XIV. Leó pápa homíliája Monacóban: Az irgalom menti meg a világot

A Szentatya, mielőtt elhagyta volna a stadiont, köszöntött néhány olyan személyt, akikről egyházi és világi szervezetek gondoskodnak.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Az imént hallott evangélium (vö. Jn 11,45–57) arról szól, hogy kegyetlen ítélet születik Jézus ellen. A szöveg ugyanis azt a napot beszéli el, amikor a főtanács tagjai „megegyeztek abban, hogy megölik őt” (Jn 11,53). Miért történik ez vele? Azért, mert feltámasztotta Lázárt a halálból; mert életre keltette barátját, akinek sírjánál sírt, osztozva Márta és Mária fájdalmában. Éppen Jézus, aki azért jött a világba, hogy megszabadítson bennünket a halál ítéletétől, halálra ítéltetik. Ez nem végzetszerűség, hanem egy tudatos és megfontolt döntés eredménye.

Kaifás és a főtanács ítélete ugyanis politikai számításból fakad, melynek alapja a félelem: ha Jézus továbbra is reményt adna, a nép fájdalmát örömmé változtatva, „jönnek a rómaiak”, és elpusztítják az országot (vö. Jn 11,48). Ahelyett, hogy a Názáretiben a Messiást, a várva várt Krisztust ismernék fel, a vallási vezetők fenyegetést látnak benne. Látásmódjuk annyira eltorzul, hogy éppen a törvénytudók szegik meg a törvényt. Elfelejtik az ígéretet, melyet Isten adott népének, meg akarják ölni az ártatlant, mert félelmük mögött a hatalomhoz való ragaszkodás áll.

Ha azonban az emberek elfelejtik a törvényt, amely azt parancsolja, hogy ne ölj, Isten mégsem felejti el az ígéretét, mely a világot az üdvösségre készíti elő. Gondviselése ezt a gyilkos ítéletet a legnagyobb szeretet szándékának kinyilvánításává teszi: bármennyire gonosz is, Kaifás „prófétaként megjövendölte, hogy Jézus a népért hal meg” (Jn 11,51).

Így két ellentétes mozgás tanúi vagyunk: egyfelől ott van Isten kinyilatkoztatása, aki mindenható és szabadító Úrként mutatja meg arcát, másfelől a hatalomgyakorlók rejtett cselekvését látjuk, akik gátlástalanul készek ölni. Nem ez történik ma is? Metszéspontjukban Jézus jele áll: az életadás. Ez a jel elővételezve megmutatkozik a feltámasztott Lázárnál – legutolsó próféciájaként annak, ami Krisztussal történik majd kínszenvedésében, halálában és feltámadásában.

Ebben a húsvétban a Fiú a Szentlélek erejével véghez viszi az Atya művét: ahogyan kezdetben Isten életet adott a semmiből, úgy az idők teljességében minden életet megvált a teremtést romboló haláltól.

Ebből a megváltásból fakad a hit öröme és tanúságtételünk ereje minden helyen és minden időben.

Jézus története ugyanis magában foglalja mindannyiunk történetét, a legkisebbektől és az elnyomottaktól kezdve:

ma is mennyi számítás történik a világban ártatlanok megölésére; mennyi hamis indokot hoznak fel, hogy elsöpörjék őket!

A rossz makacs jelenlétével szemben azonban ott áll Isten örök igazságossága, amely mindig kiszabadít bennünket sírjainkból – mint Lázárt –, és új életet ad nekünk.

Az Úr megszabadít a fájdalomtól, és reményt ébreszt bennünk; átalakítja a szív keménységét, a hatalmat szolgálattá változtatja, miközben kinyilatkoztatja mindenhatóságának valódi nevét: irgalom.

Az irgalom menti meg a világot: gondoskodik minden emberi életről, a fogantatás pillanatától egészen az elmúlásig, az élet minden törékenységében.

Amint Ferenc pápa tanította, az irgalmasság kultúrája elutasítja a leselejtezés és eltaszítás kultúráját.

A próféták imént hallott szavai tanúsítják, miként valósítja meg Isten üdvözítő tervét. Az olvasmányban Ezekiel meghirdeti, hogy az isteni mű szabadításként kezdődik (Ez 37,23), és a nép megszentelésében teljesedik ki (vö. Ez 37,28): a megtérés útja ez, éppen olyan, mint amelyen a nagyböjtben járunk. Ez nem egyéni vagy magánügy, hanem mindenkit bevonó kezdeményezés, amely átalakítja Istennel és embertársainkkal való kapcsolatainkat.

