A tanodába április elején mi is ellátogattunk, tapasztalatainkról ITT olvashatnak.
Vidám hangulat fogadott Zugligeten, a templomhoz vezető lépcsősoron lelkesen szaladtak fel a gyerekek, üdvözölték nevelőiket és a plébánia fiataljait, csupa mosoly volt mindenki.
„Hintsd a béke magját szerteszét, s meglátod, reményed újra él” – az énekpróbán felcsendülő dal, a találkozás sugárzó öröme már a szertartás megkezdése előtt árulkodott arról, hogy okuk van hálát adni, ebben a kicsiny, sokszínű, de mélyen összetartozó csoportban nagy erő van: az egymástól nagyon távoli világok igazi, mély találkozásának ereje.
Bodor Györgyl zugligeti plébánossal koncelebráltak Michels Antal józsefvárosi plébános, aki szeptembertől befogadja a tanodát, valamint Hofher József jezsuita és Urbán József piarista szerzetes papok. Moldován Szilvia, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen oktatója és Márczné Pletser Ági, a ZuBéTa megálmodói és megvalósítói hívására érkeztek, csakúgy, mint a tanárok, gyógypedagógusok, pszichológusok, szociális munkások, akik önkéntesként segítik a kezdeményezést.
A plébánia fiataljai, cserkészei ültek a padokban a roma gyerekek között, a szentmise után pedig fergeteges játékkal varázsolták el őket az udvaron.
A szegényekkel való osztozás azt jelenti, hogy gazdagítjuk egymást”
– mindannyian megélték Ferenc pápának ezt a tanítását, amit később Szilvi idézett.
Gyuri atya – ahogyan itt mindenki hívja – közvetlenül szólt a gyerekekhez, akik láthatóan otthon érezték magukat mellette és segítőik mellett, bár többen közülük soha nem léptek még be a templomba. Egy spanyolországi csatornáról mesélt, amely kétezer éven át szállította a vizet, és amikor újat építettek helyette, kiszáradt, szétporlott.
A víz élteti a vízvezetéket, a hálaadás élteti ezt a kezdeményezést – és „a víz” tovább él majd, tovább folyik a VIII. kerületben. Hálát adni jöttünk ezért a csodálatos munkáért, ami elkezdődött Zugligetben: öröm volt látni, és a rengeteg önkéntest is, akik nagy szeretettel, méricskélés nélkül adtak – mondta el személyes hangon a plébános a szentmise bevezetőjében.
Az olvasmány és az evangélium felolvasása után Moldován Szilvia szólt először a felnőttekhez, aztán a gyerekekhez. A tanoda előzményei közt felelevenítette, hogy még évekkel ezelőtt Urbán József atyával azon gondolkodtak együtt, hogyan lehet teológiailag megalapozni azt, hogy egy iskolai közösség befogadó legyen, és megállapították, hogy a többségi társadalom felelőssége elmenni a peremre, behozni onnan a gyerekeket a központba, ahol a tudás és a döntéshozatal van.
Egy képet mutatott, amelyen különböző magasságú emberek ládákra álltak. Ha mindenki ugyanakkora ládát kap, a kicsi nem lát át a kerítésen, csak akkor, ha mindenki más méretűt kap. Hozzátette: azonban az is fontos, mit mutatunk meg a kerítésen túl. Ha olyan társadalmat mutatunk, ahol odafigyelünk egymásra, ahol párbeszéd van, akkor szép lesz a kép, és szól minden gyerekhez, kicsihez, nagyhoz, ahhoz, aki messziről jött és ahhoz is, aki a központban él. Elmondta, hogy a tanodában így képzelték el a tájat, és ebből sokat tanultak a tanárok és a környéken élők is.
Krisztus ott él a társadalom peremén, és nem tud beszélni a központban, csak általunk
– tette hozzá.
A gyerekeknek egy másik képet mutatott, amelyen Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet. Velük, a menekülés terhét hordozó gyerekekkel együtt bontotta ki a kép tartalmát, jelentését. Felhívta a figyelmüket arra, hogy a képen mindketten egyik kezükkel a terhet, a keresztet tartják, a másikkal egymást támogatják.
A képen nehéz megállapítani, melyik Simon és melyik Jézus: mindenki kap segítő kezet. Amikor segítünk valakinek, magunknak is segítünk – tanította nekik és megköszönte, amit tőlük tanultak.
A Jézus keresztjét hordozni segítő Cirenei Simon munkából jött, a földekről. Moldován Szilvia párhuzamba hozta a helyzetét a tanodát segítő pedagógusokéval, akik sokféle munkából, elfoglaltságból szaladva igyekeztek, hogy taníthassák a gyerekeket. És megosztotta azt is, amit nagyon nehéz számukra megélni: amint Simon is csak egy szakaszon hordozta a keresztet, a segítők is csak egy szakaszon csatlakoznak a gyerekek életéhez, hiszen sokakat másfelé visz az útjuk, néhányan már haza is tértek.
Sillye Jenő Keresztútját idézte ezt követően az egyetemi oktató, az ötödik stációt: „Egy kicsit egymás szemébe néztek: az, aki várta a halált, meg aki éppen arra járt”. Elmondta, hogy ők is belenéztek egymás szemébe, és belenéztek Jézus szemébe is. Szembenéztek a háborúval, a fájdalommal;
a Krisztus szemébe nézés a szenvedéssel való szembenézés, és ha a szemébe nézünk a másiknak, szembenézünk a szenvedésével, abból csoda születik.
Kifejezte háláját a pedagógusoknak, amiért megtanítják azt a nyelvet, amivel megszólíthatjuk egymást. Megköszönte Gyuri atyának, Földvári Mártának, a cserkészeknek, hogy helyet adtak a kereszthordozásnak, segítettek megtartani a gerendát. Végül Istenhez szólt: „Add, hogy egy kicsit egymás szemébe nézhessünk! Te, aki vártad a halált és mi, akik egy kicsit erre jártunk…”
A hívek könyörgéseiben számtalan dologért adtak hálát: a zugligeti közösségért, a nevelőkért, a pedagógushallgatókért, a támogatókért, az önkéntesekért, a barátságokért… Kérték az Urat a mélyszegénységben élőkért, azokért, akik látták a háború szörnyűségét, a békéért. A Miatyánk után a gyerekeket az oltár elé hívták kézfogásra, majd mindenki megkapta emlékül a Jézust és Cirenei Simont ábrázoló képet.
A szentmise után a tanárok még egybegyűltek egy rövid reflexióra, és egy játékot is játszottak: mindenki odament mindenkihez és fél percben megköszönt valamit neki. Valaki ezt mondta: „Mindenkinek megköszöntünk valamit. És valakinek mindent” – bár a köszönetet mondó talán mást értett alatta, Szilvi számára ez tökéletesen kifejezte a hálaadást, amelyre aznap este összegyűltek.
Az Egyháznak egy gyönyörű arca elevenedett meg a hálaadáson. „Miért nem verünk széles hidakat a víz fölé” – énekelte a mise elején teli torokból mellettem egy kislány a Gen Verde dalát. Nem is tudta, milyen fontos kérdést tesz fel ezzel, ő, aki a tanoda által vert hídon közlekedhet. Azok nevében is, akik még nem.
Bárcsak sok híd épülne, széles hidak, hogy sokan át tudjanak menni rajtuk!
A ZuBéTa szinte a semmiből született meg néhány ember lelkesedése által, és szép jel, hogy erősödik, támogatókat szerez. Michels Antal atya elmondta, mennyire örül, hogy befogadhatja őket a Tömő utcai plébániára, amely így végre megtelik élettel. Szívesen áll a jó kezdeményezés mellett.
Moldován Szilvi kérdésünkre válaszolva hangsúlyozta, milyen nagy örömet jelent számára, hogy segíthettek egy fontos társadalmi párbeszéd létrejötténél. Jövőre azoknak a gyerekeknek segítik délutánonként az integrációját, akiket sikerült elhelyezni közoktatási intézményben. Szeretnének olyanoknak is segíteni, akik magántanulók maradnak, illetve a felnőttoktatással kapcsolatban is vannak terveik.
Szerző: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria