik… Az a kisgyerek, akinek talán soha nem volt játéka, mert ide-oda kellett mennie, hogy megkeresse a kenyerét, talán a szeméttelepre, hogy eladható dolgokat keressen… Olyan sok ilyen gyerek van, akik nem játszhatnak, mert az élet arra kényszeríti őket, hogy így éljenek. A kicsik: a kicsik szenvednek. Vajon a rossz időjárás miatt szenvednek? Nem, miattunk. Mi vagyunk a felelősek. „Nem, Atyám, én nem, mert…” Mindannyian felelősek vagyunk, mindannyian felelősek vagyunk mindenkiért. De azt hiszem, hogy manapság a „Nobel-díj”, melyet oly sokaknak, oly sokunknak adhatnánk, az Poncius Pilátus „Nobel-díja”, mert mesterien tudjuk mosni kezeinket.

Ez tehát az a megtérés, amely megváltoztatja az életünket, az a megtérés, amely megváltoztatja a világot. Olyan megtérés, amely mindannyiunkat érint egyénileg, de a közösségek, mozgalmak, egyesületek tagjaiként és polgárokként is. És az intézményeket is érinti, melyek nem állnak kívül ebből a megtérési folyamatból.

Az első lépés annak felismerése, hogy nem mi vagyunk a középpontban…

[lát egy öregembert az Aréna közepe felé sétálni]. A középpontban ez az öregember van: ő ugyanolyan fontos, mint bármelyikünk. A középpontban nem a mi vízióink, nem a mi elképzeléseink vannak. Aztán el kell fogadnunk, hogy az életmódunk elkerülhetetlenül megérintődik és megváltozik. Amikor a kicsik mellett állunk, akkor kibillenünk a kényelmünkből. A kicsik kellemetlenül érintenek bennünket, mert megérintenek, megérintik a szívünket. A kicsinyek mellett járás arra kényszerít bennünket, hogy lépést váltsunk, hogy felülvizsgáljuk, mit cipelünk a hátizsákunkban, hogy megszabaduljunk sok súlytól és ballaszttól, és helyet csináljunk új dolgoknak. Fontos, hogy mindezt ne veszteségként, hanem gazdagodásként, bölcs visszametszésként éljük meg, mely

eltávolítja az élettelent, és felerősíti az ígéreteset. A visszametszés nem veszteség: fájdalmas, igen, amikor elvesz valamit tőled, de ez olyasmi, ami életet ad.

A kicsinyekkel való közelséget visszametszésként kell megélnünk. Nézzük meg a kicsinyek listáját, a sok-sok „kicsinyét”, akik hozzánk tartoznak! És gondoljunk egy olyan embercsoportra, amely mindannyiunk családjában van, akik mondhatni az életkoruk miatt kicsik: gondoljunk a nagyszülőkre! Egy nagyon szép történet jut eszembe, amely valóságosan nem történt meg, hanem mese. Van egy szép család – apa, anya, gyerekek –, és velük él a nagypapa: már öreg, és velük eszik. De a nagypapa, ahogy öregedett, így ette a levest [remegő kezet utánoz], és teljesen leette magát. Egyszer az apa azt mondta: „A nagypapa holnap már a konyhában fog enni, mert nem jól eszik, és akkor fogadhatunk vendégeket.” Másnap a nagypapa a konyhában kezdett enni. A következő héten az apa hazaér, és ott van az ötéves kisfia, aki játszik, fával, fadarabokkal játszik… „Te meg mit csinálsz?” – „Ó, egy kis asztalt, apa!” – „Kis asztalt? Minek?” – „Neked, ha majd öreg leszel.” Figyeljünk az öregekre: az öregek bölcsek. Ezt ne felejtsük el! Szomorúan mondom: ez a társadalom gyakran elrejti az öregeket, magukra hagyja az öregeket. Köszönöm.

3. A BÉKÉT ÁPOLNI KELL (Környezet/Teremtett világ asztal)

Kérdés
A nevem Vanessa Nakate, ugandai éghajlatvédelmi aktivista vagyok. Akkor láttam először a pápát, amikor a hazámba látogatott. Láttam őt a pápamobilján, azt mondtam magamban: boldog vagyok, bár egy ablak választ el bennünket, de legalább láttam őt. Sosem gondoltam volna, hogy kilenc évvel később egy színpadon állhatok vele… ez valóban megtiszteltetés, végtelen megtiszteltetés! Nem egyénként kell érvényesülni, hanem emberiségként, kollektívaként; az élhető bolygó mindenki számára és nem csak egyesek számára optimális megoldás.

Annamaria Panarotto: Hadd olvassam fel újra a verset, amelyet Vanessa most mondott: Nem egyénként kell győznünk, hanem együtt, mint emberiség kell győznünk! Egy egészséges és élhető bolygó mindenkinek a győzelme, nem csak egyeseké! Kedves Ferenc pápa, az egyik venetói No-Pfas anyuka vagyok. Az anyák mindig hallatják a hangjukat! Egy olyan csoport tagja vagyok, amely évek óta dolgozik a vízszennyezés ellen itt, Venetóban. A szennyezett víz megbetegítette gyermekeinket. Vanessa Nakatéval vagyok itt, aki közös otthonunk fiatal és bátor őrzője Ugandából. A békét együtt teremtjük. Nem lehet béke az emberek között, ha nem kötnek békét a teremtett világgal. Az igazságos kapcsolatok megteremtése az összes élőlény között időbe telik. Hogyan találhatunk rá időt ebben a gyorsaság és azonnaliság által jellemzett korban? Kedves Ferenc pápa, szeretném elmondani, hogy ma sokan vagyunk itt, nagyon sokan, és mindannyian a béke kézművesei vagyunk, csoportok, mozgalmak, egyesületek, egyházak képviselői, de a béke kézművesei vagyunk, és azok is akarunk maradni. Azt is érezzük azonban, hogy a politikát szinte kényszeríteni kell arra, hogy más elképzeléseket alakítson ki, hogy azonnali válaszokat adjon. Ezért azt szeretném megkérdezni, tudna-e segíteni nekünk, hogy milyen lépéseket kell tennünk?

Válasz
Köszönöm! Tetszett… Különösen tetszett, hogy azt mondtad: azonban. Köszönöm szépen! Nézem azt a táblát: „Demilitarizáljuk az elméket és a területeket!” Békéről beszélünk, de tudjátok, hogy egyes országokban a legjövedelmezőbb tevékenység a fegyvergyárak működése? Ez rossz, ocsmány dolog! Ezért nem demilitarizálhatunk, mert a háború rendkívül nagy üzlet. Nézzétek meg azoknak az országoknak a listáját, amelyek fegyvereket gyártanak, láthatjuk, hogy ez mekkora üzlet. A halált készítik elő. Milyen ocsmány dolog! És a te „azonban” szavad erre az ellentmondásos helyzetre mutat rá.

Társadalmunkban ebben a feszültségben élünk: egyrészt minden arra kényszerít, hogy gyorsan cselekedjünk, megszoktuk, hogy azonnali választ kapunk a kéréseinkre, és türelmetlenek leszünk, ha késlekedést tapasztalunk. Az elmúlt évek digitális forradalma például lehetővé tette számunkra, hogy folyamatosan kapcsolatban legyünk, hogy könnyen kommunikáljunk távoli emberekkel, hogy távolról végezzük a munkánkat. Több időnek kellene lennie, ehelyett azt tapasztaljuk, hogy állandóan rohanunk, a legsürgősebb ügyet intézzük. Másrészt érezzük, hogy ez nem természetes. Ez „háborús”, ez háború, ez nem természetes. Társadalmunkban fáradt levegőt szívunk, fáradtság van a levegőben, sokan nem találnak okot arra, hogy a napi tevékenységüket elvégezzék, nyomasztja őket az az érzés, hogy mindig kifutnak az időből, mintha abba a csapdába estek volna, hogy azt ismételgetik, amit mindig is tesznek, mert nincs erejük vagy idejük a harmónia keresésére. A békét nem lehet egyik napról a másikra feltalálni. A békét ápolni kell. Ha nem ápoljuk a békét, háborúk lesznek, kis és nagy háborúk. A békét ápolni kell, és ma ez a súlyos bűn van a világban: nem ápoljuk a békét! A világ versenyfutásban él, néha tudnunk kellene lassítani a futást. Nem szabadna hagynunk, hogy a teendőink sodorjanak bennünket. Teret kellene adnunk magunkban Isten cselekvésének, testvéreink cselekvésének, a közjót kereső társadalom cselekvésének.

A „lassítani” ige helytelennek tetszhet, valójában felhívás arra, hogy újrakalibráljuk elvárásainkat és cselekedeteinket. Csillagászati értelemben „forradalmat” kell csinálnunk: a békét kell keresnünk. Hogyan tegyük? Mindig párbeszéddel: a béke párbeszédben születik. Ismerjük el a többieket, bölcsen tiszteljük őket! Az előttünk álló hatalmas kihívás az, hogy az árral szemben úszva újra felfedezzük és óvjuk azokat a közegeket, amelyekben ezt másokkal együtt meg lehet élni. És nem kell mindent a semmiből kitalálnunk, hanem fel kell vállalnunk a történelmet.

A háborúk oly sokszor abból a türelmetlenségből fakadnak, hogy gyorsan akarunk cselekedni, és nincs meg a türelem, hogy lassan, párbeszéddel építsük a békét.

A türelem az a szó, amelyet állandóan ismételgetnünk kell: türelem kell a békéhez!

És ha valaki – ezt látjuk a mindennapi életben –, ha valaki megsért, azonnal késztetést érzünk arra, hogy duplán, majd négyszeresen visszaszóljunk, és így az agresszió megsokszorozódik. Meg kell állítani, meg kell állítanunk az agressziót! Egyszer – nagyon vicces jelenet volt – volt egy ember, aki elment vásárolni valamit, és amikor nem a megfelelő árut adták neki, kiabálni kezdett, mindenfélét kiabált. Az eladó meghallgatta, és amikor az ember befejezte a kiabálást, azt mondta naki: „Uram, befejezte?” – „Igen, befejeztem!” – „Menjen, sétáljon egyet!” Nem ezekkel a szavakkal mondta, erősebb szavakkal, de sétálni küldte. Amikor azt látjuk, hogy a helyzet forróvá kezd válni, álljunk meg, sétáljunk egyet, vagy beszéljük ki magunkból, és a dolgok jobbra fordulnak. Időben álljunk meg, időben álljunk meg!

4. A BÉKÉT MEG KELL TAPASZTALNI (Leszerelés)

Kérdés
[Sergio Paronetto] Néhány vers egy olyan személytől, aki nagyon aktív volt a korábbi arénás ünnepeinken: Giulio Girardello, misszionárius pap, költő, Giulio Battistella barátja, az arénás ünnepek másik tanúja és támogatója. De szeretnék elmondani egy dolgot fél percben, Ferenc pápa. Szeretném elmondani neked, sokak nevében, köszönetünket a bátorságodért. Szeretném elmondani, hogy közel állunk hozzád, segíteni akarunk neked, mert azzal, hogy neked segítünk, magunkon segítünk, segítünk a világnak, hogy emberiessé váljon, és társfelelősök vagyunk, melletted járunk.

Giulio azt mondta: „Csak a világ érzésébe ültetett kezekből születik béke. Nekem csak két kezem van és a világ érzése, hogy békét teremtsek”.

[Andrea Riccardi] Azt szeretném elmondani, hogy álomnak tűnik itt lenni: egy nép, Ferenc pápával, mely hisz a békében. A világ azonban más, a világ nagyon más, mert háborúk vannak, és tudjuk: nyílt háborúk, és mi az áldozatok oldalára álltunk, akik sokan vannak. De ebben a világban is hiányoznak a békére irányuló gondolatok és tervek, s ez meghiúsítja sok népnek a háború befejezéséhez fűzött reményeit. Látja, Ferenc pápa, a békét naivitásként száműzték, sőt, ahogy Ön mondja: a béke sértő szóvá vált, s ez rendkívül szomorú, mert a béke mindenki élete, a béke nagy áldás. De van alternatíva: be kell vallanunk, hogy sokan,

egyszerű férfiak és nők, tehetetlennek érzik magukat, nem tudják, mit tegyenek, és a tehetetlenség közömbösséget szül, a közömbösség pedig végül beleegyezéssé, a rossz döntésekben, a háború útjaiban való bűnrészességgé válik,

ami valóban drámai. Azt szeretném hát megkérdezni Öntől: hogyan lehetünk ebben a bonyolult időszakban a béke kézművesei, a béke közvetítői a közeli és távoli konfliktusok tekintetében is? Köszönöm.

Válasz
Köszönöm. Köszönöm a gondolataitokat! Ha van élet, ha van aktív közösség, ha van pozitív dinamizmus a társadalomban, akkor van konfliktus és feszültség is. Tény, hogy a konfliktus hiánya nem azt jelenti, hogy béke van, hanem azt, hogy valaki már nem azért él, nem azért gondolkodik, nem azért töri magát, amiben hisz. Van egy spanyol mondás: „Az álló víz poshad meg, romlik meg először.” A mozdulatlan emberek betegszenek meg elsőként.

Az életünkben, a valóságban, a területeinken mindig kell feszültségekkel és konfliktusokkal számolnunk. Velük szemben nem lehet tétlenül állni: választási helyzetet kell teremtened, kreatívnak kell lenned. A konfliktus pontosan a kreativitás kihívása. Egy konfliktusból nem lehet kikecmeregni egyedül! Ez az első:

egy konfliktusból sosem lehet egyedül kijutni, szükség van a közösségre, szükség van a család, a barátok segítségére…

De egy konfliktusból sosem lehet egyedül kijutni. Másodszor, egy konfliktusból csak „felülről” lehet kijutni. Máskülönben lefelé zuhansz. A konfliktusban van valami labirintusszerű: egy labirintusból nem tudsz egyedül kijutni, szükséged van legalább a fonalra, Ariadné fonalára, mely segít majd téged. És a konfliktusból úgy jön ki az ember, hogy jobbá válik, „felülről”. Egy konfliktusból nem lehet altatással kijönni, nem, egy konfliktusból realizmussal kell kijönni: a labirintusban vagyok; meg kell tudnunk nevezni a konfliktusokat, a kezünkbe kell venni őket, és ki kell jönni, felülről, és kísérve, legalább egy fonal által kísérve kell kijönni. Az életünkben mindig feladatunk lesz, hogy előrehaladjunk a konfliktusokkal, hogy párbeszédet folytassunk a konfliktusokkal.

Gyakran megkísért bennünket az a gondolat, hogy a konfliktusokból és a feszültségekből úgy lehet kijutni, ha megszüntetjük őket. Nem! Nem veszek róluk tudomást, elrejtem őket, marginalizálom őket. Nem! Ez időzített bomba. Ezzel amputálok egy kellemetlen, de mégis fontos darabot. Tudjuk, hogy a konfliktus ilyen megélésének eredménye az, hogy növeljük az igazságtalanságokat, és rossz közérzetet keltünk, frusztrációt ébresztünk, melyek erőszakos tettekhez is vezethetnek. Ezt látjuk a politikában, a társadalomban is. Amikor a politikában, bármilyen politikában, a konfliktusok rejtve maradnak, ezek később törnek ki, és rosszul törnek ki. Nincs harmónia.

Sem a családban, sem a társadalomban nem lehet elrejteni a konfliktusokat.

Ezért, amikor a családban problémák vannak, beszélnünk kell róluk, hogy tisztázzuk őket. És amikor a társadalomban vannak problémák, meg kell osztanunk, hogy megoldjuk őket. De egyedül nem jutunk ki.

Egy másik rövidtávú válasz az, hogy a feszültségeket úgy próbáljuk megoldani, hogy az egyik pólust tesszük uralkodóvá, és ez öngyilkosság, mert az álláspontok sokféleségét egyetlen nézőpontra redukáljuk. Ma a püspök megmutatta nekem egy nagyszerű ember, Romano Guardini születési anyakönyvi kivonatát, aki itt született Veronában. Guardini azt mondta, hogy a konfliktusok mindig egy magasabb szinten oldódnak meg, mert a konfliktusok így egy előrehaladást segítő új kultúra kovászává, új dolgok kovászává válnak. Az egyformaság zsákutca: ahelyett, hogy előrehaladnánk, padlóra kerülünk;

az egyformaság nem használ, egységre van szükségünk, az egység eléréséhez pedig meg kell küzdenünk a konfliktusokkal.

Ha valaki fél a pluralitástól, akkor azt mondhatjuk, hogy az a család, az a társadalom lelkileg és kulturálisan öngyilkosságot követ el.

Az első lépés a feszültségek és konfliktusok egészséges megéléséhez annak felismerése, hogy ezek az életünk részei, fiziológiaiak, ha nem lépik át az erőszak küszöbét. Tehát ne féljünk tőlük: fogadjuk el, hogy megoldjuk őket. Ne féljetek tőlük! Ne féljetek, ha különböző elképzelések kerülnek szembe egymással, és ha talán összeütköznek. Ezekben a helyzetekben másfajta gyakorlatot kell végeznünk. Hagyjuk, hogy a konfliktus kihívást jelentsen számunkra, hagyjuk, hogy a feszültségek provokáljanak bennünket, hogy keresésre induljunk: hogyan oldjuk meg, hogyan teremtsünk harmóniát. Ez olyan munka, amelyhez nem szoktunk hozzá: pedig gazdagság, társadalmi gazdagság mind a család, mind a társadalom számára. Vannak konfliktusok?

Gyerünk, beszéljünk róluk, nézzünk szembe velük, hogy megoldjuk őket. Kérem, ne féljetek a konfliktusoktól, legyenek azok családi vagy társadalmi konfliktusok. És világos, hogy ha nem félek a konfliktustól, akkor hajlandó vagyok a párbeszédre. És a párbeszéd segít megoldani a konfliktusokat, mindig.

De a párbeszéd nem az egyformaság elérését szolgálja, nem, mert mindenkinek megvan a saját elképzelése; hanem általa a pluralitáson osztozunk. A diktatúrába torkolló politikai rendszerek bűne az, hogy nem engedik meg a pluralitást. A pluralitás a tágabb társadalomban olyan, mint a családban: a meny az anyóssal – szép kis megoldandó dolog, nemde? –, de ezt a családi konfliktust ugyanúgy kell megoldani, mint a világkonfliktust. Meg kell tanulnunk együtt élni a konfliktusokkal: amikor a tizenéves gyerekek elkezdenek olyan dolgokat kérni, amiket nem szoktunk megengedni nekik, akkor családi konfliktus keletkezik: meg kell hallgatni őket, párbeszédet kell folytatni. A gyerekeivel párbeszédet folytató édesapa, a gyerekeivel párbeszédet folytató édesanya, az egymással párbeszédet folytató polgárok… Párbeszéd. És a konfliktusok a növekedésünket szolgálják. Egy konfliktus nélküli társadalom halott társadalom; egy konfliktusokat elrejtő társadalom öngyilkos társadalom; a konfliktusokkal foglalkozó és párbeszédet folytató társadalom jövővel rendelkező társadalom.

5. A BÉKÉT KÉSZÍTENI KELL (Munka és gazdaság asztal)

Kérdés
Ferenc pápa, nagy megtiszteltetés itt lenni. Ön békepárti vezető. Tizenkétezer béketeremtővel vagyunk itt. A Szentföldről hozzuk nektek a béke szavait.

Roberto Romano: Megpróbálom hatásossá tenni az elhangzottakat, mert olaszul nem ugyanaz: „Reménnyel emelem fel tekintetemet, nem a puskák célkeresztjén keresztül, a szeretetért, nem a háborúért énekelj dalt! Ne mondd, hogy eljön a nap, hozzd el azt a napot, mert az benned élő álom, és a város minden terén, hiszem, hogy mindegyiken csakis a békéért szurkolnak!”

Ez volt az első vers, dal, dicshimnusz a reményről. Most egy második megjelenítése következik annak, amit lépésről lépésre láthatunk: „Holnap virágzanak a citromok, táncolni fog a szemed, játszanak a gyermekeid, találkoznak apák és gyermekeik. Az én városom, igen, az én városom, a béke városa az olajfák városa.”

Ferenc pápa, Maoz Inonnak hívnak, Izraelből származom, a szüleimet a Hamász ölte meg. Ferenc pápa, Aziz Sarahnak hívnak, Palesztinából származom, ez a háború és az izraeli katonák elvették tőlem a testvéremet. Fájdalmunk, szenvedésünk közelebb hozott bennünket egymáshoz, párbeszédre késztetett egy jobb jövő megteremtése érdekében. Vállalkozók vagyunk, és hisszük, hogy a béke a lehető legnagyobb vállalkozás. Roberto Romanóval vagyunk itt, aki osztja elképzeléseinket. Nem lehet béke a békére épülő gazdaság nélkül. Olyan gazdaság nélkül, amely nem öl, amely nem eredményez háborút, hanem igazságosságon alapuló gazdaság. Azt kérdezzük: Hogyan lehetnek a fiatalok a béke vállalkozói, amikor az oktatás helyeit gyakran a mindenáron való haszonszerzés kultúrája és technokrata paradigmák befolyásolják?

Válasz
Azt hiszem, e két testvér szenvedését látva, mely két nép szenvedése, semmit sem lehet mondani…, semmit sem lehet mondani. Volt bátorságuk megölelni egymást. És ez nem csak bátorság és tanúságtétel a béke akarásáról, hanem jövőterv is. Meg kell ölelnünk egymást. Mindketten elvesztették családtagjaikat, családjukat tönkretette ez a háború. Mire jó a háború? Kérem, tartsunk egy kis csendet, mert erről nem lehet túl sokat beszélni, csak „érezni” lehet. És e két ember ölelését látva, mindenki a saját szívéből imádkozzon az Úrhoz a békéért, és hozza meg azt a belső döntést, hogy tesz valamit azért, hogy a háborúk véget érjenek. Csendben, röviden… És gondoljunk a gyerekekre, akik ott vannak ebben a háborúban, sok háborúban… Milyen jövőjük lesz? A Rómába jövő ukrán gyerekek jutnak eszembe, akik nem tudnak mosolyogni. A háborút átélő gyerekek elveszítik a mosolyukat. Gondoljunk azokra az idős emberekre, akik egész életükben azért dolgoztak, hogy ez a két ország előbbre jusson, és most… Vereség, történelmi vereség és mindannyiunk veresége. Imádkozzunk a békéért, és mondjuk e két testvérünknek, hogy vigyék el ezt a vágyunkat és a békéért való munkálkodás akaratát népüknek! Köszönöm, testvéreim!

A Szentatya záróbeszéde
Meghallgattuk a nőket. A világnak a nőkre kell tekintenie, hogy békét találjon. Ők az anyák. Ezeknek az izraeliek és palesztinok közötti bátor hídépítőknek a tanúságtételei megerősítenek bennünket ebben.

Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy „az emberiség jövője nem csak a nagy vezetők, a nagyhatalmak és az elit kezében van. Mindenekelőtt a népek kezében van – a népek kezében! –; az ő önszerveződési képességüktől függ, az ő kezükben van, mely alázattal és meggyőződéssel öntözi ezt a változási folyamatot” (Beszéd a népi mozgalmak II. világtalálkozóján, Santa Cruz de la Sierra, 2015. július 9.). A népnek öntudatra kell ébrednie, és népként kell cselekednie, ezzel a békét akaró akarattal kell cselekednie.

Ti pedig, a párbeszéd szövői a Szentföldön, kérjétek a világ vezetőit, hogy hallják meg a hangotokat, vonjanak be benneteket a tárgyalási folyamatokba, hogy a megállapodások a valóságból és ne ideológiákból szülessenek meg. Ne feledjük, hogy az ideológiáknak nincs lábuk, amelyen járni lehetne, nincs kezük, amely gyógyítaná a sebeket, nincs szemük, amely meglátná mások szenvedését! A béke az érintett népek lábával, kezével és szemével jön létre! Mindannyian együtt!

A béke sosem a bizalmatlanságnak, a falaknak, az egymásra szegezett fegyvereknek a gyümölcse lesz. Szent Pál azt mondja: „Amit az ember vet, azt fogja aratni is” (Gal 6,7). Testvéreim, civilizációink a jelen pillanatban a pusztítás és a félelem magvait vetik. Mi reményt vessünk, testvéreim! A remény magvetői legyünk! Mindenki találja meg a módját, hogyan tegye, de mindig a remény magvetői legyünk! Ti is ezt teszitek, akik itt vagytok a Béke Arénában: a remény magvait vetitek. Ne hagyjátok abba! Ne csüggedjetek el! Ne legyetek az úgynevezett „elkerülhetetlen” háború szemlélői! Nem, ne legyetek egy úgynevezett elkerülhetetlen háború nézői! Ahogy Tonino Bello püspök mondta: „Mindenki talpon, a béke építői!” Mindannyian együtt! Köszönöm.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: vatican.va

Magyar Kurír