A szabadulás mindenekelőtt a „tisztátalan bálványoktól” való megtisztulás formáját ölti (Ez 37,23). Melyek ezek? Ezzel a kifejezéssel a próféta mindazokra a dolgokra utal, amelyek rabságba döntik a szívet, megveszik és megrontják azt. A „bálvány” (idolum) szó jelentése „kicsiny képzet”, vagyis olyan beszűkült látás, amely nemcsak a Mindenható dicsőségét kicsinyíti le – tárggyá téve őt –, hanem az ember értelmét is. A bálványimádók tehát rövidlátó emberek: azt nézik, ami elbűvöli szemüket, és elhomályosítja látásukat. És így éppen e föld nagy és jó dolgai válnak bálványokká, a rabság formáivá, nem azok számára, akik nélkülözik őket, hanem azok számára, akik telhetetlenül halmozzák, miközben felebarátjukat nyomorban és szomorúságban hagyják. A bálványoktól való megszabadulás tehát szabadulás attól a hatalomtól, amely uralkodássá vált, a gazdagságtól, amely kapzsisággá fajult, és a szépségtől, amely hiúsággá torzult.

Isten nem hagy el bennünket ezekben a kísértésekben, hanem a gyenge és szomorú ember segítségére siet, aki azt hiszi, hogy a világ bálványai adnak neki életet.

Amint Szent Ágoston tanítja: „az ember akkor szabadul meg uralmuktól, amikor hisz abban, aki az ember felemelése végett nagy alázatosságról adott példát” (Isten városáról, VII, 33). Ez a példa magának Jézusnak az élete, a mi üdvösségünkért emberré lett Istené.

Nem megbüntet bennünket, hanem szeretetével legyőzi a rosszat, beteljesítve ünnepélyes ígéretét: „Megtisztítom őket, és az én népem lesznek, én meg az ő Istenük leszek” (Ez 37,23).

Az Úr megváltoztatja a világ történelmét, amikor a bálványimádásból az igaz hitre, a halálból az életre hív bennünket.

Ezért, kedves testvéreim, a népeket sebző sok igazságtalanság és a nemzeteket pusztító háborúk közepette állandóan felhangzik Jeremiás próféta szava, amelyet ma zsoltárként imádkoztunk: „Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, s örömet szerzek nekik fájdalmuk után” (Jer 31,13). Az embereket más emberek rabszolgáivá tevő bálványimádástól való megtisztulás megszentelődéssé válik: kegyelmi ajándékká, amely Isten gyermekeivé és egymás testvéreivé teszi az embereket. Ez az ajándék megvilágítja jelenünket, mert

a világot vérbe borító háborúk a hatalom és a pénz bálványozásának következményei. Minden derékba tört élet seb Krisztus testén.

Ne szokjunk hozzá a fegyverek zajához, a háborús felvételekhez! A béke nem pusztán erőegyensúly, hanem a megtisztult szívek gyümölcse: azoké, akik a másikban védelmezendő testvért látnak, nem pedig legyőzendő ellenséget.

A monacói egyház hivatása az, hogy békében és Isten áldásában élve tanúságot tegyen: ezért, kedves testvéreim, tegyetek sokakat boldoggá hitetekkel, valódi örömet árasszatok, olyat, amelyet nem megszerezni, hanem szeretetben megosztani kell. Ennek az örömnek a forrása Isten szeretete: szeretet a születő és szükséget szenvedő élet iránt, amelyet mindig be kell fogadni és amelyről mindig gondoskodni kell; szeretet a fiatal és idős élet iránt, amelyet minden életkor próbatételei között bátorítani kell; szeretet az egészséges és beteg, olykor magányos élet iránt, amely mindig gondoskodásra szorul. Segítsen benneteket a Boldogságos Szűz Mária, védőszentetek: Szent Devota, hogy a befogadás helyévé váljatok, ahol a kicsinyek és szegények méltóságra találnak, és ahol biztosítva van az emberek teljes körű és inkluzív fejlődése.

A világ hosszú nagyböjtjében, miközben a rossz tombol és a bálványimádás közömbössé teszi a szíveket, az Úr készíti húsvétját. Ennek az eseménynek a jele az ember: a sírból kihívott Lázár; mi, megbocsátást nyert bűnösök; a megfeszített és feltámadt Krisztus, az üdvösség szerzője. Ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), aki hordozza zarándokutunkat és az Egyház küldetését a világban: Isten életének ajándékozását. Magasztos és lehetetlen feladat, ha nem adjuk oda életünket felebarátainkért. Lelkesítő és termékeny feladat, amikor az evangélium megvilágítja lépteinket.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír