XIV. Leó pápa sajtótájékoztatója a hazaúton Bejrútból Rómába

A beszélgetés főbb témái: béke és szentszéki diplomácia a Közel-Keleten; a törökországi és libanoni látogatás tapasztalatai; a pápa személyes élményei (mit tanult eddig pápaként, hogyan élte meg a konklávét, lelkiségének forrása); nemzetközi politikai kérdések (az ukrajnai konfliktus, a NATO és Oroszország viszonya, az Egyesült Államok béketervének szerepe. Latin-Amerika: a tervezett jövőbeli apostoli utak – Afrika, Latin-Amerika –, valamint a venezuelai politikai válság és annak lehetséges rendezése); a németországi „szinodális út”; a pápa jelmondata és üzenete (az egység, a közösség, a barátság és a párbeszéd fontossága).

Az alábbiakban a teljes sajtótájékoztató leiratának magyar fordítását közreadjuk.

Matteo Bruni, a Szentszék Sajtóirodájának igazgatója:

– Jó napot kívánok, Szentatya, jó napot kívánok mindenkinek! Köszönjük, hogy idefáradt közénk erre a találkozóra. Köszönjük az elmúlt napokat, amelyeket azzal tölthettünk, hogy követtük útját a két meglátogatott országban. A második országot, Libanont illetően van néhány újságírói kérdés; de előbb szeretnék pár szót szólni. Van egy újságírónő, aki sok éven át szolgálta munkájával a Szentszéket, a Vatikánt, a pápát, és aki decemberben nyugdíjba vonul: Cindy Wooden, a CNS munkatársa. A vele való kapcsolatunk értékes és baráti volt mindvégig.

A kérdésekre áttérve: az első kérdést egy libanoni újságíró teszi fel, hacsak Ön nem szeretne előbb szólni pár szót…

XIV. Leó pápa:

– Egyetlen szót. Jó napot kívánok mindenkinek! Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani mindnyájuknak, nagyon sokat dolgoztak. Szeretném, ha ezt az üzenetet továbbítanák a Törökországban és Libanonban dolgozó többi újságírónak is, mindazoknak, akik azért fáradoztak, hogy közvetítsék e látogatás fontos üzeneteit. Köszönöm hát Önöknek: Önök is mindannyian nagy tapsot érdemelnek munkájukért. Köszönöm, köszönöm!

Matteo Bruni:

– Az első kérdést Joseph Farchakh teszi fel a libanoni köztelevízió (LBC International) részéről.

Joseph Farchakh (libanoni köztelevízió, LBC International):

– Először is nagyon köszönöm, hogy egyedüli libanoni médiaszervezetként elkísérhettük első külföldi útján. A kérdésem előtt szeretnék átadni egy ajándékot az LBCI család nevében. Ezt élőben rajzolták a televízióban, miközben Ön egyik állomásról a másikra haladt. Ez itt Ön, és itt láthatók a különböző állomások. Látható rajta a Szűzanya, Libanoni Miasszonyunk, Szent Charbel, Bejrút kikötője – minden állomás, minden jelentős helyszín.

Tehát igazán, szívből köszönjük azt az áldást, azt a számunkra biztosított lehetőséget. A hátoldalon megtalálható elnökünk és felesége – Pierre és Randa Daher – szívből jövő köszönetnyilvánítása. Ők is nagyon hálásak ezért a lehetőségért. A képet élő adásban festették, miközben Ön egyik állomásról a másikra tartott.

Visszatérve a kérdésemhez: Szentatya, Ön amerikai pápa, aki békefolyamatot vezet; békemissziót teljesít a térségben. A kérdésem az, hogy felhasználja-e kapcsolatait Donald Trump elnökkel, Benjamin Netanjahu miniszterelnökkel, hiszen Ön korábban a repülőgépen kijelentette, hogy a Vatikán baráti kapcsolatban áll Izraellel. Fel fogja vetni az izraeli agresszió leállításának szükségességét Libanonnal szemben? Elérhető-e tartós béke a térségben?

XIV. Leó pápa:

– Mindenekelőtt: igen, úgy vélem, a tartós béke elérhető. Úgy gondolom, amikor reményről és békéről beszélünk, és a jövőbe tekintünk, ezt azért tesszük, mert szerintem lehetséges, hogy a béke visszatérjen a térségbe és országotokba, Libanonba. Már ténylegesen elkezdtem – bár nagyon kis mértékben – néhány beszélgetést az említett helyek egyes vezetőivel, és szándékomban áll ezt folytatni, személyesen vagy a Szentszéken keresztül. Hiszen tény, hogy diplomáciai kapcsolatban állunk a térség legtöbb országával, és természetesen az a reményünk, hogy továbbra is hangoztathatjuk azt a békefelhívást, amelyről a mai mise végén beszéltem.

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya, a következő kérdést Imad Atrach teszi fel a Sky News Arabiától.

Imad Atrach (Sky News Arabia):

– Szentatya, libanoni vagyok, ezért, ha megengedi, olaszul beszélek. Szentatya, legutóbbi beszédében – mely véleményem szerint nagyon fontos – egyértelmű üzenet hangzott el a libanoni hatóságok számára: tárgyalás. Tehát tárgyalni, párbeszédet folytatni, építeni kell. A Vatikán tesz majd valami konkrét lépést ebben az irányban? Tegnap este találkozott egy síita szószólóval is. Utazása előtt a Hezbollah üzent Önnek: nem tudom, megkapta-e, elolvasta-e, és mit tudna mondani róla. Nagyon köszönöm, hogy ellátogatott Libanonba, ami valóságos álom volt számunkra.

XIV. Leó pápa:

– Rendben, köszönöm. Ez az út egyik olyan szempontja, amely nem tartozott az elsődleges célok közé, mert az utat ökumenikus kérdésekre gondolva szerveztük meg: a niceai hitvallás volt az egyik témája, fontos volt a katolikus és ortodox pátriárkákkal való találkozás, és az Egyház egységének keresése.

Ám valójában ezen az úton személyes találkozóim is voltak különböző csoportok képviselőivel, akik politikai hatalommal rendelkeznek, olyan személyekkel vagy csoportokkal, akiknek köze van a térség belső vagy akár nemzetközi konfliktusaihoz. A munkánk alapvetően nem olyan tevékenység, amelyet az utcákon közhírré teszünk; inkább „a színfalak mögött” zajlik. Olyasmi, amit már eddig is tettünk, és folytatni fogunk. Próbáljuk meggyőzni a feleket, hogy tegyék le a fegyvert, hagyjanak fel az erőszakkal, és üljenek tárgyalóasztalhoz. Olyan válaszokat és megoldásokat kell keresni, amelyek nem erőszakosak, hanem hatékonyabbak és kedvezőbbek a népnek.

Imad Atrach (Sky News Arabia):

– A Hezbollah üzenetét látta?

XIV. Leó pápa:

– Igen, láttam. Nyilvánvaló, hogy az Egyház részéről az a felhívás hangzik el, hogy tegyék le a fegyvereket, és keressük a párbeszéd útját. De ennél többet most nem szeretnék mondani erről.

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya! A következő kérdést Cindy Wooden teszi fel a CNS (Catholic News Service) részéről.

Cindy Wooden (CNS):

– Szentatya, néhány hónappal ezelőtt azt mondta, hogy pápának lenni tanulási folyamat. Amikor tegnap megérkezett Harisszába, és ilyen meleg fogadtatásban részesült, úgy tűnt, azt mondta: „Ejha!” Elmondaná, mit tanul most? Mi a legnehezebb dolog, amit pápaként meg kell tanulnia? És eddig arról sem mondott semmit, mit érzett a konklávén, amikor világossá vált, mi is történik. Mesélne erről egy kicsit?

XIV. Leó pápa:

– Nos, az első megjegyzésem az, hogy egy‑két évvel ezelőtt még én is azt gondoltam, hogy egy nap majd nyugdíjba megyek. Ön láthatólag már megkapta ezt az ajándékot. Némelyikünk azonban tovább fog dolgozni.

Ami a konklávét illeti, nagyon szigorúan tartom magam a konklávé titkosságához, jóllehet tudom, hogy voltak olyan nyilvános interjúk, amelyekben bizonyos dolgok mégis napvilágra kerültek. A megválasztásom előtti napon egy újságírónő megállított az utcán, amikor épp ebédelni mentem az ágostonosokhoz, és megkérdezte: „Mit gondol? Ön az egyik jelölt!” Én pedig csak annyit feleltem: „Minden Isten kezében van.” És ezt mélyen hiszem. Egyikőjük – van itt egy német újságíró – azt kérte tőlem a minap, mondjak egyetlen könyvet – Szent Ágostonon kívül –, amelyből meg lehet ismerni, ki is vagyok én, kicsoda Prevost.

Több is eszembe jutott, de az egyik a The Practice of the Presence of God [Isten jelenlétének gyakorlása] című könyv. Nagyon egyszerű könyv, egy olyan szerzőtől, aki még a vezetéknevét sem közli: Lőrinc testvér. [Magyar kiadása: A Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér: Isten jelenlétében. Írások és beszélgetések Isten jelenlétének gyakorlatáról, szerk. Conrad de Meester, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2005.] Sok évvel ezelőtt olvastam. Ez a könyv – ha úgy tetszik – egyfajta imádságot és lelkiséget ír le, amelyben az ember egyszerűen átadja életét az Úrnak, és engedi, hogy az Úr vezesse. Ha szeretnének valamit tudni rólam, nos: ez volt az én lelkiségem sok éven keresztül. Komoly kihívások között, Peruban élve a terrorizmus éveiben, és olyan szolgálatokra hívva, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy el kell látnom őket. Bízom Istenben, és ezt az üzenetet osztom meg mindenkivel.

Hogy milyen volt? Amikor láttam, merre haladnak a dolgok, belenyugodtam abba, hogy ez valósággá válhat. Mély levegőt vettem, és azt mondtam: „Induljunk, Uram, te vezetsz, te mutatod az utat.”

Cindy Wooden megismétli kérdése első részét.

XIV. Leó pápa:

– Nem tudom, hogy tegnap este azt mondtam‑e, hogy „ejha”. Az bizonyos, hogy… nagyon kifejező az arcom – és gyakran meglep, ahogyan az újságírók értelmezik a mimikámat. Komolyan mondom, ez elég érdekes. Időnként igazán remek ötleteim támadnak maguknak köszönhetően, mert azt gondolják, hogy képesek kiolvasni a gondolataimat vagy az arckifejezésemet. De nem – nem mindig van igazuk.

Ott voltam a fiatalok jubileumán, amelyen több mint egymillió fiatal vett részt. A tegnap esti eseményen egy kisebb csoport volt. Ez mindig lenyűgöz engem. Arra gondolok magamban: ezek az emberek azért vannak itt, mert látni akarják a pápát – de azt is mondom magamnak: azért vannak itt, mert látni akarják Jézus Krisztust, és látni akarnak egy békehírnököt, különösen most. Tehát hallgatni a lelkesedésüket, és hallani a válaszukat az üzenetre – ez valami egészen inspiráló! Csak remélni tudom, hogy sose fáradok bele abba, hogy nagyra értékeljem mindazt, amit ezek a fiatalok megmutatnak.

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya! A következő kérdést Gian Guido Vecchi teszi fel, a Corriere della Sera munkatársa.

Gian Guido Vecchi (Corriere della Sera):

– Nagy feszültség uralkodik a NATO és Oroszország között, hibrid háborúról beszélnek, kibertámadások lehetőségéről és hasonlókról. Látja-e az eszkalációnak, vagyis annak a veszélyét, hogy a konfliktust új eszközökkel folytassák, ahogyan azt a NATO vezetése jelzi? És ilyen légkörben lehetséges-e igazságos békéről tárgyalni Európa nélkül? Európát ugyanis az amerikai adminisztráció az elmúlt hónapokban rendszeresen kizárta.

XIV. Leó pápa:

– Ez a téma nyilvánvalóan rendkívül fontos a világ békéje szempontjából, ugyanakkor a Szentszéknek nincs közvetlen szerepe benne, hiszen nem vagyunk tagjai a NATO-nak, és nem vettünk részt minden párbeszédben. Noha sokszor kértük a tűzszünetet, a párbeszédet, és nem a háborút. Ez már most is sok szempontból zajló háború, a fegyverek számának növelésével, az egész fegyvergyártással, a kibertámadásokkal, az elszántsággal. Most, hogy közeleg a tél, egy nagyon súlyos kérdés is felmerül.

Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok elnöke úgy gondolja, keresztül tud vinni egy béketervet, amelyet meg akar valósítani, s amely legalábbis kezdetben Európa nélkül indult. Európa jelenléte azonban tényleg fontos, és az eredeti javaslatot módosították is annak fényében, amit Európa megfogalmazott. Úgy gondolom, hogy Olaszország szerepe nagyon jelentős lehet. Konkrétan – kulturálisan és történelmileg is – Olaszország képes közvetíteni egy olyan konfliktusban, amelyben több fél áll szemben egymással. Ukrajna, Oroszország, az Egyesült Államok… Úgy gondolom, a Szentszék is ösztönözhetné ezt a fajta közvetítést, és együtt kereshetnénk azt a valódi megoldást, amely valóban békét, igazságos békét hozhatna, ebben az esetben Ukrajnában. Köszönöm!

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya! A következő kérdést Elisabetta Piqué teszi fel, a La Nación újságírója; ő is itt van elöl.

Elisabetta Piqué (La Nación):

– Mindenekelőtt köszönöm, Szentatya, ezt az első nemzetközi utat. Aztán… nos, Libanon zászlajának ugyanazok a színei, mint Peru zászlajának: vajon ez annak a jele, hogy megvalósul az a latin‑amerikai út, amely elméletileg a jövő év második felében esedékes Argentínával és Uruguayjal együtt, amelyek még függőben vannak? Tréfát félretéve: azt szeretném kérdezni, milyen utakat tervez ténylegesen a következő évre.

És ha már Latin-Amerikáról beszélünk, óriási aggodalmat kelt az, ami Venezuelában zajlik, hatalmas a feszültség. Donald Trump elnök ultimátumot adott Madurónak, hogy távozzon, adja át a hatalmat, sőt katonai akcióval való megbuktatással is fenyegetőzik. Szeretném megkérdezni, mit gondol erről. Köszönöm!

XIV. Leó pápa:

– Ami az utakat illeti, semmi sem biztos. Remélem, hogy el tudok utazni Afrikába. Ez lehet a következő út.

Elisabetta Piqué:

– Hová?

XIV. Leó pápa:

– Afrikába, Afrikába. Remélem, eljuthatok Algériába, hogy felkeressem Szent Ágoston életének helyszíneit, de azért is, hogy folytassuk a párbeszédet és a hídépítést a keresztény és a muszlim világ között. Már a múltban – más minőségben – is volt alkalmam erről a témáról beszélni. Érdekes: Szent Ágoston alakja sokat segít híd gyanánt, mert Algériában hazájuk fiaként nagy tiszteletnek örvend. Ez egy.

Más országok is szóba jönnek, dolgozunk rajtuk. Nyilvánvaló, hogy nagyon szeretnék ellátogatni Latin-Amerikába, Argentínába és Uruguayba, hiszen mindkét országban várják a pápa látogatását. Peru… azt hiszem, ők is szívesen látnának! És, ha Peruba megyek, ott van sok szomszédos ország is… Ám ez még terv, a tervezés folyamatban van.

Elisabetta Piqué:

– 2026-ban vagy 2027-ben?

XIV. Leó pápa:

– 2026-ban vagy 2027-ben, még vizsgáljuk a lehetőségeket.

Elisabetta Piqué:

– Köszönöm!

XIV. Leó pápa:

– Ami Venezuelát illeti, a püspöki konferencia szintjén, a nunciussal azon dolgozunk, hogy enyhítsük a helyzetet, és mindenekelőtt a nép javát keressük, mert ilyen helyzetekben legtöbbször az emberek szenvednek, és nem a hatóságok. Az Egyesült Államokból érkező hangok változnak, meglehetősen gyakran, ezt látni kell. Egyfelől úgy tűnik, hogy a két elnök telefonon beszélt egymással. Másfelől fennáll a veszélye, lehetősége annak, hogy valamiféle akció, katonai akció történjen, akár behatolás is Venezuela területére. Nem tudok többet. Ismételten, azt gondolom, jobb a párbeszéd útját keresni, esetleg nyomást gyakorolni – akár gazdasági nyomást –, de más módot kell keresni a változtatásra, ha az Egyesült Államok valóban változást akar elérni.

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Elisabetta! Szentatya, a következő kérdést Mikael Corre teszi fel a La Croix-tól.

Mikael Corre (La Croix):

– Üdvözlöm, Szentatya! Köszönjük ezt a nagyon érdekes utat. Az imént arról beszélt, hogy tovább kell építeni a hidakat a különböző világok között. Ezzel kapcsolatban szeretném megkérdezni: Európában egyes katolikusok úgy vélik, hogy az iszlám fenyegetést jelent a Nyugat keresztény identitására. Igazuk van? Mit mondana nekik?

XIV. Leó pápa:

– Minden beszélgetés, amelyet Törökországban és Libanonban folytattam – beleértve a muszlimokkal való találkozókat is –, a béke és a különböző vallások iránti tisztelet témájára összpontosított. Tudom, hogy ez a történelemben nem mindig volt így. Tudom, hogy Európában gyakran jelennek meg félelmek, amelyeket azonban sokszor olyanok gerjesztenek, akik a bevándorlás ellen vannak, és meg akarják akadályozni, hogy más országból, más vallásból, más etnikumból érkezők belépjenek. Erről azt mondanám: mindannyiunknak együtt kell dolgoznunk. Ennek az útnak az egyik nagy értéke éppen az, hogy felhívja a világ figyelmét a párbeszéd és a barátság lehetőségére muszlimok és keresztények között. Úgy vélem, Libanon egyik nagy tanítása a világ számára éppen az, hogy egy olyan országot mutat fel, ahol az iszlám és a kereszténység együtt van jelen és kölcsönös tiszteletben él, ahol lehetőség van együtt élni, barátokként élni. A történetek, tanúságtételek és tapasztalatok, amelyeket az elmúlt két napban hallottunk – hogy emberek segítik egymást, keresztények és muszlimok, akiknek például mindkettejük faluját lerombolták –, azt mutatják: össze tudunk fogni és együtt tudunk dolgozni. Azt gondolom, ezek azok a tanulságok, amelyeket Európában és Észak-Amerikában is fontos lenne meghallani. Kevesebb félelemre és az őszinte párbeszéd és tisztelet előmozdítására lenne szükség.

Matteo Bruni:

– A következő kérdés az ARD Rádió újságírójától, Anna Giordanótól érkezik.

Anna Giordano (ARD Radio):

– A libanoni egyházat a német egyház is támogatja. Például német segélyszervezetek is nagyon aktívak Libanonban. Ebből a szempontból fontos, hogy a német egyház erős legyen. Valószínűleg tudja, hogy létezik ez az úgynevezett „szinodális út” – mi így nevezzük: Synodaler Weg –, egy változási folyamat a német egyházban. Úgy gondolja, hogy ez a folyamat erősítheti az egyházat Németországban? Vagy éppen ellenkezőleg? És miért?

XIV. Leó pápa:

– A szinodális út nem csak Németországra jellemző: az egész Egyház szinódust tartott és foglalkozott a szinodalitással az elmúlt években. Vannak nagy hasonlóságok, de jelentős különbségek is abban, ahogyan a németországi Synodaler Weg megvalósult, és abban, ahogyan a szinodalitás folytatódhat az egyetemes Egyházban.

Egyrészt azt mondanám, hogy biztosan van helye az inkulturáció tiszteletben tartásának. Az a tény, hogy egyik helyen így élik meg a szinodalitást, máshol pedig másképp, nem jelenti azt, hogy szakadás vagy törés következne be. Ez nagyon fontos szempont. Ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy Németországban sok katolikus úgy véli: a szinodális út eddigi folyamata nem tükrözi az ő reményeiket, illetve azt a módot, ahogyan ők megélik az egyházat. Szükség van tehát további párbeszédre és meghallgatásra Németországon belül is, hogy senkinek a hangja ne maradjon ki, és hogy az erősebbek hangja ne nyomja el vagy fojtsa el azokét, akik ugyan nagyon sokan lehetnek, de nincs lehetőségük megszólalni és részt venni az Egyház életében.

Ugyanakkor – amint bizonyára tudja – a német püspökök egy csoportja az elmúlt években rendszeresen találkozott a római kúria bíborosainak egy csoportjával. Ez a folyamat annak biztosítására szolgál, hogy a németországi szinodális út ne távolodjon el attól, amit az egyetemes Egyház útjának kell tekintenünk. Biztos vagyok abban, hogy ez folytatódni fog. Úgy gondolom, Németországban mindkét oldalon lesznek módosítások, de remélem, hogy mindez pozitív eredményhez vezet.

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya, köszönöm, Anna! És az utolsó kérdés, Szentatya, Rita El-Mounayertől érkezik (Sat-7 International), egy másik újságírónőtől, aki a libanoni régióból származik.

Rita El‑Mounayer (Sat‑7 International):

– Négy különböző keresztény csatornánk sugároz a Közel‑Keleten és Észak‑Afrikában: kettő arabul, egy újperzsául és egy törökül. Mindenekelőtt szeretném megköszönni, hogy időt szánt a libanoni népre. Magam is háborút átélt ember vagyok, és tudom, mit jelent egy ölelés Öntől, Szentatya, egy vállon veregetés, és az, hogy azt mondja: „Minden rendben lesz.”

Megérintett az Ön jelmondata, Szentatya: „In illo unum sumus” – „Benne egyek vagyunk.” Ez a mottó hídépítésről szól a keresztény felekezetek között, a vallások között és a szomszédok között is, ami néha nem könnyű.

A kérdésem pedig az, hogy Ön szerint milyen egyedi ajándékot tud nyújtani a Közel‑Kelet egyháza – könnyeivel, sebeivel, kihívásaival és múltjával – a Nyugat és a világ egyházának.

XIV. Leó pápa:

– Mielőtt válaszolok, hadd jegyezzem meg: ma azok az emberek, akik nagyon individualista társadalomban nőttek fel – különösen a fiatalok, akik a covidjárvány alatt hosszú időt töltöttek elszigetelten, és személyes kapcsolataik gyakran csak képernyőkön, számítógépen vagy okostelefonon keresztül voltak –, néha azt kérdezik: „Miért kellene egynek lennünk? Egyén vagyok, nem érdekelnek mások.” Úgy gondolom, nagyon fontos üzenet mindenkinek, hogy az egység, a barátság, az emberi kapcsolatok, a közösség rendkívül fontosak és rendkívül értékesek.

Már csak azért is, mert az Ön által említett példa is mutatja, milyen fontos lehet egy ölelés azok számára, akik háborút éltek át, vagy szenvedtek, és fájdalmat éreznek. Azért, amit a nagyon emberi, valós, egészséges, személyes figyelem tehet mások szívének gyógyulásáért. Személyes szinten ez úgynevezett közös szintre, közösségi szintre emelkedhet, amely összeköt bennünket, és segít megérteni, hogy a kölcsönös tisztelet messze túlmutat azon a szemléleten, hogy „tartsd a távolságot, én itt vagyok, te ott, s köztünk nem lesz interakció”. Azt jelenti, hogy olyan kapcsolatokat építünk, amelyek mindenkit gazdagítanak. Ezzel az üzenettel összhangban az én jelmondatom elsősorban Krisztusra utal: „in illo”, Krisztusban, aki egy, mindnyájan egyek vagyunk. De nem kizárólag a keresztényekre vonatkozik. Voltaképpen mindannyiunk számára meghívás – mások számára is. Arra figyelmeztet, hogy minél inkább előmozdítjuk az igazi egységet és megértést, a tiszteletet és a barátságon, párbeszéden alapuló emberi kapcsolatokat, annál nagyobb az esély arra, hogy félretegyük a háborús fegyvereket, a bizalmatlanságot, a gyűlöletet, az oly gyakran kialakuló ellenségeskedést, és így megtaláljuk a módját annak, hogy egységben legyünk, és előmozdítsuk az igazi békét és igazságosságot szerte a világon.

Matteo Bruni:

– Köszönjük, Szentatya, köszönjük válaszát, válaszait! Köszönjük, hogy rendelkezésünkre állt ezen az úton!

XIV. Leó pápa:

– Jó utat kívánok mindenkinek, én köszönöm önöknek!

Matteo Bruni:

– Köszönjük!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír